Ma ötvenhét évvel ezelőtt, amikor még nem voltam húsz esztendős, anélkül, hogy bárkinek is szóltam volna, felszálltam egy trolira, és elindultam a kórházba, hogy megindítsák a szülésemet, és végre a karomba szoríthassam első gyermekemet. Korábban már háromszor befeküdtem a kórházba, s az akkor legkorszerűbb lehetőségeket igénybe véve próbálták az orvosok megindítani a túlhordott terhességet. Nem sikerült. Erre a napra ígérték a nagy lehetőséget. A férjem vidéken volt, a szüleim munkába mentek, én pedig azzal a meggyőződéssel mentem el hazulról, nem olyan nagy ügy ez, más is megszült már, mért ne tenném én is könnyedén.
A trolibuszon nem volt ülőhely, nem volt túl nagy a terhem, nem fájt semmim, álltam nyugodtan. Ez volt az a kor, amely Isten tudja miért, Ratkó Anna nevéhez kötődött, csak később derült ki, hogy semmi köze nem volt az egészhez. Ratkó gyerekeknek nevezték az ezekben az években született babákat, mert annyian voltak, mint égen a csillag. Súlyos büntetés terhe mellett tilos volt elvetetni, nem megszülni a megfogant gyerekeket. Akár, ha ötödiknek, vagy tizediknek érkeztek is a családba. Az a jelmondat járta; asszonynak szülni kötelesség, lánynak pedig dicsőség.
Mi az első gyerekünket vártuk, boldogan fogadtuk az én elsőszülöttemet.
A trolin tehát azért nem volt számomra hely, mert vagy apró gyermeket szorongattak az anyák, vagy nagy volt a hasuk.
A kórházban nem szóltak hozzám rögtön, ültem a folyosón, és vártam. Ott ténferegtek körülöttem a már megszült, igen fiatal anyák, a dicsőségesek, és mindegyik elmondta a saját élményét, rettenetét, én pedig csak ültem és vártam a magamét.
Végül bekerültem a szülőszobába, ahol kialvatlan orvosok türelmetlenkedtek közöttünk, és valami láthatatlan, fémesen csengő eszközzel kezdték tágítani az én szorosan összehúzódó tiltakozó méhemet. Utána bekötöttek a karomba egy infúziót és közölték, itt délre baba lesz, majd otthagytak a magam torz élményeivel, félelmeivel. Elveszettnek és magányosnak éreztem magam. Szükségem lett volna némi törődésre, hogy érezhettem volna, itt biztonságban vagyok.
Miután a babám nem érkezett meg a várt időre, kiküldtek a vajúdóba és mondták, legyek türelemmel, ötre biztosan megérkezik a gyermek. Csak a fádalmaim voltak változatlanok, szakembert hírből sem láttunk, csak egymást segítettük a vajúdásban. Késő délután bejött egy bába, megállapította, hogy semmit nem haladt előre a baba feje, estig ne is várjam. Talán nem lett volna ennyire keserű élményünk, ha több törődést, együttérzést tapasztaltunk volna, ha kaptunk volna egy–egy nyugtató szót, de nem volt kitől. A szakemberek dolgoztak, mint a gép, érzelmek kifejezésére nem volt idő, energia. Sokan vajúdtunk ebben a helyiségben, egyetemistától gyermeklányig, mindenki magára hagyva. Az én fizetett orvosomnak sem volt ideje velem törődni, mert a babák szalagrendszerben születtek, s az orvos nem léphetett el az anyától, míg a baba kezére rá nem kötötték – ő előtte – a saját nevét.
Este nyolckor pár percre bejött a szülészem és azt mondta, a szülés nem halad, ő hullafáradt, lefekszik aludni, nekem adjanak nyugtatót, őt ébresszék kora reggel.
Elfelejtették ébreszteni. Közben az én babám úgy helyezkedett el a hasamban, hogy már csak fogóval lehetett világra segíteni. Az orvosom ezt látva bepánikolt, azt mondta, nem meri vállalni a szülés befejezését, várjuk meg a tanár urat. Az Orvos Továbbképző Intézetben ez volt az a nap, amikor minden egyetemi hallgató ott állt a tanár úr háta mögött és azt tanulta meg, hogyan nem szabad egy anyával bánni.
Nem tudom mi történt, meddig tartott, csak annyit, hogy amikor megláttam a mellettem álló orvost rongyosra szakadt köpenyben, az annyit mondott nevetve: Ezt maga művelte a köpenyemmel!
A másik oldalon felmutattak egy szilvaszínű babát, akinek dülledt szemeit látva megállapítottam: Ez is megjárta szegény a hadak útját! De már el is vitték a közelemből.
Csak másnap adták a karomba, engem elvittek egy őrzőnek tisztelt helyiségbe. S attól a naptól kezdve mindig csak akkor kaptam meg, amikor szoptatni hozták. És azonnal elvitték, elkülönítették, amint jól lakott. Ma, amikor látom, mint teszik az újszülötteket anyjuk mellére, tudom, mennyit segíthettem volna akkor én megviselt apróságomon – aki legalább annyit kínlódott, mint én –, hogy megismerhesse ezt a keserű világot. Sajnálom magunkat. Minden anyát, és minden újszülöttet akár kötelesség, akár dicsőség okán nem tapadhattak azonnal az anyai testre.
B. újfalu 2011–03–04
Legutóbbi módosítás: 2011.03.05. @ 12:32 :: Kertész Éva