Én is jártam óvodába! Valamikor réges–régen, amikor még nem volt mobil telefon és internet és televízió, de nem egészen a kőkorszakban. Akkor még Galvács Évike volt a nevem, szófogadó, csendes, jól nevelt kislánynak tartottak. Az óvodában nem emlékszem, hogy bárkivel gondom lett volna, bár kis társaim nevére sem emlékszem.
Amikor már egyedül jártam óvodába, nem kellett átmenni úttesten, a sarokig mentem egyenesen, ott jobbra kellett fordulnom, még néhány ház, s elértem az óvoda udvarának végét. Utána az épületet. Ezt meg kellett kerülni, s már várt is a kitárt kapu. A közlekedéssel tehát nem volt gondom. A sarok neve, melynél jobbra fordultam, Újhelyi sarok volt, bizonyára Újhelyi nevűek lakták. Arra még ma is emlékszem, milyen volt a saroknál az ereszcsatorna, hogyan volt rögzítve egy vas bilinccsel a falhoz. Azért emlékszem rá ilyen jól, mert abba verték bele minden délután a fejemet azok a fiúk, akiknek a nevére szintén nem emlékszem már. Tény, hogy minden délután bőgve mentem haza, panaszolva, hogy engem bántanak a fiúk.
Az óvodáról nagyon kevés emlékem maradt. Az épületről még csak–csak, a hangulatáról semmi. Tudom, hogy nagy udvara volt, sok akácfa adott árnyékot, s hogy derűs napokon egymás mellé helyezett padokon ültünk sokan a fák árnyékában. Két sorban. Lehettünk vagy nyolcvanan. Ez a rengeteg pad az egyik kerítéstől a másikig ért és megtelt gyerekkel. Én az első sorban ültem balról közép felé, de nem egészen középen. A térdünket összezártuk, kezeinket hátra tettük és ültünk, ahogy illik, mint a jó gyerekek. Az óvó néni pontosan előttem ült egy széken fehér kötényben. Soha nem állt fel. Óvodás éveim alatt egyszer sem fordult elő, hogy megemelte volna a karját vagy a fenekét. Akár mesélt, akár énekeltünk, akár körjátékot játszottunk, ő ült. Mint mi. Csak ő nem tette hátra a kezét. De meg se emelte! Nem volt egyetlen olyan mozdulata, gesztusa, amelyről emlékezhetnék rá. Alacsony volt, vékony és jelentéktelen. Semmilyen örömélményem nem fűződik hozzá, szerintem nagyon unhatott minket.
Reggel, amikor megérkeztünk, egy néni lemosta a cipőnket egy vödör fölött, aztán szárazra törölte. Gondolom, ez lehetett a saras időszak. Később csak vizes ruhával törölte át a talpunkat. Rajtam magas szárú fekete lakkcipő volt, felül szürke antilop betéttel, pörge kalap, áll alatt megkötős, karcsú kabát, deréktól lefelé loknis aljjal. Vékony kislányra gondolok, ha megpróbálom előkaparni a múltból akkori magamat.
Ha meggondolom, az a verés tulajdonképpen mindennap készülődött az óvodától az Újhelyi sarokig. És én tudtam is, hogy be fog következni. Lehet, hogy már vártam is. Együtt indultunk, de amint kiestünk a felnőttek látóteréből, a fiúk azonnal elkezdtek gúnyolni. Nem bírták elviselni, hogy másként öltözöm, mint ők. Csúfoltak pesti dámának, úri hölgynek, kisasszonynak, s be nem állt a szájuk a sarokig.
Ami azt illeti, nekem is lehetett volna annyi eszem, hogy vagy korábban, vagy később indulok egy másik csoporttal, de ez volt a természetes, így szoktuk meg.
Tehát én mindennap bőgve mentem haza, panaszkodtam a fiúkra, s mutogattam a fejemet, amelyen nyoma is volt a rögzítő kapoccsal való találkozásnak. Anyu először csak hallgatta a panaszt, aztán úgy döntött, ő pontot tesz a dolog végére, megnézi magának ezeket a büdös kölköket. És megnézte.
Én nem láthattam, hogy ő meghúzta magát a közelben, tehát úgy, ahogy naponta szoktam, elértem a sarokig, hátat fordítottam az uraknak, vállam fölött megfordultam, kiöltöttem rájuk a nyelvemet, majd egy nem egészen úri dáma mozdulatával letoltam a bugyimat és odatartottam nekik a fenekemet. Amire felegyenesedtem, társaim fogták a fejem és ütötték–verték az esőcsatorna rögzítő kapcsába. Amikor észrevették, hogy tanúja van az eseménynek, elfutottak. De én ott maradtam! Sajnos. És pontosan arra a részemre kaptam kiadós paskolást, amelyik az imént még látható volt teljes nagyságban.
2011–03–10
Legutóbbi módosítás: 2011.03.10. @ 17:21 :: Kertész Éva
