5.
Minden pind boldognak és elégedettnek érezte magát, amikor megszülettek a szabályok. Úgy érezték, hogy ezzel messzemenő védelemben részesülnek. Csak be kell tartaniuk azt, amit vállaltak, s máris védelemben van részük. Nem is gyanították, hogy létezik közöttük egy kis csoport, akik mindenkinél jobban örvendeztek az új helyzetnek, mert ők bizony nem voltak állandóan elégedettek az életükkel. Már eleve fájdalmas volt számukra a másságuk tudomásul vétele, miszerint ők termetre születésüktől kisebbek voltak a színeseknél. Nem volt komoly ez az eltérés, talán észre sem vették volna, de a többiek, sajnos, szüntelenül éreztették velük. Korábban fel sem tűnt ez nekik, de utóbb már el is különültek tőlük. Persze lehet, hogy a valós ok más volt. Pontosan az, hogy olyan átlátszóak voltak, mint egy apró kristály. Fényesen csillogtak ugyan, de színek nélkül. Ez nem zavarta volna őket, ha a színesek nem adják tudtukra rendszeresen. Repülő versenyeknél külön csoportot alkottak és még, ha egy időben is értek célba, külön örvendeztek. Külön ünnepelték a színes győztest.
Most viszont, hogy létrejött a köztársaság, és mindenkire ugyanazok a szabályok érvényesek, úgy vélték többé nem lesz jelentősége a másságuknak. Ezért volt hát hatalmas az örömük.
Sajnos, nem tartott sokáig ez az öröm, mert rövid idő után érezniük kellett, hogy bár ugyanannyit dolgoznak, mint nagyobb termetű társaik – sőt aki bírta még többet is –, a színesek továbbra is elkülönültek tőlük mind a munkában, mind a szórakozásban. Aprovar megrendülten figyelt fel a jelenségre, s különösen bántotta, hogy nem vette észre idejében, nem akadályozta meg időben a kifejlődését. Ha gondosabb, már rég móresre tanította volna a népét. Személyes felelősségének tartotta, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő.
Apranyó, aki szinte együtt lélegzett a fiával, kissé korábban felfigyelt erre az egészségtelen, és a színtelenek számára sértő viselkedésre. Úgy gondolta, megpróbál segíteni a helyzeten, anélkül, hogy említést tenne a dologról. Kapcsolatba lépett a kis csillogókkal, és meghívta őket magához vendégségbe.
Nagy volt az öröm a találkozásnál. A kis színtelenek itt érezték igazán, hogy fontosak. Különben is szép emlékek fűzték őket ehhez a helyhez. Amikor korábban itt jártak, őket ugyanolyan szeretettel fogadta nagyanyjuk, mint a többi szitakötőt. Most körülvették, cirógatták, kristályfényű szárnyaikat lebegtették felé, aztán, mintha előre megbeszélték volna, szorosan összefonódtak, és egy hatalmas repülőt alkotva magasba emelték az anyókát. Szálltak vele egyre magasabban, egyre sebesebben. Ami már rég nem történt meg dédanyjukkal, repült, mint rég, amikor még szárnyai voltak. Miután visszavitték a nagy falhoz, letelepedtek köré, hogy beszélgessenek.
– Különösen szép dallamot hallottam, amíg a szárnyaitokon repültem. Tévednék talán? Vagy valóban ti hozzátok létre ezt a csodás zenét?
– Nem gondoltuk, hogy neked is tetszik, ezért nem említettük. Véletlenül vettük észre, hogy szárnyunk lebegtetésével különböző hangokat hozunk létre. Korábban nem is tudtuk, hogy van ilyen képességünk. Amióta rájöttünk, örülünk neki, és jó ideje gyakorolunk. Hol magasabbra, hol csak alig mozdítva próbálkozunk, de nagyon sok örömünket leljük benne. Ha óhajtod, megmutatjuk neked, mit tud már a zenekarunk. Ha nem zavar, hogy eleredt a zápor, akár el is kezdjük.
Ezzel egyszerre szárnyra kaptak, s Apranyó fölé repültek. Még nem kezdték el a zenélést, csak lebegtek egyhelyben, majd össze–vissza röpködtek, míg mindenki a helyére került. S ekkor Apranyó ámulatára kialakult a szeme előtt egy hatalmas szitakötő. A zápor millió csillagfényt tört szanaszét rajtuk, mialatt ismét szétrepültek, majd testükkel kialakítottak egy hatalmas virágot is. Ez a csodás ezüstvirág, mely millió színben csillogott, mert felülről világította át a nap, most lezuhant Apranyó elé, majd körülölelte. Mielőtt elhervadt volna a mesevirág, ismét a levegőbe emelkedtek, és felsorakoztak egymás mögé a’ szerint, kik hoznak létre hasonló hangokat. Nagyanyjuk felé fordultak, és elkezdődött a hangverseny. Sorban mutatták be tudományukat, s mit sem sejtettek róla, hogy Aprovar otthon hallja a zenét, anyja jelzését érezve. Megilletődötten észlelte, hogy az ő családjában sosem hallott, látott, különlegességek fordulnak elő. Csak lebegett egyhelyben, és ámultan hallgatott. Büszke volt a kis átlátszókra, akikről eddig csak panaszt hallott a színesektől. Nagy baj, ha vannak közöttük olyanok, akik nem szeretnek dolgozni, de azt is illik észrevenni, aki nyújt valami szépet, nagyot a közösségnek.
* * *
Minden előzmény nélkül kezdett el kiabálni Kuvispán. Előzőleg senki nem vette észre rajta, hogy bármilyen indulat feszül benne, de most kitört belőle:
– Megmondanád nekünk, miért kellene gyűlölnünk azokat az apró kellemes lényeket? Eddig semmi bajunk nem volt egymással, nem is éltek a mi légterünkben. Röpködtek, örvendeztek, színt hoztak az életünkbe. Most meg kiderül számunkra, hogy gyűlöljük, és meg kell semmisíteni őket. Mindezt miért? Ki tudja közületek, miért ágál ellenük Kuvignác? Elárulom: Mert gyűlöli őket. Csak úgy egyszerűen gyűlölködik. Semmi oka nincs, nem is lehet. Lehet, hogy unalmában, lehet, hogy mindig ilyen volt. Vigyázz magadra Csalárdáron; ne légy eszköz a gyűlölködők kezében!
Süvített a Vénekvéne hangja: – Vigyétek ki innen! Tűntessétek el a közelemből! Többé itt ne lássam!
Ez a nagy kiabálás, veszekedés a törpekuvikok tanácskozásán zajlott le, amelyet azért hívtak össze, hogy megbeszéljék a következő feladatokat. Most éppen Csalárdáron beszámolóját hallgatták. Dicsekedett az eredményeivel.
– Szép lassan mindenki bizalmatlan lesz mindenkivel. Elértem, amivel megbíztatok. A fiatalok közül egyre többen tarják magukat alkalmasabbnak a vezetésre elődeiknél. Szünet nélkül bírálják tehát azokat, bármit is tesznek. Ez már komoly eredmény. A következő lépésem az volt, hogy elkezdtem Villogófény ellen hangolni a többséget. Elterjesztettem róla – ami természetesen nem igaz –, hogy lusta, lassabban mozog, mint ők. Máris sokan gyűlölik emiatt. Tehát azok, akik gyorsabbnak vallják magukat, és a lassabbnak kikiáltottak már nem fognak össze ellenünk, az bizonyos. A Villogófényhez húzók is elkülönülnek azoktól, akik ellene vannak. A lényeg, hogy megosszuk őket. A körülöttük élőkkel is össze akarom őket ugratni, hogy ne állhasson melléjük senki a bajban. Ettől függ, hogy egyetlen rajtaütéssel meg tudjuk semmisíteni őket.
– Azt kellene róluk elterjeszteni, hogy a mocsárba telepített lárváik segítségével eresztik le a vizet a békákról – ajánlotta Kuvignác.
– Jaj, Kuvi, ne tedd magad nevetségessé! Olyan vén vagy, hogy már a szemhéjad se tudod felemelni lassan, de nem tudsz egy hihető hazugságot kitalálni? Annyi esze még egy levelibékának is van, hogy egy apró lárva, amely még moccanatlan állapotban él, nem áshat akkora csatornát, mely levezeti egy egész tó vizét! Csak olyan hírt terjeszthettek, ami hihető mások számára! – kiabálta Kuviktor.
– Akkor mondjuk azt, hogy összefogdossák a pókokat, hogy eladhassák őket a hangyáknak rabszolgasorsra!
– Nem jó! Ne erőlködjetek badarságokkal! Azok már időtlen idők óta felállított rendben élnek. Már akkor kiosztották maguk között a szerepeket, amikor te még a mocsárban sem voltál. Ragaszkodik is mind a magáéhoz. Nincs szükségük sem pókokra, sem másra. A hangyák egyébként jó barátságban vannak a szitakötőkkel régen. A pókokkal is jó a viszonyuk. Mást kell kitalálni.
Kuvignác most halkan, de jól hallhatóan, és határozottan beszélt:
– Elhihető rágalmat ötölj ki, amire mindenki felhördül. Nem számít, hogy igaz vagy sem, csak elég szégyent hozzon arra, akire mondják! Annyira, hogy ne tudjon védekezni. Nem az a fontos, hogy igaz legyen, hanem, hogy hihető. Ha sokszor hallják, úgyis elhiszik. De úgy intézd, hogy ne te mondd ki, még kérdés formájában sem, Csalárdáron! Van még időnk, úgyis szaporodnunk kell, ha végérvényesen meg akarjuk semmisíteni őket. Nem tűrhetjük tovább, hogy köztársaságot alapítsanak, és különbnek érezzék magukat másoknál. A hangyák, a méhek társadalma más, rég kialakult rendben élnek. De, hogy ezek a törpe fickándozók most elkezdjenek itt közöttünk önállósodni, nem tűrhetjük! Nem, és nem! Erről szó sem lehet! Ezt nem engedhetjük meg magunknak!
Nem kizárólag a gyerekek közötti viszony változott meg, Aprovar bánatára valami szokatlan ellenségeskedés ütötte fel a fejét, a szülők korosztályában is. Olyan, amely korábban ismeretlen volt népénél. Számtalan dolga mellett nem volt módja sokat foglalkozni ezzel a jelenséggel, de egyre gyakrabban észlelte, hogy okkal, ok nélkül bírálják egymást. Az is meglepő volt számára, hogy a színtelenekkel szinte mindannyian ellenségesen viselkedtek. Olyannyira, hogy azok már maguktól félre vonultak. De a haragra uszítók mindenféle kifogást találtak ki egymás ellen a szorgalomtól, az otthoni környezetig; a barátválasztástól, a gyermekek neveléséig. A szülői vélemények megmérgezték a felnövekvők kapcsolatait is. Lassan odáig fajultak a dolgok, hogy a szerelmeket is megkeserítették. Természetesen nagyon sok fiatal magáévá tette apja véleményét, és mert azok gyakran ütköztek, saját kapcsolataik is fellazultak. De ami a legszomorúbb, észrevétlenül a családon belül is különböző nézetek alakultak ki, ami gyakran vitát, és veszekedést idézett elő. Végül döbbenten tudatosította magában, hogy véleményében, mások becsülésében megszűnt az egységes ország. Csak azt nem értette, kinek jó ez az állapot? Kinek van belőle haszna? Apranyó amilyen boldogan hallgatta az iskolai párbeszédet, ugyanolyan aggódva figyelte a jelenséget, amiért a kis Porcinka szomorkodott, de tudta, azokhoz, akik külön váltak, sőt kerülik egymást, már nem jut el az ő érzése, ezért a tanácsa sem. Régtől tudta, hogy kizárólag a szerető, békés szív képes meghallani, elfogadni mások véleményét. Szomorú lett, amikor rájött, hogy a gondolkodás ellentéteket hoz felszínre, mi több, viszályt is okozhat.
Anyjához hasonlóan Aprovar is keserűen vette tudomásul, hogy a nagycsalád nem feltétlenül áldás. Csak addig az, ameddig nem furakodnak be közéjük elkülönítő gondolatok. Addig, amíg meg tudják vitatni a gondokat, és képesek elfogadni egymás álláspontját. Nem tudta megérteni, miért akadnak családjában is olyanok, akik képesek Villogószárny ellen szövetkezni. Egyáltalán, miért tiltakoznak ellene? Kinek az ötlete ez a szamárság? Mi öröme származik abból bárkinek, ha lejáratja Villogószárnyat? Hiszen nem választották meg szószólónak, tehát nem is volt módja semmit elkövetni, amivel kárt okozhat másoknak. Azon túl, hogy jól ismeri, s tudja róla, hogy tiszta, jó gondolatok származnak tőle. Gondolatok! Ajaj! Öröm, persze, hogy megszületett népe agyában a gondolat, de íme: ezzel egy időben felütötte fejét az ellenállás is. Azzal, pedig nehéz megküzdeni. A gondolat tehát nemes és jó dolog, de félelmetes is tud lenni, mert fájdalom, kártékony célokra is fel tudják használni egyesek. Igen. A gondolat sokféle, és időnként egyik ellentmond a másiknak. Tudomásul kell venni, hogy felváltotta a felelőtlen, boldog szárnyalásokat, a felhőtlen csapongásokat. Megjelenésével lehetőséget adott ugyan szép és nagy tervek megvalósításához, de nem biztos, hogy ezzel mindenki elégedett. Különösen akkor, ha előlép valaki, bárki, aki kételyeket támaszt azokban, akik hajlamosak erre. Gyengén fércelt mű még a köztársaság, könnyen fölfeslik, különösen, ha akadnak olyanok, akik fejtik rajta a fércet.
Nem volt tehát jókedve mostanában. Oly keveset tudott a családja ügyeivel törődni, nem figyelhetett fel minden apróságra. Azt is most tudta meg, és meg is szenvedte, hogy unokája Villámfény elküldte magától az igazán értelmes és szeretetre méltó Pindmárkót, mert csalódást okozott neki. A csalódás is ismeretlen érzés volt korábban. Lám, ez a vidám, örökké elégedett lányka most bánatos felnőttként keringett körülötte.
– Nem tudom elfogadni papuska – panaszolta nagyapjának –, nem lehetek a felesége. Mindketten másként vélekedünk a világról.
– Ez remek, Villámfény! Azt jelenti, hogy önálló gondolatokkal éltek.
– Úgy tudom, hogyha hozzátartozom, azt kell gondolnom, amit ő gondol, és tesz, és én is elvárhatom, hogy vállalja az én gondolataimat.
– Tévedsz gyermek! Nem kell, és nem is szabad szívességből ugyanazt gondolni. Nem is lehet. A te gondolatod a te fejedben fogan meg, és lehet, hogy a másiké a hibás. Meg kell tisztelni egymást azzal, hogy megvitatjuk az ellentétes véleményeket. És azzal is meg kell tisztelni egymást, hogy elfogadjuk a miénkkel ellentétes véleményt. Attól még nem ellenség senki, mert másként vélekedik, mint mi. Ilyen alapon ökölre is mehetnénk!
– Félek, hogy nincs messze, amiről szólsz, papuska. Akadnak közöttünk nagyhangúak, akik azt akarják, hogy csak az ő elképzelésük érvényesüljön.
– Hanggal mérni az igazságot? Esztelen dolog, sok szárny törhet le miatta! Így lehet meggondolatlanul tönkre tenni magunkat és egymást. Akkor aztán kipusztulunk, és nincs tovább vita! Le kell csendesítened a fiatal zseniket, mielőtt nagy baj lesz!
– Papuska, ismersz engem. Sok mindenre alkalmas vagyok, de ilyesmire nem. Kérj tőlem valami mást!
– Gyere közelebb gyermek, meg akarlak érinteni, és el akarok köszönni tőled. Sajnállak elhagyni Villámfény, de tudom, hogy már nem sokat tehetek sem érted, sem másokért. El kell mennem. Ismert előtted, hogy ez mindenkinél bekövetkezik, s én már érzem, hogy hamarosan itt az időm. A közelmúltban suhant át Apranyó is a fénybe a segítségemmel. Tudod, hogy egyedül nem tudta volna megtenni, hiányoztak hozzá a szárnyai. Megőriztem neked a gondolatot, melyet itt hagyott, s melyen érdemes elelmélkedned: A rossz, a helytelen nem kívülről jön, bennünk születik meg, miként a jó is. Rajtad, magadon múlik, melyiket választod. Bármit átereszthetsz magadon, te döntöd el, mit vallasz magadénak. E szerint élj! Most még közvetítem, mit gondolt rólunk Apranyó, mielőtt elment. Maradj csöndben egy ideig, s figyeld! Higgy neki!
– Tele vagyok aggodalommal, hogy életem végén, még azt is megérhetem, utódaim tönkreteszik, amit létrehoztak. Megalkották Pindurrahot, felépítették már Újpind városát is, meg a többit is, s nem gondolják meg, hogy minden elvész, ha nem fognak össze! Hogyan értethetném meg velük, hogy akármilyen sokan lettek immár, mindenkit egyformán szeretek és féltek? Hogy adjam tudtukra, hogy kevélység és gőg azt hinniük, hogy egyik szószóló különb a másiknál? Legfeljebb hangosabban szól és erősebben támad, de ez nem erény, csak indulat! A szívemet is kitépném magamból, hogy meglágyítsam az övékét, mindegyikét, hogy megtöltsem megértéssel! Úgy lenne igazi boldogság a végső repülés.
6.
Üldögélt a lány a szép sárga liliom kelyhében, és nem győzte leporolni a ruhájára tapadt port, mely a bibékről került rá. Aztán kinyújtotta lábait, és megrendülten hallgatta a hangot, mely érte is szólt, érte is aggódott. Olyan eleven volt, mintha még mindig itt lenne közöttük. Ez lehet a szeretet hatalma. A virág gyengéden ringatta, őt pedig utolérte egy régi emlék. Aprócska volt, amikor elvitték bemutatni Apranyónak. Már el is feledkezett róla milyen érzés volt ott lenni, vagy az ölébe ülni, de most tudja, érzi, hogy igazi anyja mindenkinek, aki tőle származik. Aki csak a jót kéri számon, mert azt ismeri el értéknek, és szenved, ha úgy érzi, vesztébe rohan, akire nem hat a jó szó.
Szeretett volna megfelelni Apranyónak – mert érezte, hogy az ő igazsága a valódi –, de tudta, hogy egyedül kevés hozzá, és sokan vannak, akik meg se hallgatnák. Esengve kérte hát Aprovart, maradjon még egy kicsit, mert nagy szüksége van rá. Rengeteg kérdésre kell még választ kapnia, s rajta kívül senkitől nem kaphatja meg.
– Papuska, hallottam Apranyót szólni. Nem hozzám beszélt, magában gondolkodott, de meggyőző volt a számomra. Sajnos, én tudom magamról, hogy alkalmatlan vagyok meggyőzni másokat. Nem tudok sem vitatkozni, sem szónokolni. Mit kell tennem?
– Tedd azt gyermek, amit érzel! A többiek akkor is követni fognak, ha csak példát mutatsz nekik, mert szeretnek. Lehetséges, hogy ez még hatékonyabb, mint a hangos szó. Ha sokan követik a példád, még az is lehet, hogy túléli Pindurrah ezt a viszályt.
* * *
Villámfény áttetszően kék ruhában repült a kis sereg fölé, hogy a megbeszélés szerint megtarthassák a gyakorlatot. Már este itt járt, megszemlélte a terepet, és mindenhova elhelyezte jelként a sárga pipitért, hogy a kicsik egyenesen ide találjanak. Már ilyen apró korban készülni kell Pindurrah védelmére.
– Köszöntelek benneteket. Örülök, hogy ilyen frissek voltatok, és senki nem aludt el közületek! Meg is üzenem Pindanival a zöldeknek, hogy még a legapróbbak is időben érkeztek. Ma nehéz napunk lesz, ezért azt kérem tőletek, suhanjatok körbe háromszor! Nem kell sietni, élvezzétek a repülést, aztán telepedjetek ide körém a kákák tövébe.
Látom, hogy ez az ezüst apróság sokkal kisebb termetű, mint ti vagytok. Nem lesz neked nagyon fárasztó a gyakorlás?
– Mi el sem akartuk hozni magunkkal, de nagyon erőszakos volt! – kiabált be valaki.
– Ezek mindenhova odatolakodnak! – tódította valaki más.
– Hogy beszéltek a barátotokról? Hiszen máris sírva fakad miattatok! Mondd el kicsi, mi bánt?
– Nem szeretnek engem, nem is akarnak a fajtánkkal együtt lenni. Azzal vádolnak minket, hogy színtelenek vagyunk és lusták. Pedig ez nem is igaz. Nem vagyunk lusták. Tudunk úgy repülni, mint akárki. Igaz, hogy kisebbre nőttünk, meg a színünk is halványabb, de mi nem tehetünk erről.
– Nem bizony. Egyébként ilyen szép átlátszó köntöse egyikünknek sincs, mint neked. Olyan ezüstösen csillogsz, hogy a napsugár is fenékre esik, ha rád vetődik. Ez nem szégyen. Szégyen viszont, ha ezért nem játszanak veled. No gyere, mutassuk meg, mit tudunk! Felállni kékségeim, felfelé sebesen! Hopp, megállunk! Ismételjük meg!
– Remek! Kérhetném, hogy helyezkedjetek el sorban egymás mellé? Jó. Most libegjetek helyben, tartósan. Most fel, és vissza! Fel, vissza. Fel, vissza! Továbbra is ugyanígy, de alkossatok kört közben. Folytassátok és tágítsátok a kört. Állj, és lebegj, állj, és lebegj. Állj! Most száguldj el tőlem messze és jelre vissza! Köszönöm elég!
– Megdicsérek mindenkit, nagyszerűen teljesítettetek. Ugye nem baj, ha ezt a kis Ezüstlányt külön is megemlítem? Hiszen ő igazán aprócska közöttünk. De azt láttátok ugye, hogy semmivel sem lassúbb, mint ti? Mindenkor ismerjétek el azt, ami igaz. Kérlek, óvatosan menjetek haza! Az út ismert előttetek, a levegő tiszta. Induljatok. Örömteli, fénylő napot nektek!
* * *
Már útra kész volt Aprovar, amikor eljutott hozzá Pindádi gondolata, és tudta, maradnia kell, hogy eligazíthassa ezt a fiatal kamaszt. Jó szándékú a fiú, de nem kiforrott, és sokan elvihetik rossz irányba.
– Mi kifogásod van a munkáddal kapcsolatban? Eddig igazán elégedett voltál, és csak dicsérted Villámszárny szervezőkészségét. Most pedig szidod, pocskondiázod, amerre jársz. Megtudhatnám miért?
– Így volt Papusom, mostanáig, de kezd kinyílni a szemem.
– Nocsak! Eddig csukva volt? Nagyon kívánom magamnak és neked is, hogy ne valaki más nyitogassa!
– Tudod Papusom, hogy mennyit dolgoztam, tettem a városért. Igazán nem kíméltem magam. Szívesen tettem. De nagyon nehezen viselem, amikor én cipekedem, izzadok, ő meg nem tesz mást, mint dirigál.
– Ne ide tedd azt az anyagot, itt van még elég! Tedd inkább Fészekrakó keze alá, nála már fogyóban van, ott van rá nagyobb szükség. Gondolkodj, mielőtt leraknád! Mintha még korholna is dicséret helyett. Beleuntam! Tudod, hogy még Fészekrakónak is dirigál? – Ott a másik oldaladon igazítani kell a formán! Nem elég kerekded. Az a mulya meg csak igazít, nem mérgelődik.
– Mert ő tudja, amit te nem, hogy ha messze eltávolodik az építménytől, hogy megkeresse a torzulást, meg vissza is tér, időt veszít, többet fárad. Ő érzi, hogy segítséget kap a munkájához, te, pedig dohogsz. Kérdezem: Tudnál te olyan házat építeni, mint Fészekrakó?
– Már hogyan is tudnék? Nem tanultam!
– Mit tanultál gyermek?
– Idáig még semmit. Majd ezután.
– Akkor mást kérdezek: Tudnál–e irányítani egy ekkora építkezést?
– Ugyan Papus, tudod, hogy nem. Ahhoz még tanulnom kell sokat. De nekem akkor se dirigáljon egy olyan alak, aki olyan lassú, mint a tetű!
– Ezt kitől hallottad? Honnan veszed ezt a szamárságot? Drága gyerekem, szeretném, ha hinnél nekem! Állítom, és hidd el, hogy – mindenkor, mindenben számíthattam rá. Mindent megtett, amire kértem. Amennyivel lassabban mozog, annál tovább teszi, amit kell. Nem méri az időt. Nem tudom, kik és miért rágalmazzák, miért akarnak neki ártani, de jegyezd meg: Aki úgy rágalmaz mást, hogy védekezni sem hagyja, neked is árthat! Jól vigyázz vele, akárki is az! Figyelj rám fiú: most ne foglakozz senkivel, a te dolgod még a tanulás! Sokat kell még tanulnod, hogy felnőttként helyt tudj állni! Ha nem így teszel, mindig más parancsol neked, más gondolkodik helyetted, s akkor valóban keserű ember lesz belőled egész életedben. Inkább a magad eszét használd, a világért se kérj kölcsön senkitől! Még ajándékba se fogadd el!
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Kertész Éva
