Messzire ellátott innen. A fákról már régen lehullottak a levelek, csak egy fa zöldellt. A borostyán végigfutott az ágain évről-évre magasabbra, és alatta ölte a fa erejét. Nem mindig látta, amit nézett. Ma mintha a gondolatai is életre keltek volna. Nézte a kezében lévő megsárgult szakadozott képet. Gyűlölte, amit látott, de lelke már ezzel a gyűlölettel összenőtt.
Szomszédok voltak, sokat játszottak együtt, és reggelente együtt mentek az iskolába, mögöttük a kísérőkkel. Később már kísérők nélkül. Büszkén ment a lány mellett, annak szépsége feledtette vele saját esetlenségét. Azután más iskolába kerültek, és a találkozások is megritkultak.
És jött a bál.
A lány gyönyörű volt, minden fiú vele akart táncolni, nagyon illet hozzá a neve Miss White. Minden bátorságát összeszedte, és felkérte.
— Ó Mr. Black! Csak nem? Te mit képzelsz magadról? Ilyen nyüzügével nem táncolok!
Sarkon fordult a lány és otthagyta. Mr. Black nem hallotta már a zenét, csak a lány és a körülötte lévők gúnyos nevetését. Ez a nevetés végigkísérte az életét.
Az eset után nem ment sehova, tanulmányait ugyan befejezte, de emberkerülő lett. Szüleitől átvette a Temetkezési cég vezetését és kiköltözött a sírkertben lévő ravatalozó irodahelyisége mellé.
Kapcsolatot Mr. Brownnal, az ügyvédjével tartott, aki egyedüli bizalmasa és végrendeletének végrehajtója volt. Megbízta, kutassa fel a lányt és készítessen róla fényképeket. A több tucat képből csak a nevetőseket tartotta meg. Néhány mindig a zakójában volt. Kellett, hogy lássa a lányt, és újraélje a megszégyenült pillanatot. Gyűjtötte a gyűlöletet.
Keveset foglalkozott az ügyfelekkel, az ügyeket többnyire Mrs. Gray a szüleitől „örökölt” hölgy látta el, és vezette főnöke háztartását is.
Azon a napon szürke ködös, igazi angol idő volt, amikor egy férfi lépett az irodába. Halk szavakkal bejelentette hozzátartozója temetkezésével kapcsolatos kérését.
Mr. Black nézte az iratokat és az igazolványképet. Sokáig nem szólalt meg, aztán intett Mrs. Graynek, hogy intézze tovább az ügyet, ő elvonul.
Szobájába ment és szivarra gyújtott. Mindig ezt csinálta, amikor ideges volt, vagy mielőtt ellenőrizte volna a ravatalozót. Most kivételesen még egyet elszívott. Elővette a képeket, hallotta a nevetést, ami most képzeletében egybeolvadt a fagyott göröngyök kopogásával.
Amikor felnézett Mrs. Gray állt előtte.
— Uram, végeztem. Minden bejelentés leszállítva. Jó éjszakát!
Mikor minden elcsendesedett, hátrament a ravatalozóba. A második helyiségben ott volt a koporsó.
Az üveglapon keresztül látta a lányt. Gyönyörű volt, a sminkes jó munkát végzett.
— Miss White! — az asszonynevére nem emlékezett.
— Most itt vagy a kezeim között, ha akarnál, akkor sem tudnál elmenekülni, és rajtam kívül senki sincs itt, csak az enyém vagy! — a szavak már egy őrült szavai voltak.
A körmével feszíteni próbálta az üveglap leszorító csavarjait. A csavarok engedtek. Simogatni kezdte a nő arcát.
Mrs. Gray talált rá néhány óra múlva, amikor elhaladt a ház előtt, és furcsállotta a kivilágított épületet. Főnökét a földön találta, rajta a koporsóval.
Az ügyvéd rendelkezése szerint egy közeli klinikára szállították, egyedül ő látogatta.
Senkivel nem beszélt, csak ült, szorongatva egy képet, és nézte a fákat.
A nővér belépett a szobába és a tolószéket kezdte eltolni az ablaktól.
— Kérem, hagyja. Hozzon egy szivart és egy pohár bort.
A nővér ijedten futott a beteget kezelő professzorhoz, és zaklatottan számolt be a történtekről.
— Várható volt ez a változás, de nem lesz végleges. Teljesítse a kérést — mondta az idős professzor, és azonnal telefonált Mr. Brownnak.
A nővér mindent Mr. Black tolószéke melletti asztalkára készített, és hátrálva kiment a szobából.
Amikor az ügyvéd megérkezett, a professzorral bementen a beteghez.
Mr. Black feje félrebillent, furcsa mosoly volt az arcán, kezében még mindig ott volt a fénykép. Egy hosszabb tépési nyom látszott rajta, de így is kivehető volt a szép, fiatal lány önfeledt nevetése.
Legutóbbi módosítás: 2011.03.04. @ 17:46 :: Kovács Ilon
