– De gyönyör?! Mint egy piros üveggolyó. És milyen nagy! – gondolta. – De jó lenne játszani vele!
Csak öt éves volt a kislány, de milyen szépérzékkel volt megáldva! Gyönyörködve bámult a lassan alábukó, bíborba öltözött Napra. Tele volt az utca gyerekkel. Kisebbek, nagyobbak, egyaránt játszottak. Testvérei is rohangáltak, visongtak, csak ? volt csendben. Gondolatai valahol egy másik világban játszadoztak, csapongtak, mint éjjeli denevérek valami csodálatos, láthatatlan fénnyel teli barlang mélyén.
– Majd holnap – suttogta. – Holnap az enyém leszel. Aludni is veled fogok.
Lassan bealkonyodott, az utca elcsendesedett. A gyöngyház fény? Hold lassan kúszott fel, hogy bearanyozza a gyenge párát az égen, s bújócskát játszott a lágy szell? szárnyán útra kelt felh?kkel. Harmatos csend váltotta fel a zsibongást, mely csak néha tört meg egy-egy kutya acélos hangján.
Odabent, a család kopott, de vaskos asztalán kukoricamálé g?zölgött, néhány sült szalonna szelet illata töltötte meg a konyha leveg?jét. Hallgattak. „Magyar ember nem beszél, amikor eszik“ – szokta mondani az apjuk, hát hallgattak, csak a kanalak kocogtak. Na, és néha az anya kedves hangja hallatszott: – Egyetek. Van elég, hála Istennek! – és keresztet vetett. Pedig nem mindig volt…, de a gyerekeknek azért mindig jutott elég. Aztán eltették magukat holnapra.
– Holnap! – jutott eszébe a csöppségnek. – Majd holnap!
Ragyogó fényárban érkezett el a reggel. Megkezd?dött a napi robot, mindenki tette a dolgát. A nagyobbak a szül?kkel munkálkodtak, megosztva: a fiúk az apjukkal, a lányok az anyjukkal. A két kicsi pedig felváltva lábatlankodott hol itt, hol ott. Mert ketten voltak kicsik, de ? volt a legkisebb. Egyre leste az eget, pislogott, hunyorgott, könnyeit törölgette. Néha elt?nt, saját kis rejtekét felkeresni. Aztán – amikor látta, hogy az este nem siet – minden erejét a játékba vetette. Az ebéd is váratlanul érte. Úgy belefeledkezett, hogy nem vette észre, hogy éhes. Bezzeg máskor! Hússzor is kérdezte, mikor ehet már.
A délután gyorsabban telt, egy-két testvére abbahagyhatta a munkát, mehettek együtt játszani. A Nap egyre gyorsabban csúszott le, s ? egyre többet pislogott frufruja mögül a rejtekhelye felé. Végre az ég alja ismét egy bíbor tengerre hasonlított leginkább, melyben egy gyönyör? t?zlabda himbálódzik. Lassan elosont a rejtekhely felé.
– Épp az utca legvégén ér földet! Ott biztos elérem! – motyogta csendben, nehogy elvegyék az ötletét. S ahogy a lába bírta, rohant az utcán végig, egy nagy bottal a kezében.
Legutóbbi módosítás: 2011.03.21. @ 17:40 :: Kis István Mihály
