Kertész Éva : Pindurrah tündöklése és bukása 3. 4. fejezet

Nyomtatás

3.

Hallhatta tehát, hogy az övéi szeretettel beszélnek róla, hogy magukévá tették a tanácsát, és készülnek megválasztani azokat, akik helyettük szólnak, ha szükség lesz erre. A fárasztó események elaltatták, így azt már nem tudta, hogy a legkisebbek csalinkáztak, fogócskáztak, játszottak egész úton, de szerencsére azt sem tudta, hogy a csapatba verődött felnőtt fiatalok máris azon vitatkoztak, ki legyen az, aki új lakóhelyet keres számukra, ki lesz később, aki az útvonalat vigyázza, és ki az, aki szószólójuk lehet. Mindenki magának követelte a döntés jogát, mert úgy érezte, ő jobban ismeri a világot, mint a többiek. Abban mind egyet értettek –, hogy Pindurrah legfőbb vezetője, irányítója, akinek mindenkinek engedelmeskednie kell – Aprovar.  Őt valamennyien tisztelték és szerették. Ő volt a családfő, az örökké nyugodt, békés ősapa. Ezzel megkönnyítették saját dolgukat, mert később kikérhették véleményét minden alkalommal, ha szószólót választottak.

De kik legyenek azok, akik majd helyettük szólnak? Az ugyanis egyértelmű volt mindenki számára, hogy egyszerre nem óbégathatnak. Abból csak hang–, illetve gondolatzavar jönne létre. De az sem mindegy, ki beszél helyettük. Ki közvetíti a gondolataikat.

Többen közülük Aprovar első unokáját, Villogószárnyat javasolták szószólónak, de a fiatalok hallani sem akartak róla. Azt mondták, gőgös, mindentudó és akarnok. Rá nem tartanak igényt, mert előre tudják róla, hogy amint megválasztanák, azonnal lenézné őket, és egyedül döntene. Helyette inkább Pettyespetőre szavaztak. Kedélyes, csendes őszinte lény, akiben meg lehet bízni. Villogószárny természetesen megbántódott, hogy leszavazták, de mivel a választott éppen az ő fia volt, megnyugodott. Bár tudta, hogy erre a szószólóra hatni már nem tud, noha irányítani kellene még.

Mivel harsányabbak és erőszakosabbak voltak másodszor is, a fiatalabbak döntöttek az egyébként nagyon tevékeny Sürgőforgó esetében is. Később maguktól is belátták, hogy az idősebbek jobban ismerik az életet náluk, s ha jót akarnak maguknak, meg kell hallgatniuk Aprovar tanácsát, s meg kell választaniuk szószólónak Pontosfontost. Róla köztudott, hogy nyugodt és megfontolt. Hagyja magát meggyőzni, ha elfogadhatóan indokolják meg véleményüket a többiek, de nem enged, ha úgy érzi, ártana vele Pindurrah érdekeinek. Ilyen szószólóra van szükségük, ő kell nekik.

Apranyó, aki távolról követte a születő gondolatokat, ráébredt, hogy remek dolog a gondolat, de félő, hogy kemény ellenállást válthat ki bizonyos helyzetekben, mert önérzetet sérthet. Tehát, ha a gondolatok ütköznek, elfogadtatásukhoz bizony nagy tapintat kell, mert könnyen összecsapáshoz vezethet. Itt lesz komoly szükség egymás megértésére, meggyőzésére, hogy zökkenésmentesen éljen egymás mellett a sok gondolat.

 Az iskola vezetését Pindáliára bízták a szószólók, az óvodáét Pindurleára. Kórházszervezésre és vezetésre Pindagy neve kapta a legtöbb szavazatot. Gyógyításra meghívták Pindészt. Útvonalőrségre is szükség volt. Ennek élére kinevezték Pindőrt, segítőjéül, pedig Pinduljt.

Mindenki elégedett volt, mindenki úgy érezte, az ő kedve szerint történnek a dolgok.

Az viszont komoly vitát váltott ki a szószólók között, hogy fontosabb középületeket, intézményeket, úgy helyezzenek el, hogy könnyen megközelíthető legyen mindenki számára. Abban szerencsére egyetértettek, hogy a főtér egyben gyülekező hely is, ezért hatalmas világító testekkel tervezték megvilágítani.

Később, amikor már készülődtek a kivitelezéshez, kiderült, hogy a többség nem tudja mi az ő személyes feladata az építkezésen. Aztán felfedezték a hatalmas pókhálókra kifeszített falragaszokat, melyen név szerint leolvashatták a rajzos alakzatokról, hol és mi a feladatuk. Elámultak a remek ötleten, mellyel tudomásukra hozták a szószólók, mikor, kinél kell jelentkezniük. Így már elkezdődhetett a szervezett munka. Tudták, kinek hova kell szállítania az építő anyagokat, ki melyik épületen rakja a falat, cserepezi a födémet, rakja fel a vakolatot. Elismerően nyilatkoztak Villogószárnyról, hogy ilyen remekül szervezi számukra a munkát. Örömmel, és keményen dolgoztak, de nem éreztek fáradtságot, mert közben büszkeséggel töltötte el őket a látvány. Alakult a város. Az ő városuk.

A kicsinyek óvónő és tanítói felügyelet mellett tanultak, étkeztek, ők tehát mind kivehették részüket az építkezésből. Élvezettel dolgoztak, hiszen hamarosan láthatták kezük nyomát, s mert alig várták, hogy beköltözzenek végleges otthonaikba. Már a parkosítás végén jártak, nádirigók örömzenéje lelkesítette őket mindenfelől. Most raktak helyére minden nádat, kákát, vízililiomot, s a kisebb vízi növényeket. Gondosan telepítették az apróbb élőlényeket a vizes helyekre. Már látszott, mint veszik birtokukba az új környezetet a frissen beköltöztetettek. Tudták, hogy hamarosan mindenkire sor kerül. Azt is tudták, hogy a továbbiakban is beülhetnek ugyanannak a virágnak a kelyhébe, mint korábban. Eddig is egymás közelségében éltek, egymáshoz tartoztak. Annyira elmélyültek a munkában, hogy észre sem vették a közelgő veszedelmet. Csak akkor tekintettek fel, amikor Pindőr, az útvonalőrség vezetője száguldott végig közöttük lihegve, röptében kiabálva.

– Testvéreim, nagy a vész!  Itt a veszedelem! Ellenség a közeleg!  Elrejtőzött a nádasban, és most tömegestől támad ránk!! Meneküljön, ki merre lát!

A dolgozók szinte megdermedtek a rémülettől. Ilyen helyzetbe még soha nem kerültek, nekik korábban nem voltak ellenségeik, csak barátaik. Most viszont látniuk kellett, hogy rengeteg szárnyas köröz a város fölött, s veszedelmesen sokan vannak.

Külsejük szokatlan, és ijesztő. Termetük jóval nagyobbnak tűnt az övéknél, szárnyuk is keményebb, erősebb, noha nem olyan szép. Csak toll, meg toll. Semmi hártya, semmi szín. Különben pedig, hogy van szárnyuk, csak akkor látszott, ha széttárták a repüléshez. Egyébként a testükhöz simult. Feltűnően kemény, és horgas csőrük hangos haragosan, és félelmetesen csattogott. Gőgösen forgolódtak, és minden mozdulatukon látszott, hogy könyörtelenül el akarják pusztítani őket. Már a levegőbe emelkedtek, hogy összetömörülve lecsapjanak rájuk, s erős csőrükkel és kemény karmukkal széttépjék, aki útjukba áll.

Ők riadtan rebbentek szét, és rejtőztek azokra a helyekre, melyekbe ideiglenesen költöztek be korábban. Persze akadt olyan is, aki rémületében fel–alá röpködött, vagy körözött a levegőben. Mások kicsinyeik után sóvárogtak rejtekükben, szorongtak, mert nem volt idejük, hazavinni őket. Hatalmas nyugtalanság, rettegés, de főleg tehetetlenség uralkodott el rajtuk.

Mielőtt végleg kitört volna a pánik – ami a véget jelentette volna számukra –, Aprovar idegenek számára érthetetlen gondolataival összehívta őket a kórház melletti térre. Szerencsére a hívatlan vendégek azt hitték, előlük menekül a lakosság, tehát egyetlen kupacba verődve örvendeztek. Biztosak voltak benne, hogy harc nélkül elinalt előlük mindenki. Jókat mulattak, hogy ez a gyáva népség számukra épített várost. Ez alatt Aprovar rendelkezett:

– Fegyverünk az ügyességünk, és a gyorsaságunk. Ezt kell most kihasználni. Három rétegben tömörüljetek, mint a fekete fellegek! Mindenki figyelje az alatta repülőt, csak így tudtok vigyázni egymásra. Amikor az ellenség fölé értek, figyeljetek a jelzésemre, mert egyszerre kell lecsapnotok rájuk. Erre nem számítanak, nem is készülhetnek fel rá. Ez a szerencsénk. Új jelet közvetítek felétek! Nagyon figyeljetek a csipogó jelre! Erre egyszerre felemelkedtek, hogy hirtelen lecsaphassatok! Minden a gyorsaságon múlik. Ne kíméljétek őket, ők sem szánnak minket! Készüljetek!

A csata sorsa – hála a gyors és szakszerű szervezésnek – meglehetősen gyorsan dőlt el. Mire az örvendező ellenség magához térhetett volna, alig maradt közülük néhány életben. A hirtelen rájuk zuhanó apró testek tömege olyan hatalmas ütéseket jelentett számukra, hogy magukhoz sem térhettek, máris záporozott rájuk a következő sorozat. Néhány ilyen becsapódás úgy megritkította soraikat, hogy aki még bírt, fejvesztve menekült.

A harcosok fáradt–boldogan hevertek szanaszét, így hallhatták Aprovar dicsérő szavait, melyben fővárosuk, Pind megmenekülése örömére mondott köszönetet. Látjátok – mondta – érdemes összefogni. Olyan jó munkát végeztetek, hogy már más is fente a fogát a városunkra. Legyetek büszkék magatokra!

Ezek után Apranyó simogató hangja üdvözölte őket. Elmondta, hogy büszke rájuk, s Pindurrah hőseinek tekinti őket.

Megkönnyebbülve lélegeztek fel, mert megérezték az események súlyát, de mivel ilyen szerencsésen, és főleg gyorsan múlt el róluk a baj, nem volt idejük megtanulni a félelem érzését. Könnyed kis lények voltak, akik, amint megszabadultak a félelem élményétől, felhőtlenül csapongtak tovább. Alulról színes növények kacsintottak fel rájuk, fentebb nyurga fák ajánlották hűsüket lombjukban megpihenni, a nap is csalogatta őket egyre feljebb. És ők mentek, szálltak, röpültek és élvezték az életet. Kötelességeiknek is eleget tettek, amikor nem feledték el azokat. A kötelesség is új volt számukra, most kezdett beépülni a mindennapjaikba.

Felhőtlen nép volt a pindurrahok népe, de nem felelőtlen. Szabad lelkű, nyílt örömmel élő, aki már kezdte gyakorolni, ha észrevétlenül is, a felelősség eddig ismeretlen élményét. Természetesnek tartotta mindenik, hogy környezetében mások is léteznek, s fel sem vetődött a gondolat, hogy bárkit szándékosan elűzzön megszokott helyéről. Ezért volt számukra felfoghatatlan az, ami velük történt.

Tündöklő nap sugarai ontották fényüket a réten ébredező növényekre. Azok, akik ébredeztek már, a zöld fűtakaró közül álmosan és hangtalanul emelték a fény irányába sárga, piros, lila fejecskéjüket. Néma csönd uralta a hajnalt. Egy óriás kiszáradt fa, szürke felkiáltójelként emelkedett ki a körötte élő, zöldben tobzódó, liget növényei közül. Tüskés ágai kegyetlenül szorították gúzsba, az apró madárkát. Minél inkább fészkelődött, minél jobban igyekezett megszabadulni, annál inkább belegabalyodott a kényelmetlen helyzetbe, amiből nincs menekvés. Egyik szárnya, mint száraz tollcsomó, beszorult a gallyak közé, másik ernyedten, széttárva lógott a föld irányába. Hátracsuklott fejét már mozdítani sem tudta, csak tátogott kemény csőrével. Nem nyöszörgött, csak némán vergődött.

Röpke idő telt el csupán, amikor vidám szitakötő csapat ereszkedett le az ágakra. Boldog szárnyalásukból, kellemes zihálásukból érezni lehetett, hogy nemes verseny zajlott közöttük. Kék ruhájukon sűrű cseppekben gyűlt össze, s verte vissza a sugarat a harmat, mely ilyen korai időn könnyen összeszedhető a magasságban.

– Remek időt repültél Pindádi! Ma, te vagy a nap hőse. Hiába igyekeztünk, mindenkit leelőztél! Már csaknem utolértelek, aztán mégsem tudtam behozni az előnyödet – mondta Pindelek, miközben a levegőt kapkodva leereszkedett szokott gallyára. Körülöttük már mindenki meglelte helyét, elvégre hosszú ideje itt rendezik a napi versenyeiket. Valaki közülük felkiáltott:

– Halljátok, amit én? Úgy tűnik, mintha valaki a közelben segítségért esengene. Mintha egy gyenge hang azt lehelné felénk; segítsetek!

Egyszerre pattantak fel, szinte mind elfelejtették fáradságukat, kérés nélkül tette mindenki a dolgát. Volt, aki a gallyakat feszítette szét, olyan is, aki a megtépázott tollakat szabadította és simította ki, más vizet hozott a patakból, hogy egyenesen az alélt teremtés csőrébe továbbítsa. Hamarosan meg is lett az eredménye. Mert igaz ugyan, hogy bágyadtan, de köszönetet rebegett a madárka. Hálásan pislogott feléjük, és megígérte, ha erre jár, meglátogatja őket. Reméli, nem lesz terhükre, olyan hálás, és annyira megszerette őket. A pindek elköszöntek, és hazafelé vették útjukat.

Igencsak meglepődtek volna, ha látják, mint áll lábra új barátjuk, mint rázza meg magát, hogyan emelkedik fel a levegőbe, s indul övéi felé. Senki nem sejtette róla, hogy már hosszú ideje figyeli a versenyzők útvonalát, érkezésük idejét, a fát, ahol megpihennek. Ezért sikerült ilyen remekül időzíteni azt a látszatot, hogy balesetet szenvedett. A valóságban jól megtervezett találkozás volt, mely abból a megbízásból született, mellyel túlélő társai általa akartak beépülni a szitakötők közé, hogy megbosszulhassák veszteségüket.

4.

A pindek megrendültek a gondolattól, hogy csaknem elvesztek valamennyien. Tudták, hogy Aprovar lélekjelenlétén múlott minden. Most jöttek rá, milyen fontos a jó, bölcs vezető. Aki mindenre és mindenkire figyel, körültekintő, megfontolt, okos, fegyelmezett, jó szervező, akiben bízhatnak. Nehezen szabadultak meg a rémülettől, amit az idegenek okoztak nekik.

Ezeknek az ismeretlen lényeknek szintén volt szárnya, noha elég hitvány, semmi szín, semmi csillogás, legfeljebb a homok színéhez hasonló. Ugyanúgy repültek, mint ők, de alkatuknál fogva többet tudtak náluk. Ezek járni is képesek voltak, mert két erős karomban végződő lábuk megtartotta őket. Testüket, még a lábszárukat is, toll borította. Kőkemény görbe csőrükkel bármit szét tudtak tépni. És roppant bután pislogtak! Félig leeresztett szemhéjuk alól pislantottak ki néha. Elég kellemetlenül néztek ki. Korábban nem figyeltek fel rájuk, de valaki közülük már találkozott hasonlókkal, tőle tudták meg, hogy kuviknak nevezett madarak sokasága támadt rájuk. Törpe kuvik. Ez a nevük. Arról természetesen mit sem tudtak, hogy ők küldték ide maguk közül a legapróbbat, Csalárdáront. Őt jelölték ki tervük végrehajtására. Szerencsére első nekifutásra nem volt módjuk nagy kárt tenni az eddigi építményekben. Annál is inkább, mert nem is akarták lakni a várost. Kicsi is lett volna a méreteikhez, ráadásul, ez a környék nem is felel meg a kuvikok életéhez. De, akkor, miért törtek a szitakötők életére?

Az idő lassan feledtette a dermesztő emlékeket, különben is egyre könnyebb lett Pindben az élet. Kényelmes otthonok, szép és igényes környezet szolgálta az itt lakók kényelmét, miközben a félelem nem hagyta el őket, többé nem érezték magukat biztonságban, mert soha nem tudták, mikor csapnak le ismét rájuk a madarak. Valaki felvetette, hogy szabályokat kellene alkotni. Az ötlet mindenkihez elért, hiszen az aggodalom mindenkiben ott élt.

– Mi az, a szabály, és miért van arra szükség? – érkezett valahonnan a kérdés.

– Közösen megfogalmazott, és mindenkire kötelező szabályokat kell összegyűjteni. Az aztán legyen törvény, melyet te is, te is köteles vagy betartani, hogy ne ismétlődjék meg hasonló támadás.  Vagyis, a szabály a mi védelmünket szolgálja.

– És honnan tudjuk, hogy mindenki betartja majd?

– Választunk valakit, akinek az lesz a feladata, hogy ezt ellenőrizze és betarttassa.

– Hogyisne! Árulkodókra nincs szükségünk!

– Nem árulkodik, amíg betartod a szabályt, amit te is elfogadtál. A te érdekedben vigyáz majd rád.

– Akkor mi legyen?

– Mindenki gondolja végig, mi kerüljön be a törvénybe, s amikor már ismerjük mindannyian valamennyit, megszavazzuk a legfontosabbakat!

Megalkottak tehát maguknak egy törvényt, amelyet ők maguk javasoltak, és a szószólók elfogadták.

Szabályok:

– Mindenki, mindenkor őrzi és védi Pindurrahot. Ennek érdekében repülő őrséget szervezünk. Feladatuk lesz, hogy körbe–körbe röpködnek a város körül. Mindenkire sor kerül, felszólításra mindenki köteles ellátni a feladatát.

– Minden pind köteles megtanulni a repülés mindazon fortélyát, amely a védekezéshez szükséges, és adott jelre azonnal jelentkezik a védelem érdekében.

– Ajánlatos óvakodni az idegenektől, tilos elárulni ismeretleneknek bármit is a pindek életéről.

– Az óvodában és iskolában a felnőttek kötelesek a gyermekeket környezetük és társaik szeretetére nevelni, de ez a szülőknek is feladata.

– A szabályok bővülhetnek, ha kiderül, hogy szükség van rájuk.

* * *

Közben létszámuk egyre szaporodott. Noha számtalan társuk belerepült közben a végső fénybe, alaposan megnövekedett a köztársaság lakóinak száma. Hiába származtak valamennyien Aprovartól, már nem ismerhetett mindenki mindenkit. Munkájuk nyomán újabb városok nőttek ki a földből. Az építkezéseken folyamatosan adódott munka, mindenki dolgozhatott, aki tenni akart a pindekért, de senkit nem köteleztek rá.

Örömmel élték napjaikat. Bár időnként elhangzott egy, egy elégedetlen mondat, melyet érdekes mód még mindig Villogószárny személye váltott ki. Megmagyarázhatatlan okból gyáva, tehetetlen alaknak bélyegezték. Voltak, akik úgy vélekedtek, visszaél azzal, hogy ő Apromar veje. Szerencsére egyelőre kevesen figyeltek az ilyen hangokra, de érezhető volt, hogy valamiféle új érzés, az irigység, elégedetlenség besurran   

*

Nem tudtak róla, hogy akadt közöttük valaki, aki szította az elégedetlenséget, méghozzá olyan tehetségesen, hogy senki nem vette észre. Miként azt sem, hogy eszközzé válnak annak kezében. Valaki, aki hízelgő, baráti mondatokba csomagolva közvetítette gondolatait. Az nem zavart senkit, hogy ez a valaki egy madár, de mert mindenkinek valami jó barát mutatta be, mindenki dicsérte, senki nem gyanakodott rá.

Megmentői szeretettel fogadták, s fel sem tűnt nekik, hogy látogató madárból lakótárs lett: jómadár. Csalárdáronról senki nem tudta honnan jött, mikor, és miért. Hipp–hopp, ott volt közöttük, és ők elfogadták. – Elfeledték a szabályt, amely mindenkire vonatkozott –, hogy idegennel nem barátkoznak. De, ha olyan   kellemes érzés volt vele együtt lenni! Nem lehet az ellenség, aki mindenkivel barátságosan viselkedik, közvetlen és segítőkész. Magáról nem beszélt, nem is igen kérdezett, de mindenkit, és folyamatosan dicsért. Kinek a színeit, kinek a gyorsaságát, kinek az eszét, okosságát emelte ki. Volt, akit olyan zseninek tartott, hogy akár a köztársaság vezetését is rábízta volna. Mást olyan ébernek és gyorsnak minősített, aki Pindurrah fővédelmét is elláthatta volna. Mindenkiről jó véleménye volt, mindenkiben a nélkülözhetetlent, a nagyszerűséget tudatosította. Miután legfőként a fiatalokkal barátkozott, azokat vonzotta a maga közelébe.

Ki ne szeretné, ha elismerik, ha dicsérik? Olyan peckesen járt–kelt a sok önjelölt, hogy alig bírta magában tartani a nagyszerűségéről hallott dicshimnuszt. Azt természetesen senki nem sejtette, hogy másoknak is hasonló értékeket tulajdonít, a többség meg volt győződve a saját kiválóságáról. Saját magának mindenképpen malmára hajtotta a vizet, mert hamarosan akkora népszerűségre tett szert, ahogyan nem is remélte korábban. Így minden gondolata remek termőtalajba hullt. Bármit mondhatott már, mindenről kiderült, hogy saját ötletként lett honos a fejekben. Ezek után nyugodtan elkezdhette hinteni az újabb magot, a talaj elő volt készítve.

Később módszeresen szította a nemzedékek közötti ellentéteket. Különösen a szószólókról keltett kételyeket óvatosan, időnként önmagát is megtagadva, hogy a végén senki ne sejtse, kitől származik a gondolat. Olyan szépen és fondorlatosan támasztott ellentéteket a pindek között, hogy a végén már mindenki kételkedett a másikban, nem becsült senkit, csak az újdonsült barátot csodálta. Természetesen mindez apránként és tervszerűen történt, úgy, hogy a jámborabbja észre sem vette, mi történik körülötte.

Pindmárkó nem szerette a Csalárdáron által képviselt magatartást, sőt egyenesen ellenszenvesnek tartotta. Fennhéjázónak, és okoskodónak. Pontosabban arra sem méltatta, hogy figyeljen rá.

– El sem tudom képzelni – mondta Villámfénynek –, mivel vette le ez a fickó a lábáról a barátaim többségét.

De nem foglalkozott az üggyel sokat, hiszen a szerelem kitöltötte minden szabadidejét. Már munka közben arra gondolt, milyen nagyszerű lesz hazaérni, s érezni a lány testének melegét, felszítani vágyát, aztán eggyé olvadni vele. Vagy kirepülni a mezőre a virágok közé, hol a színek és illatok tobzódásában örvendeztek egymásnak. Fel–alá röpködtek, szeretkeztek, élvezték az életet. Minden gondolatukat lefoglalta egymás iránti érzelmük, mely hosszú ideje tartott, olyannyira, hogy szinte kizárták a világot az életükből. Villámfényt tökéletesen kielégítette ez a kapcsolat, szinte lánybarátairól, családjáról is elfelejtkezett.

Minden nagyszerűen alakult közöttük, de észrevétlenül történt valami Pindmárkó életében, amiről tulajdonképpen számot sem tudott volna adni. Nem tudta mi leli, korábban nem érzett hasonlót, most viszont valami nagy ürességet érzett magában. Csak lézengett, amíg saját maga számára is meglepetésként ráébredt, hogy a régi barátai hiányoznak neki. Nem változott ugyan a szerelme Villámfény iránt, sőt meghatványozódtak az érzelmei, de a korábbi barátai után is vágyott. Ám hiába kérlelte a lányt, hogy menjenek együtt közéjük, Villámfény nem akart a többiekkel barátkozni. Kemény lány volt, és lesújtó véleményt alakított ki arról az ide–oda ténfergő társaságról, amelyikből sikerült kiszakítania szerelmét. Nagy baj, mert a fiú így egyedül osont el időnként a többiekhez. Miközben szégyellte magát, és tudta, hogy jogosan neheztel meg rá szerelme, ismét és ismét elment közéjük. Pedig rá kellett jönnie, hogy nem hiányzott senkinek azok közül, akiket barátainak tartott, akiknek hiányát oly nehezen viselte az utóbbi időben, akikért még Villámfényt is becsapta. Ez rontott is a hangulatán, mégsem engedhette meg magának, hogy otthon maradjon, mert közben olyan ijesztő tapasztalatra tett szert, ami után nagyon kellett figyelnie, mi történik az ő világában. Azt gyanította ugyanis, hogy valami félelmetes dolog készül a pindek ellen. Ez bizonyíthatatlan volt, de feltétlenül utána kellett néznie, mi készül itt a valóságban. 

Pindália is azok közé tartozott, aki nem foglalkozott az elégedetlenkedőkkel, helyette örömmel élte meg, hogy ennyi gyerek veszi körül az iskolában. Mind körülötte sündörög, hozzá bújik, ha baja van, de neki meséli el azt is, ha jól alakulnak a dolgok körülötte, s azt is neki súgja el, ha bánat éri.

Most éppen kirándulni vitte volna a társaságot, mert fontosnak tartotta, hogy ismerjék meg a világot, mely körülveszi őket, s tanulják meg becsülni a többi élőlényt is. Voltak, akik a kapu közelében toporogtak, amire már korábban kérte őket, de voltak, akik ennek ellenére az udvar hátsó sarkában csoportosultak. Odament hát hozzájuk, hogy indulásra késztesse őket, amikor döbbenten látta, hogy a síró kis Brühübellát csúfolják, és a kör közepébe taszigálják. Közben valami lehetetlen szöveg szállt felé, amelyet nem is értett először.

„Kajla szárnyú, mit zokogsz,

Két szárnyad közt rossz a hossz!

Ruhádnak meg nincsen színe,

Ne gyere a közelünkbe!”

Pindália megdermedt a gyermeki gonoszság elhatalmasodásán, és visszatartva a kis Brühübellát, maga állt be a körbe. Akkora csend lett hirtelen, mintha éles kard vágta volna el a hangot.                                

 – Mit tegyek, hogy megfeleljek nektek? Mit kell tennem, hogy jó Brühü legyek? Mit akartok látni?

Csend.

– Drága kis kölykeim, most hősködjetek, most merjetek bátrak lenni!

– Forogj körbe kitárt szárnnyal! – kiáltotta Brühübella, miután a többiek nyikkanni sem mertek. Pindália pedig széttárta két szárnyát, és lassan, nagyon lassan forgott körbe úgy, hogy mindenki előtt elsuhant. Többször is megtette a kört, közben beszélt a kicsikhez:

– Mit vesztek észre rajtam? Feltűnt talán valami, amire nem számítottatok?

Továbbra is a csend uralkodott, de ez valahogy más ízű hallgatás volt, mint a korábbi. Belevegyült némi szégyenérzet is. Csak Brühübella hangja csendült bele a némaságba:

– Egyforma vagyok! Én is egyforma vagyok!

Most azt kérte Pindália, mindenki lépjen a kör közepébe egyesével. Mivel senki nem mozdult, ő vezetett be mindenkit, s vele együtt forgott. A körülöttük állók, pedig látták, hogy minden pindnek, felnőttnek, gyereknek egyaránt rövidebb az egyik szárnya a másiknál. Azt is látniuk kellett, hogy egy hajszálnyit ugyan, de enyhén, alig észrevehetően görbe. És mindenki látta mindenkin, hogy egyformák mindenben, mert pindek. Brühübella eközben egyre lelkesebben kiáltozta:

– Ó, de örülök nektek! Egyforma vagyok veletek! Egyforma vagyok mindenkivel!

Ekkor újabb kérdéssel hozta kellemetlen helyzetbe Pindália a tanítványait.

– Van–e valakinek mondandója Brühübella számára?

Csend volt a válasz.

– Nem csodálom, hogy hallgattok! Ilyen helyzetben nehéz megszólalni. Különösen egy gyereknek. Nem baj, rá se rántsatok! Majd én elmondom helyettetek, amit gondoltok. Tudom, hogy azt mondanátok: „Ne haragudj, nem akartunk megbántani”. – Ugye ezt mondtátok volna? Máskor már bizonyára tudjátok, mit hogyan cselekedjetek. Mindent tanulni kell, még azt is, hogyan vigyázzunk, hogy ne bántsunk meg másokat. Különösen, ha valamiben eltérnek tőlünk. Most viszont indulnunk kell, mert sokan toporognak a kapuban, és őket sem illik megvárakoztatni.

Most éppen nagy kanyart szándékozott bevenni, ezért az első sorokhoz ment, és óvatosságra intette védenceit.

– Pindália! – hallotta Prüntyi hangját. – A nővérem, Printyő szitakötőbálban volt az este. Anyukám szépen áttörölte a zöld ruháját, hogy fényes legyen. Úgy engedte el. Csillogóan szép volt.

– Az én bátyám, pedig tánciskolába jár. Meg akar tanulni táncolni, hogy ő is mehessen majd a szitakötőbálba. Tegnap már egészen jól ment neki. Dicsekedett Pörcögő.

– Hát te miért vagy ilyen lehangolt Csillámpor? – kérdezte Pindália a láthatóan szomorú kicsitől, aki nem válaszolt, csak lehajtotta fejecskéjét.

– Felelj, kérlek, mert különben nem tudok rajtad segíteni! Megbántott valaki?

A kicsinek könnyben úszott a szeme a keserűségtől.

– Amikor indultunk, odajött hozzám Porcinka, hogy legyek a párja, de meggondolta magát. Később hallottam, hogy az apukája intelmeit hallgatja. Hallottam, amikor arra intette, velem nem ajánlatos játszani, mert az én családom nem elég szorgalmas. A színünk is más, a termetünk is különbözik, és lassúak vagyunk. Azt is mondta, jobb lesz, ha a villogó szárnyúakkal barátkozik. Azokról úgy beszélt, hogy tevékenyek. De én szeretem Porcinkát, és barátkozni is szeretnék vele. Érted te ezt? Azért nem lehet a barátom, mert apa szárnya sápadt, és lassabban mozog, mint mások? Hiszen ő jelentette a veszélyt, amikor a várost ellenség támadta meg! És nagyon gyorsan tette. Ő mentett meg bennünket!

– Így igaz. De Villogószárnyról is tudnod kell, hogy nagyszerű szervező, és az ő közreműködésével épült fel gyorsan az iskolánk. Majd beszélek apukáddal, ne búsulj, és elmondom neki, hogy a barátság nagyon fontos dolog. Melegség és biztonság járja át a szívünket tőle. Tudnunk kell becsülni egymást! Látod, mindent tanulni kell. A viselkedést is.

A délután emlékezetes maradt mindenki számára, csak Csillámfény gondolt keserűen rá, mert este hallotta, hogy Porcinka apja megismételte, amit korábban mondott. Ő pedig tudta, hogy ezután csak titokban barátkozhat Csillámporral. Szomorúan fedezte fel, hogy a titok is hazugság, ha tilalom ellenére történik.

Folyt.köv.