7.
– Papuska! Papuska! – száguldott feléjük Villámfény Beszélnem kell veled! Kérlek, el ne menj még! Itt ne hagyj még! – Kérlek, kérlek, hallgass meg, és irányíts el néhány dologban! El kell neked mondanom valamit, mert olyasmi történt velem, amit nem tudok megmagyarázni magamnak.
– Tudod, hogy szeretlek, és a tied vagyok, amíg szükséged van rám, de mennem kell. Mondd, mi a gondod?
– Tegnap késő estig nem volt nyugalmam. Türelmetlen voltam, nyugtalan. Pindmárkó miatt is el voltam kenődve, utóbb vihar volt, azt érezhettem meg. Messzire húztam el otthonról, roppant sebességgel. Már éppen elfáradtam, lefelé ereszkedtem, amikor valahol alattam fényt észleltem. Belülről sugárzott ki, sötét helyről. Megközelítettem, s letelepedtem egy átlátszó kelmére. Láttam, hogy egy jókora ládából szűrődik ki a fény. Először azt hittem, beszélő láda, mert csak a hangok szálltak felém. Amint tovább figyeltem, középen megláttam egy jókora szájat. Tudtam, hogy csakis száj lehet, mert állandóan mozgott. Benne, kissé beljebb egy vaskos húsdarab működött, mely körül látszottak a rágószervek is. Mozgott a száj, és ami a legmegrendítőbb, értettem, miről beszél. Csak figyeltem némán, mire lassan ráeszméltem, hogy a száj, egy hatalmas fej közepében helyezkedett el. Fölötte szokatlanul formált, se nem lapos, se nem hegyes henger, alján két ronda lyukkal a száj felé. A henger fölött, pedig jobbról–balról egy–egy ronda szem pislogott. Mondhatom, megijedtem. Szőr itt, szőr ott, szőr mindenütt. A szem körül, a szem felett, még az orrban is. Ráadásul a fej tetejéről hosszú, bozontos szőr ereszkedett le a vállakig. Csak az arc maradt szabadon, de az, ízléstelenül csupaszon. Mondd, hogy nem bolondultam meg, és láttam, amiről beszélek!
– Ne izgulj, az a hatalmas mozgó tömeg, akit láttál, az ember.
– Juj, úgy izgultam, hogy valami baj van velem! De papus! Tudod, hogy az, az ember, vagy akárki, rólunk beszélt? Képzeld, mindent tud rólunk! Nem mond rosszat, nem bántja népünket, csak elmondja, hogy kérész életűek vagyunk, hogy gyorsabbak vagyunk a szélnél, hogy önként, örömmel repülünk a fénybe életünk végén. Ami azt illeti, meg is bántott, mert azt állította, hogy ragadozók vagyunk, húsevők.
– Miért? Nem vagy az? Felelőtlenül vágtatsz a levegőben, útközben elkapsz néhányat az élelmeid közül, egyiket felfalod, másikat eldobod így van? Így bizony! Nem csak azt fogod el, amelyik éhedet oltja, többet is pusztítasz.
– Te nem, Papus?
– Én már nem. Meg akartalak titeket is tanítani erre, de már nincs idő. Majd te megteszed helyettem. Igaz?
– Megteszem, persze, de mondj még valamit az emberről, aki engem ragadozónak nevezett. Mert, én nagyon haragszom rá. Aki nem ült a ládában, hanem előtte kuporgott, felállt, odajött az ablakhoz, és a kezében levő dobozból ráfújt valamit a körülöttem levő bogarakra. Engem ugyan nem ért el, de az a sok apróság azonnal lehullott. Igen. Ezt tette az ember, aki minket ragadozónak nevezett.
– Ne dühöngj! Ő is az. Csak nem tudja.
– Micsoda?!!
– Igen. Húsevő. Mindenféle állatot elfogyaszt. A csigáktól a halon át a békáig minden állat húsát megeszi, csak előbb megsüti.
– Egymást nem eszik meg?
– Arról nincs tudomásom. Bár hallottam valahol, hogy korábban egymást is elfogyasztották.
– Honnan tudsz te ennyi mindent, Papus?
– Sokfelé szálltam, sokat tapasztaltam. Láttam sárga, fekete és fehér embert is.
– Akkor te az embernél is okosabb vagy! És neked szárnyad is van, neki meg nincs.
– De repülni ő is tud. Okos, roppant okos az ember. Megirigyelt minket, s kitalált egy olyan szárnyas gépet, amelybe, ha beleül, elrepülhet távoli világokba.
– Némán beszélgetni, mint mi, akkor sem képes!
– Úgy tudom, valamikor ők is így érintkeztek egymással. Már nem teszi, de alkotott egy olyan készüléket, amelybe beleszól, s meghallják a világ végén is. A ládát is ember hozta létre. Törődj bele, mindent tud. Járni is.
– Láttam. Egymás elé rakja a lábát, és meg sem inog. Szépen, egyenesen lépked. Meg fut, meg labdát görget, meg kereket hajt. Gondolod, hogy boldog is?
– Nem tudom. Az ember mindig többet akar. Mindent megtanul, és mindenből különbet alkot. Ez elismerésre méltó. Mégis, amikor már mindene megvan, uralomra vágyik.
– Mit jelent az?
– Vannak olyan emberek, akiknek mindent. Hatalmat. Hogy ő legyen a leghatalmasabb, a legerősebb, hogy mindenki leboruljon előtte.
– Csigákká silányítaná a társait? Csúszómászók felett akar uralkodni?
– Valahogy így. Tanácsolom, ne kapj rá, hogy kitanuld az embert. Azért se, mert ahhoz a te életed rövid, azon kívül nem szeretném, ha bárki közülünk lekoppintaná mintának. Csak abban kövesd, amire mindenkor rábólintanál.
– Neked is van hatalmad, Papus. Téged választott a nemzetség Pindurrah legkülönbjének. Ez neked mit jelent? Milyen érzés?
– Nagy megtiszteltetés, nagy felelősség. Öröm tölt el, és boldogság, mert nem lehetek szerintük elvetni való, de nem is büszkeség. Úgy élem meg, hogy én vagyok mindenki apja. Mindenkire és mindenre vigyáznom kell, nem követhetek el hibát, minden tettemnek és gondolatomnak a népem érdekét kell szolgálnia. Roppant fárasztó, mert magamra soha nem gondolhatok. Egyetlen alkalommal hagytam magára Pindurrahot, arra a röpke időre, amíg Apranyót – kérésére – elrepítettem a szárnyaim között utolsó útjára. Emlékezned kell, hogy ő nem tudott repülni. Egyébként tettem a dolgom. Elégedetten távozom, mert nem követtem el semmit senki ellen. Mindent megbeszéltünk gyermek, már sokat tudsz. A többi majd hozzájön. Most valóban egyedül hagylak. Tudom, hogy minden helyzetben tudni fogod ezután, mit mondanék. Szeretlek Villámfény.
Pindádi elkeseredetten, halálra sértve indult csavarogni. Senki nincs vele megelégedve, mindenki csak oktatja, nincs is kedve egyhamar haza menni. Már nincs is kedve élni! Úgy száguldott fel–alá a levegőben, mintha az öröm röptetné, pedig csak azt remélte, hogy a friss levegő elveszi tőle indulatait. De csak annyi történt, hogy jól elfáradt. Leereszkedett, és jó néhány levélre lehuppant, azt puhatolva, hogy melyik a legkényelmesebb, legrugalmasabb, amikor nagy szuszogásra lett figyelmes. Alulról jött a hang, és mert meg akarta ismerni a szuszogás eredetét, maga is földközelben helyezkedett el. Meglepődött, mert egy egész hangyasereg vonult el alatta. Egyenes vonalban, szorosan egymás mellett és mögött vonult a csapat, mintha egyetlen szálon húzták volna valamennyit. Az volt rajtuk a legfeltűnőbb, hogy ezeknek a gyalogosoknak hiányzott a szárnya. Pedig látszott, hogy korábban nőtt nekik. Látható a helye. Mintha valaki megcsonkította volna őket. A fejük viszont meglehetősen nagyra nőtt. Bizonyára okosak is. Tény, hogy elfáradhatott már az első. Sokat járhatott, mire felfedezte az élelmet, visszajelzett a többieknek, de amíg várt rájuk nem pihent, hanem visszaszállított egy halom élelmet, hogy közelebb legyen otthonához. Lám, máris felzárkóztak hozzá a többiek, hogy majd később mindent felhalmozzanak tiszta kamráikban. A kisebbek, a kezdők úgy látszik, most járhatnak itt először, mert egyik másik munkás kilép a sorból, és visszamegy értük, ha lemaradnak. Hihetetlen, milyen türelemmel tanítgatják az utódokat. Lehet, hogy ezek tanító hangyák? Vagy ez is a munkájukhoz tartozik? Itt is, ott is összegyűjtenek egy kupac élelmet.
Hatalmas mennyiségű cincér– és szarvasbogártetem halmozódott fel munkájuk eredményeként. Pindádi csak ámult ezen a szorgalmon, ami elétárult, aztán valami megmagyarázhatatlan harag tört elő belőle, s úgy érezte, tennie kell valamit, mert menten felrobban. Körülnézett, majd odarepült az egyik kupachoz, és szétdúlta az egészet. Aztán a másikkal tette ugyanezt. Érezte, hogy máris nyugodtabb. A káröröm megédesítette a szégyent, amit érzett.
– Barátocskáim, engem nem dühítetek tovább azzal a gyalázatos szorgalmatokkal!
Mire végzett, már ismét tele volt hangyákkal az egész útvonal, akik minden zokszó nélkül lerakták az újabb gyűjteményt. Majd ezek a fegyelmezett munkások szótlanul, minden harag nélkül raktak rendet a feldúlt élelemhalmazban. Pindádi csak kuncogott magában, mert tudta, hogy most ismét ő lesz a soros. Mit képzelnek ezek a kis turcsik? Csak nem akarnak neki példát mutatni méltóságból? Mi az, hogy még csak nem is bosszankodtak. Egyszerűen tudomásul se vették, ami történt! Tették a dolguk. Lenéznék talán őt? Na megálljatok! Már indult is, hogy ismét fölösleges munkát adjon nekik, amikor meghallotta Villámfény hangját.
– Mi ütött beléd Ádi? Meg ne tedd ismét! Végig kellett néznem, mint teszed tönkre azt, amiért ők keményen megdolgoztak. Csak azért nem intettelek le, mert elakadt a hangom a meglepetéstől. Ez lenne az én nagyapám, a derék Aprovar unokája? Bántottak ők téged? Mi bajod velük? Akkor legyél majd hős, ha rád uszítják a seregeiket, hogy megtorolják, amit elkövettél ellenük! Ezeknek komoly védelmi rendszerük van ám! Nem tudtad, hogy olyan államban élnek, ahol mindenkit más–más feladatra képeznek ki? Itt nincs visszabeszélés, vita, itt mindenki természetesnek tartja, hogy végzi a dolgát. Van, aki rendet tart az élelem körül, egyben takarít, raktároz, vagy épít, netán harcol. Nem bánt senkit, nem kötekedik, de sereggel jön rád, ha nem tartod tiszteletben az államformáját. Tiszteld őket, és főleg, utánozd! Jobban jársz!
– Ne szólj bele a dolgaimba! – pörölt a fiú.
– Ez nem a te ügyed, hanem a miénk. Ránk hozol szégyent – ha nem ellenséget – a szamárságoddal. Csak azért, mert összekaptál valakivel. Vagy esetleg unatkozol.
– Igazad van, Villámfény! – hangzott alulról.
– Ez nem lehet igaz! Már mindenki engem leckéztet?
– Nem akartalak kioktatni, nincs is hozzá jogom. De Villámfénynek adok igazat. Már csak azért is, mert tudom, hogy Csalárdárontól erednek azok a gondolatok, melyek benned is kételyeket ébresztenek, és mert egyre többen valljátok az ő véleményét.
– Hogy kerülsz te ide Pókica? – ámuldozott Villámfény.
– Dolgozom. Szövögetem a hálómat. Mindent láttam, és örülök, hogy jól leszidtad ezt a kis szédelgőt! Amiért neki büdös a munka, még nem kell dühöngeni azokra, akik értékelik.
– Nem teszi többé, tudom. Jó fiú, csak egy kicsit heves. Min dolgozol? Látom, ismét valami szépség kerül ki a kezedből.
– Függönyt szövök az ablakomra. Egy különleges mintát találtam, lehet, hogy kiállításra is viszek belőle. Tegnap olyan kötélhágcsót készítettem, amin leereszkedhetem, ha kell.
– Én egy hintaágyat szeretnék az ablakom alá. Nem készítenél egyet nekem Pókica? – kapcsolódott a beszélgetésbe Pindani.
– Szívesen, ha tetszik neked. Akár hívd el a barátaidat is. Rengeteg élelem akad fenn a hálóimon, gyertek falatozni! Akkor majd elbeszélgetünk a hangyákról is. Sokat tudok ám róluk mesélni. Rengeteg történetem van róluk. Te is gyere velük Villámfény! Hozzál másokat is! Alakítsunk egy klubot! Ígérem, mindenki hintaágyban himbálózhat, aki eljön.
8.
Kéjesen nyögve, nyújtózkodva, új reggel köszöntésére ébredezett a föld. A hold még láthatóan maradni akart, karimája lassan csusszant egyre lejjebb, miközben a nap, tolakodóan felfelé irányított már rengeteg sugárnyalábot. Csivitelő, csacsogó pind lánykák permetezték egymás szárnyára a hűs hajnali harmatot, melyet kelyhükben őriztek számukra a virágok pirkadat óta. Korábban már minden növény megfürdött az ébredő világ lecsapódott párájában, s felfrissülve várták, hogy szépségükkel elkápráztassanak mindent és mindenkit. A szárnyas lányok kört alkottak, megrázták zöld, csillogó szárnyukat, és várták, hogy az ügyeletes Villámlány középre álljon. Ma ő tanította nekik a repülés fortélyait. A fiúknak ugyanezt egy fiatalabb társuk. Szerették az ilyen alkalmakat. Jó erőpróba volt, és ki ne szeretné közülük a repülést?
Alattuk felhangzott Villámfény hangja.
– Szép jó reggelt aranyoskáim! Legyen olyan a kedvetek egész nap, mint a mostani a pillanatokban. Kérem, hogy egy vonalba sorakozzatok, és kezdjük a tanulást gyors szárnyalással! Lássuk, ki ér vissza hamarabb a nádastól? Én majd fölöttetek repkedek.
Szinte egyszerre érkeztek meg, és soroltak a helyükre.
– Ez igazán szép teljesítmény volt tőletek! Most kérem, hogy alkossatok nyolcas sorokat, és lebegjetek egyhelyben, amíg el nem fáradtok! Nagyszerű! Hihetetlenül ügyesek vagytok! Most kedvetekre tegyetek néhány kört, lazítsatok, majd sorakozzatok ugyanígy! Meg is jöttetek? Köszönöm! Zuhanórepülés következik. Kétszer, döntsd a szárnyad felém, igen, remek, most ellenkező irányba, lebegés. Kész! Nehéz gyakorlatokat végeztetek, és mindet gyönyörűen! Mindenkit megdicsérek! A kis Pindágit különösen, mert ő a legkisebb, a leggyengébb közöttetek, és mindent teljesített. Még egy utolsó frissítő nagy repülést kérek a nádasig, onnan hazamehettek! Vigyázzatok az úton hazafelé! Legyen szép, örömteli napotok!
Pindági szédelegve szállt le a mocsár szélén. Nem merte mutatni a nagyobbak előtt –, de bizony nagyon elfáradt, így, ilyen fáradtan el sem mert indulni otthona felé. Meghúzta magát egy káka levél tövében, s pillanatok alatt álomba ringatta a növény imbolygó mozgása. Nem tudni mennyit alhatott, amikor felébredt, élvezettel szippantotta be a mocsaras terület jellegzetes illatát. Semmi nem mozdult körülötte, mégis érezte, hogy nincs egyedül. Felpillantva egy madárkát vett észre, amely itt aludt mellette, miközben fejét szárnya alá rejtette. Majd hirtelen feléledt, meglebbentette szárnyait, csőrét bedugta egy levél hajlatába, kiszippantotta belőle maradék hajnali harmatot, majd elrepült. A lányka látta, hogy alatta a pocsolya bugyborékolni kezd. Tehát, tanyázik ott valaki. Aztán felfedezett két kidomborodó szemet, melyekről kiderült, hogy egy béka feje tetején trónolnak.
– Köszöntelek Békablanka. Észre sem vettelek eddig, úgy beleolvadt a színed a sokféle zöldbe. Mért üldögélsz itt? Vársz valakire?
– Csak a kicsinyeimet őrzöm. Lementek a mocsárba, attól vannak azok a buborékok, amelyeket úgy megnéztél az imént. Látod, már meg is érkeztek.
– Ők a tieid? Nem gondoltam volna, nem hasonlítanak rád.
– Mert most még aprócskák. Később lesz belőlük szép kifejlett béka. Ők nem kétéltűek, mint te. De ti is itt éltetek a nedves melegben. Amikor még apró álca voltál téged sem ismert volna meg más csak anyukád! Csak több vedlés után lesztek olyan szépek, mint most te vagy.
– Köszönöm, hogy így megdicsértél. Mondta anya, milyen rút kis porontynak tűntem, amikor először meglátott. Mondd, Békablanka nem történt itt mostanában valami szokatlan? Nagyon rossz érzésem támadt, amint elrepült felettünk néhány varjú, s azt kiáltotta: Kár! Kár!
– Ó, a varjak csak ezt tudják. Örökké ijesztgetnek másokat! Egyébként, nem történt itt semmi. Járt erre néhány ifjonc a tieid közül, nagyon összedugták a fejüket, igen titokzatosan viselkedtek. Egy közülük ismeretlen volt előttem, de megjegyeztem a nevét. Csalárdáronnak szólították a többiek. Ő valamiért nem tetszett nekem. De igazából semmit nem mondhatok róla. Csak azon törtem a fejem, honnan szédelgett ide ez a figura? És mit tudhat, hogy olyan sokan hajlanak a szavára?
* * *
Villámfény és barátnője lassan, szótlanul suhant hazafelé a sötétben. Szólni sem tudtak egymáshoz a megrendüléstől. Sokáig tervezgették ezt a kirándulást, és ma izgatottan készültek megtekinteni Villámfény felfedezését, az embert. Sokat mesélt róla, mielőtt elhatározták, hogy közösen surrannak be az otthonába. Elmondta azt is, amit Apromartól megtudott, s részletesen ecsetelte, azt is, amit látott. Ma óvatosan, ketten suhantak az ember ablakához. Pergő, pattogó zene szállt feléjük a dobozból. Szinte táncra perdültek tőle. Úgy belelkesedtek, hogy bemerészkedtek a zenélő doboz közelébe. Megbújtak egy sötét zugban, és ámuldoztak, milyen érdekes látnivalóban van részük. Sok fiatal lány és fiú mozgott egyszerre a zene ütemére. Rengett, ringott a sok szoknya minden billenésre, minden fordulásra, csattogott a fiúk csizmáján az ütemes taps.
Amint elcsendesedett a készülék, felfedezőútra indultak a szobában, de hirtelen hatalmas zaj támadt a dobozban, még a falak is beleremegtek. Villámfény és Piripille szorosan összebújtak a rémülettől, amikor látták, mi történik. Nem akartak hinni a szemüknek, mert látniuk kellett, mint ölik egymást halálra felnőtt emberek. Azok, akikről azt hallották, hogy nagyon bölcsek. Még a gondolataikat is visszafojtották, nehogy felsikoltsanak. Az emberek nem kézzel tusakodtak ott a dobozban. Különleges eszközeik voltak, arra, hogy egyszerre sokakat küldjenek halálba. Járműveken utazó embereket, utcán sétálókat ért a vég a nagy dörrenésben. Úgy érezték, ilyen rettenetes cselekedetre egyetlen rovar sem vetemedne. Azok elkapják ugyan az ennivalónak szánt kisebbet, azt az egyet – mert ennie mindenkinek kell –, de ekkora pusztítás, ilyen durvaság, mint amit a doboz közvetített feléjük, teljesen összezavarta őket.
– Hát, elismerem, valóban okos és ügyes az ember. Már csak azért is, mert kimódolta, és összerakta azokat a szörnyű szerkezeteket, de nincs bennem irigység. Nem akarok hasonló sem lenni. Láttad, hogyan tépte, szaggatta szét azt a számtalan sok embert az a valami, amit ő hozott létre? Hát még, ha arra gondolok, hogy pontosan ebből a célból alkotta! Nagyon szerettem volna már megismerni milyen, mire képes, de többre nem vagyok kíváncsi. Pont eleget tudok róla. Inkább ne legyek okos, és bölcs, megmaradok ostoba szitakötőnek.
Szomorúan köszöntek el egymástól.
Villámfény még nem ment haza, szédelegve kereste meg azt a tűzliliomot, amelyben unokanővérével szokták megbeszélni a számukra izgalmas dolgokat. Amikor nem volt kedvük a többiekkel találkozni, vagy nem akarták, hogy mások megzavarják beszélgetésüket, itt bújtak meg. Most nem foglalkozott az emberrel, sokkal inkább izgatta a gondolat, miért vélekedett úgy Apranyó, hogy nagy baj van a pindekkel? Kérdések kergetőztek az agyában, melyekre természetesen nem tudta a választ, és az sem volt, akivel megbeszélje. – Mitől félt bennünket ilyen nagyon az a drága lélek? Mit ért az alatt, hogy meg sem menekülünk? – Semmit sem fogott fel az egészből csak érzi, hogy tenni kellene valamit. Óriási! Itt üldögél szörnyű gondolataival, s nincs egy lélek, akivel megbeszélhetné a gondjait. Ráadásul elküldte magától Pindmárkót is! Most pedig elkeserítően tehetetlennek érezte magát. Alig várta, hogy megérkezzék a barátnője. Soká várt rá, de Kiscsillag késett. Addig várta, míg elaludt. Már a nap is lesuhant az ég pereméről, mire a lány belibbent mellé a fekete pöttyös tűzliliomba.
– Tudom, hogy ismét összemaszatolom a szárnyamat ezzel a lehetetlen fekete bibével, de szerencsére sötétedik már, nem látja meg senki. Mért hívtál? Nem tudtam előbb jönni. Mama beosztott a kicsik mellé felvigyázónak.
– Tudom, hallottam, de úgy gondoltam, várok még egy keveset. El akartam neked mondani, hogy szakítottam Pindmárkóval. Most meg elbizonytalanodtam, hogy helyesen tettem–e.
– Ilyenkor nekem mit kell mondanom?
– Semmit Kiscsillag. Csak hallgass meg!
– Mi a kórságért küldted el, ha szereted?
– Mert megváltozott. Nem olyan már, mint korábban. Nem mond el nekem semmit, titkolózik, és tudom, hogy rossz utakon jár. Titokban találkozgat olyanokkal, akikről eddig neki is elitélő véleménye volt. Meg ne kérdezd, honnan tudom, magamtól is elárulom, bár szégyen. Leskelődtem utána, mert meg voltam sértve, mert neki már nem olyan fontos a szerelmünk. Ha esténként szerelemre hívom, kifogásokat keres. Egyik este utána mentem, amikor nem hívott magával, és ölelni sem akart. Pedig akkor nagyon vágytam az ölelésére. Gyöngédségre lett volna szükségem, mert bánatos voltam. Utána osontam. Elrejtőztem, és láttam, hogy túlzottan összekovácsolódott a nagyhangúakkal. Ez nem volt elég. Meg kellett látnom, hogyan hízeleg, hogyan dicséri mindegyiket külön is, meg együtt is. Kinek az eszét dicsérte, kinek a táncát, úgy nyálazta körül őket, hogy émelyegni kezdtem. A hízelgés számomra émelyítő, mert szerintem csak hazug jellem teszi. Méltatlan az én szerelmemhez. Ráadásul ráéreztem, hogy nem is becsülik ezek, csak valamire felhasználják. Szerettem volna odarepülni, és elrángatni közülük, de nem lett volna értelme. Nagyon eltávolodtunk már egymástól. Az a nagyhangú nem ment közéjük, csak némán röpködött a fény körül és mindenki hódolattal bámult rá.
– Arra az éles nyelvű, nagyeszű, akarnokra gondolsz?
– Igazán nem is tudom, hogy olyan okos lenne, nem beszéltem soha vele, de észrevettem, hogy egyeseknek teljesen elvette az eszét! Észrevétlenül tudja irányítani mások véleményét. Már, akiét lehet.
– Ne mondd nekem, hogy képes voltál ezért az alakért kiadni Pindmarkó útját? Nem vagy észnél! Igaz, hogy Csalárdáron sokakat magával sodor, mert nagyon ért a mások nyelvén, de hogy a szerelmed elengedd érte! Megáll az eszem!
– Lehet, hogy igazad van, de nem tudok már hinni neki! Nem bízom benne. Szégyenkezem miatta, mintha áruló lenne. Meg amit megtudtam róla, kiábrándított belőle.
– Félek, hogy bánatodban már képzelődsz is. Kérlek, gondolkodj egy kicsit, mielőtt végleg döntenél. Inkább hallgass meg, mert most olyasmiről számolok be, aminek örülni fogsz. Képzeld, létrehoztam egy helyet, amelynek Szépészet a neve. Az óvoda épületében dolgozom minden este.
– Bizonyára remek dolog, de mire jó?
– Rengeteg színes festékhez jutottam, és elhatároztam, hogy kidíszítem a színteleneket. Gyönyörű szárnyakat pingáltam nekik. Nem tudod elképzelni, mennyire örültek! Sikoltoztak a gyönyörűségtől, és állítom, valóban szebbek lettek, mint közülünk sokan! De egy kevés eső, egy apró harmat is lemossa róluk, tehát újra kezdhetem mindig. Annyian járnak már hozzám, hogy alig győzöm a tennivalókat. Most tanítok be olyanokat, akiknek kedvük van a szépítéshez! Roppant büszke voltam magamra, hogy ilyen ötletes vagyok, de rájöttem, hogy az átlátszóak lepipáltak. Ők mutatványaikkal szórakoztatnak sokakat, és kérésre el is szállítják azt, aki kéri a bemutató színhelyére. Bámulatos zenekaruk van, zeng a lég körülöttük. Szárnyaik meg csillognak, villognak. Nem tudod elképzelni, milyen boldogok minden bemutató után.
– Büszke vagyok, hogy ennyi ötletes barátom van! Mondd, honnan szerezted a festékeidet?
– Úgy kezdődött, hogy Fessetelka boltot nyitott. Látta, hogy kopnak a színek a házak faláról, szürkülnek, újításra szorulnak. Megkérte a Porértőéket, gyűjtsenek még több színt a növények között. Ők pedig boldogan szedegetik a természet által létrejött színeket. Aztán kikeverik és átadják Etelkának.
– Tudsz még másokról is, akik szeretetből teszik a dolguk? Akiket örömmel tölt el, ha másoknak segíthetnek?
– Ha a festőkre gondolok, akik már meg is kezdték az épületek felújítását, akkor igen. De képzeld, az építők azt találtál ki, hogy megemelik az otthonok belmagasságát, azaz kényelmesebbé, lakhatóbbá teszik azokat, hogy emelt szárnnyal lehessen bennük közlekedni.
– Már csak arra vagyok kíváncsi, miért teszitek mindezt? Mi ösztönöz?
– Az öröm élménye vonz bennünket. Nem hittem volna, ha nem tapasztalom, mennyire felemelő élmény az, nekem, ha örömet szerzek másoknak. Visszahull rám sokszorosan.
– Köszönöm. Már tudom is, mi lesz az én dolgom! Megalapítom az Örömklubot! Pókica adta az ötletet, de csak tanácsként. Meg vagyok győződve, hogy sokan leszünk.
* * *
Villámfény most eszmélt rá, hogy akkora szerelemben ringatózott Pindmárkó szárnyaiban, amely minden fontos eseményt elfedett előtte. Pindül mondva: a szép új élmény teljesen elvette az eszét. Amikor pedig magára maradt, úgy nekikeseredett, hogy azért nem vett tudomást semmi másról. Természetesen arról sem volt tudomása, hogy nagygyűlés összehívását szervezik Pindurrah lakóinak. Amikor hazaérve üres lakást talált, halványan emlékezett, mintha Kiscsillag motyogott volna valamit a gyűlésről, és a nagy érdeklődésről. Akkor pedig az ő családja is ott található most. Jókora gyűlés lesz, ha erre készül az egész nemzetség.
Csak annyi időt adott magának, amíg egy kicsit rendbe szedte magát, és már indult is utánuk. Igazság szerint szégyenkezett magában, utólag el is ítélte magát, hogy szenvedélyén kívül nem figyelt másra. Tudta Aprovartól, hogy nem szabad így elmenni az események mellett. Most arról sincs fogalma, milyen ügyben jöttek össze a többiek. Ő pedig, nem készült rá, nem rendezte a gondolatait. Csak úgy beesik véletlenül társai közé. Ó, jaj, még az is lehetséges, hogy egyeseknek gondjuk van, ami azoknak fontos, amit meg kell oldani. Nem neki, mert ő fiatal, és nem is választott, de illik, sőt kell tudni mások bajáról, hogy segíteni lehessen rajtuk. Nem szabad tétlenül elmenni mások gondja mellett. Lehetséges, hogy most jelentik be Aprovar apó elmenetelét is. Ha pedig így van, új vezetőt kell választaniuk. A többiek mindennel tisztában lehetnek, mert mind itt vannak. Az apró gyerekeket is magukkal hozták szüleik, mert a vének is itt akartak lenni, nem volt kire bízni őket.
Feltűnt neki, hogy feszült hangulatban várakoznak valamennyien. Hát még, ha tisztában lettek volna azzal, hogy a kuvikok már korábban megtervezték ezt a pillanatot. Csúnya vita és veszekedés előzte meg azt a gyűlést. Szerencsére többen fellázadtak közülük, nem akartak beállni az irigyek sorába, akiket nem vezérel más, mint a nagyra törés, a pusztítás vágya.
– Nem állunk melléd a kártékonyságban Kuvignác! Csak az irigység vezérel, semmi más!
Egyre többen kiabáltak, mondtak ellent, ez pedig bosszantotta a régieket.
– Csak nem azt sérelmezed, hogy ők nem öregszenek meg?
– Ó, ők önként, örömmel röpülnek a fénybe!
– Az a baja, hogy nem parancsolhat mindenkinek!
– Meg az is, hogy ezek az apró lények képesek megváltozni. Ami itt az utóbbi időben történt velük, valóban irigylésre méltó. Utóbbi időben, még segítenek is másoknak örömet szerezni. Célul tűzték ki maguk elé az örömszerzést. Tehát nem ártunk nekik, hanem hogy segítségükre leszünk! Nem teszünk ellenük!
Ez volt az a pillanat, amikor Csalárdáron megunta a dolgot:
– Döntsétek el, végre mi történjen, mert lassan jobban becsülöm a pindeket, mint az itt acsarkodókat! Már régen nincs kedvem ehhez a bohózathoz, csak nem tudom, hogy léphetnék vissza, hogy senkit ne bántsak meg! Beugrasztottatok egy dicstelen kalandba, s most jövök rá, hogy mit tettem, amikor komolyra fordul a móka!
Ekkor kezdett el visítani Kuvignác:
– Hallgattassátok el a rendbontókat! Mindent tönkretesznek! Vigyétek ki, aki nem tart velünk! Fogjátok le őket, dobjátok ki innen a hangoskodókat!
– Te csak azt tűröd el magad mellett, aki neked bólogat! Mi még azt sem tudjuk pontosan, mi bajod azokkal, akik ellen uszítasz!
– Szólj már végre, mi bajod velük?
Mind egyszerre kiabáltak, már azt sem lehetett tudni, mi a vágyuk, de annyi kiderült, hogy nincs is szükségük semmire abból, ami a pindeké. Hiszen ott minden sokkal apróbb, semhogy számukra hasznos lehetne. Túl azon, hogy az ő szintjük eggyel fentebb van. Ha pedig így igaz, miért lerombolni, amit felépítettek? Egyáltalán, miért ne élhetnének másként, ha kedvük tartja? Elvégre másfélék. Ők szitakötők, mi kuvikok vagyunk, ki lent, ki magasabban, nagy a világ, mindenki elfér benne.
Mire vége lett az összejövetelnek, egyre többen meginogtak, kedvük ellen volt a cél nélküli pusztítás.
Itt a nagygyűlésen résztvevők előtt világossá vált, hogy – bekövetkezett, amitől Apromar magában rettegett. Kettészakadt érzelmeiben Pindurrah lakossága. Az egyik csoport, aki még életében mindenben támogatta Apromar terveit, most Villogószárny körül csoportosult, a másik ágon gyülekeztek azok, akik Csalárdáron elképzeléseit áhították. Nem volt ugyan világos előttük, hogy milyen tervek mellett törnek ma lándzsát, mert Csalárdáron korábban annyit beszélt mindenről, hogy a lényeg valahogy soha nem derült ki, de annyit folyamatosan hallottak, hogy másként kell élni, mint eddig. És azt bizonygatta, hogy becsapták vezetőik a pindeket, a mostaninál könnyebben, szabadabban lehetne élni. Villogószárny eközben körbe–körbetekintett, Csalárdáront kutatva szemével, de sehol nem látta. Magára hagyta volna azokat, akik hittek neki, és kritikátlanul fogadták minden szavát? Közben az is eszébe ötlött, hogy utóbbi időben kevesebbet szólalt meg, csendes lett és rosszkedvű, de a lavina elindult.
Villámfény alig találta meg Kiscsillagot a nagy tömegben.
– Látod, Pindmárkó most is azok között van, akikről szóltam.
– Látom, akkora áhítattal bámulja Csalárdáront, hogy majd kiugrik a szeme. Nem tudom, mivel vette le ennyire a lábáról.
Villámfény egy kicsit félreállt, mert rendet akart tenni gondolataiban. Tulajdonképpen ki ez az alak? Miért nem tud ő róla semmit?
– Egyáltalán hogyan, és mikor került közénk? Mielőtt megjelent, nem volt semmi viszály a pindek között. Aztán egyszer csak hallottam ezt a szokatlan nevet, és hamarosan az elégedetlen hangok is eljutottak hozzám. Nem tőle, másoktól. A saját testvéremen is ezekhez csatlakozott. Ezek szerint Pindmárkó is velük ért egyet. Korábban kellett volna felfigyelnem rá. Valójában jelentéktelen figurának tartottam, most meg nem tudom, hogy mivel bolondította el a népemet. Elképzelhető, hogy vannak dolgok, melyekben neki van igaza, de azt képtelen vagyok megérteni, mi abból a haszna, ha ellentéteket szít közöttünk.
Morajlott a nagyszámú, különböző korú hallgatóság, amikor Villogószárny beszélni kezdett. Az apróságok sikongatva rohangáltak körbe, körbe, a felnőttek közül sokan nem hagyták abba a beszélgetést. Volt közöttük, aki halkan ugyan, de zenét hallgatott, és olyan is akadt, aki hangosan tette ezt. Nem lehetett hallani, főleg érteni, miről szólt. Most emelkedett szólásra Csalárdáron szószólója.
Úgy viselkedett, mint egy nagy bölcs, aki mindent jobban tud másoknál. Becsmérelte mindazt, amit, Villogószárny mondott, azt állította, hogy nevetséges, és értelmetlen, amit tőle hallottak. Különben is! Nem kell ide sem város, sem köztársaság, mert az, mindenkit visszatart a szabad mozgásban. Ők szabad nép voltak mindig, s azok is akarnak maradni. Tulajdonképpen a várost maguk is felépítették volna a lakók, ha igényük lett volna rá, de lássuk be, eddig is volt hol lakniuk. Parkot is telepítettek volna, mert megszokták, hogy növények és vizek veszik körül őket. A kórháznak nincs jelentősége, mert itt mindenki egészséges. Aki pedig beteg, majd szépen belerepül a fénybe. Marad az iskola. No é…
A hívek tapsoltak, örvendeztek, a hallgatóság nagy része, hurrázott, éljenzett, és akkora zajt ütött, hogy senki nem figyelte, mi történik körülöttük. Szegény Pindőr és társai ekkor már nem tehetett értük semmit, ők már nem éltek. Elsőnek őket tették tehetetlenné.
Észrevétlenül közelítette meg őket a félelmetes zaj, miközben elsötétült felettük az ég. Mire feleszméltek, nesztelenül, zárt sorokban támadt rájuk a megsokszorozódott ellenség.
Villogószárny számára most vált világossá, hogy ez az egész barátkozás csel volt, kábítás, csalárdság. Csupán azért történt, hogy adott időpontban összegyűljenek egy tömegbe, és főleg, elterelje a nép figyelmét, amikor lecsapni készül rájuk. Szóval ezért bolondította el a barátait! Ezért osztotta ketté a pindeket! Meg akarta gyengíteni őket, hogy ne legyen módjuk védekezésre. – Ostobák voltunk és hiszékenyek. Ez az alak régóta készült erre a napra.
Természetesen ez a gondolat egy villanás volt csupán, többre nem is lett volna idő. Itt most nem gondolkodni, tenni kellett.
Miután nem volt, aki megszervezze az utat, amerre meneküljenek, mindenki ment, amerre látott. Számtalan pind a Csalogány erdőbe menekült, és természetesen a többség fejetlenül követte őket. Ott remélték kivárni a támadás végét. Sajnos, mielőtt elrejtőzhettek volna az erdő mélyén, már ott várt rájuk az ellenség, és lecsapott az a félelmetes tömeg is, amely követte őket. Most ugyanúgy bánt el velük, mint korábban ők tették. Csak azon kevesek menekülhettek meg, akik Villámfény hívó jelére Apranyó megüresedett otthona felé repültek. Igaz, hogy nehezen rázták le magukról követőiket, de itt ők voltak előnyben, mert jobban ismerték az utat. Volt lehetőségük elrejtőzni üldözőik elől. Amikor minden elcsendesedett, előbújtak rejtekükből a túlélők. Noha az ellenük támadók csendesedtek el, megrendültek a nagyszámú halott és sebesült láttán. Szerteszét hevertek azok, akik nagy sebességgel rohantak a falnak, vágták bele fejüket, mely így szétzúzódott. Ami még megindítóbb volt számukra az, hogy élők fetrengtek a fájdalomtól, mert vagy elvesztették szárnyukat, megvakultak, vagy más módon sérültek meg. Önmagukat semmisítették meg, tették tönkre. Villámfény volt az, aki leghamarabb tért magához a megrendüléstől, és szervezni kezdte a munkát.
– Lányok, asszonyok, kérlek, segítsetek a sebesülteket biztonságba helyezni, bekötözni, és állandóan itatni! A fiak és férfiak temessék el méltóképp a halottakat. A továbbiakban Villogószárny megmondja, mit kell még tenni.
– Mi vagyunk azon szerencsések, akik túléltük ezt a rettenetes támadást. Nagy kár, hogy a civakodás elvette az éberségünket, így nyugodtan támadhattak ránk elleneink. Így történhetett, hogy elvesztettük a várost, és ami már tragédia, a családunkat is. Most viszont nincs időnk a siránkozásra! A betegápolókat kérem, mentsenek meg mindenkit, akit lehet, és csillapítsák a szenvedők fájdalmát! Szólítom a férfiak legjavát, kövessenek! Ha lehetséges, meg kell mentenünk azokat, akiket megtalálunk. Minél többen maradunk, annál több esélyünk van az újrakezdésre. A Csalogány erdő felé megyünk, ahova testvéreink menekültek. Legyetek óvatosak, lopakodva közelítsük meg a csalitost, mert elképzelhető, hogy számol velünk az ellenség. Nesztelenül, és egyenként nézzük át a nádast, a patak környékét. Akik itt maradnak, vigyék rejtekhelyre, és úgy ápolják a túlélőket, hogy kicserélhessük velük a mieinket, akik esetleg fogságba estek. Ha bárkinek jó ötlete van, ossza meg velünk. Örömmel fogadunk minden segítséget.
Még nem fejezte be mondandóját, amikor megjelent közöttük Pókica. Halkan, nesztelenül érkezett, és mint szokott, meglehetősen visszahúzódó volt. Tudomást szerzett a tragédiáról, s felajánlotta segítségét. Pókhálókat helyezett eléjük, megrakva száraz eleséggel, de kisebb darabokat is hozott sebek kötözésére, és felajánlotta, hogy behúzódik egy sarokba, ahol még több kötöző anyagot készít, ha szükség lenne rá. Megemlítette, hogy lenn a fa tövében várakozik Hangyagyula. Néhány társával élelmet cipeltek idáig, és azt üzeni, a továbbiakban is ellátják őket mindennel, csak menjenek le hozzá, mert felszállítani képtelen. Meghatottan sietett le hozzájuk Villámfény, és vette át a szeretetnek és gondoskodásnak látható jeleit. Köszönete jeléül meglibegtette szárnyait Hangyagyula csonkjain, és hálát rebegett. Alig köszönt el a vendégektől, amikor sűrű döngicséléssel méhek érkeztek a felső szintre. Mézet, és virágport hoztak. A mézet tápláléknak szánták, bár gyógyír a sebekre is, a virágpor, pedig különleges gyógyszer. Meg sem szólaltak, csak szomorúan körülnéztek, lerakták adományukat, és már el is suhantak. – Visszajövünk – ígérték – ha szükségetek van ránk! Hívjatok!
Villámfény minden vesztesége ellenére belekábult az örömbe. Már jó ideje félt attól, hogy társai ellestek, esetleg át is vettek valamit abból, amit az emberektől láttak. Igaz, hogy Csalárdáron is alávaló módon környékezte meg a pindeket, csaknem sikerült is megsemmisítenie őket, de lám, vannak, akik itt maradtak túlélőként. Ezután egymást támogatva, segítve feltámaszthatják a régi szokásokat, de nagyon óvatosan élnek velük. Maradjanak a gondolatok, ha jók és hasznosak.
A pindek meghatottan érezték, hogyan gondoskodik róluk eddigi környezetük. Bizakodva indultak a Csalogány erdő felé. Remélték, ha sebesülten is, de megtalálják társaik zömét.
Nem így történt. Bár minden elképzelhető helyet átkutattak, meg kellett győződniük róla, hogy barátaik többségét elvesztették. Néhány nyöszörgő sebesültre találtak csupán, akiket nagy óvatossággal szállították át a többiekhez.
Maroknyian maradtak életben. Tudták, hogy a köztársaság eltűnt, mint a felhő az égről. Hiszen társaságnak sem lehet nevezni ezt a néhány túlélőt. Még nem sejtették, milyen lesz a jövő, mely rájuk vár, de ezzel most nem foglalkoztak. Először az élőket kellett meggyógyítani, s az elvesztetteket elfeledni. Villámfény rájött, hogy most övé a felelősség. Vállalta, hogy emlékeztetni fogja népét Aprovarra, anyjára Apranyóra, a nagy tervekre. Bebizonyítja a megingóknak, hogy az élet minden nap új feladatokat kínál. Azt a gondolatot erősíti majd társaiban, hogy újra kell kezdeni mindent. Kiiktatják az életükből az erőszakot, és nagyon gyorsan elfeledik. De, mindent megtartanak, ami szebbé teszi további életüket.
2007– 03–04 Berettyóújfalu
2007– 09–08 Budapest
2007– 09–24 Budapest
2007–10–03 Budapest
2010–01–02 Berettyóújfalu
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Kertész Éva
