Bizonyosan az idő villámgyors száguldása is szerepet játszik abban, hogy egyre közelebb kerülnek hozzám gyermekkorom nyarai. Mintha csupán röpke pillanatok teltek volna el, úgy suhan el már-már fénysebességgel életem száguldó hullámvasútja. Néha beleszédülök hatalmas magasságaiba, levegő után kapkodok a nagy kanyarok előtt, akár a magas csúcsok meghódítói, hogy aztán mielőbb célhoz érhessek a lejtős szakaszokon.
A kezelő valahol számomra egyelőre beláthatatlan távolságban pihen. Egyedül Ő tudja, erre a gépezetre meddig lehet érvényes a jegyem. A visszaszámlálás azonban réges-régen beindult. Jó-e ezt tudni vagy sem, örök emberi kérdés, de igazából az évek múlása nem nagyon zavar, hiszen emlékeket nyerek velük. Olyan ez, mint a sírok gyarapodása a temetőben. Jelek… Feliratok, évszámok és nevek, de a szív, a lélek addig él e Földön, amíg van olyan, aki emlékfoszlányaiból képes felrajzolni a történetüket.
Van egy fel-felsejlő emlékem. Olyan édes, tiszta, napszínű, mint az éppen lepergő méz. Nagymamám csatos üvege őrzi zamatát, s ujjaim kattintására bármikor kinyílik. Aromája körbelengve cirógat, s ezerszínű árnyalatával kaleidoszkóp-csodaként tevődik össze minden egyes vonatfüttynél…
Világot ringató
harmatszemedben
elhervadt a bimbó,
fuvalta a rengőt,
szakajtotta dobszót.
Szerelmes virágszálam,
venyige ágakból
készen áll az ágyad,
nincsen bennem panasz,
nincsen bennem zokszó,
elhervadt a bimbó,
virágokat habzó.
Ezt az éneket valaha én költöttem az Emlékezet fájára még abban a korban, csak néhány esztendővel később. Ekkoriban törött el dédmamám gerince a pócsi búcsúban.
Nem volt ekkora a haladás. Emberre szabottan éltünk. Ha elutaztunk, a régimódi gőzösök szemünkbe kormozták nyomaikat, arcunkra festették a tájat, és sohasem untuk halálra magunkat… Mégis hatalmasabb csodák történtek velünk, mint Pán Péter birodalmában.
Az a nyár is ilyen trópusi perzselő volt. Valahonnan Afrikából a fekete himlő és a fojtogató levegő egyszerre indultak európai útjukra. Nem ismertek szabályokat, terveket, csupán itt teremtek.
Hatalmas házunk volt. Délben már percenként kinézegettem, mikor növekszik annyit hűvöse, hogy befedjen bennünket. Erzsi mama óvón fürkésző tekintetébe burkolt be legjobban minden árnyék. Imádtam tűit, fonalait, gyűszűinek csengését a kerti betonon, s azt, ahogyan egyre csak szőtte a csodás történetek Aladdin szőnyegét. Nem hiányzott az „jámbor” imádságos könyv sem, amiből néha-néha pihenésképpen feltündöklött egy történet, s a szél rózsaillattal és fecskecsicsergéssel nyugtázta igazukat. Akkor, mintha csak a jövőben folyton emlékeztetni akarna a Régiekre, a Vadhattyúkat forgattuk. A szeretetről és az állhatatosságról szóló mese néma királylánya és a csaláningek szinte életem minden fordulópontján eszembe jutnak. Azzal a kislánnyal együtt, aki állandóan kérdezett, cérnákat fűzött, s folytonosan simogatta a félig elkészült virágok szárait… Majd beszaladt a szobájába, kihozta a kártyáit, s rendre a kirajzolódó növények nevét tudakolta.
A dődike volt a kedvencem, mert hiszen az égi virág, s a színe is a felhők szépében pompázik.
Néha-néha a repülőgépek húzta sárkányvonalak ugyan megszakították e festékáradatot, s másfajta tündérek léptek a térképre. Nyomukban szivárványok hadai feszültek fel az égboltra, akárcsak azok az emberek létráikon, akik a városban lévő görögkatolikus templom kupolájára varázsolták az aranyos lemezeket.
Az elkészült képet vittük éppen kereteztetni, de mindenképpen be kellett mennünk abba az épületbe, amelyen a „Feltámadt Krisztus!” felirat is hirdette, hogy valamiért ott vár ránk is a megváltás. A bizalom szellője lágyan cirógatta arcom, mikor észrevettem a magasban dolgozókat. Felkiabáltam nekik, s azok nevetve dobálták szavaikat vissza egészen addig, amíg az egyik lezuhant. Villamosok jártak akkor arra. Sárga tekintetük hályogosan zöldessé, majd zúzmara fagyossá vált, noha a hőség akkor is éppen így keringett, s telepedett rá az élőlények légzőszerveire, mert oly mértékben párás volt a lég, hogy még a növények is zokogva vették tudomásul, elközelgett a végítélet órája.
A szentség kertjének felfelé nyúló kovácsoltvas kerítése mellé esett az az Ember. Erzsi mamám, ahogyan csak lábai bírták, olyan gyorsan röpült oda… Már magasabban járt, mint a Nap, amikor ráeszméltem, hogy ő is csillagot visel a mellén, akár az a tizenegy királyfi a fél országot érő képeskönyvemben. A hőség is elszenderedett egy pillanatra, s olyanná vált a kert, akár egy csalánlevél: selymes sötétzöld fényözönné.
Az a Valaki csöndesen zihált, kapkodva szedte a levegőt… Az alvó őrangyalainkra emlékeztetett, akik a halandók gonosz tetteit vállukra véve, minden egyes napon patyolat lelkiismerettel ajándékoznak meg bennünket, hogy újra tudjunk járni, mosolyogni, beszélni, élni.
Amikor én is odafutottam, valami hólyagosra marta a lábaim. Erős rostjaiból, csipkézett leveleiből azonnal felismertem, milyen csodanövényt rejt a templomkert. Egy csokorra valót szedtem össze, de csak fonni tudtam akkor. Azt sem valami fényesen. Madarak telepedtek le a kerítésre, s valamiféle furcsa dalba kezdtek. A beteg mellkasára tettem a koszorúm. A plébános is kisietett, s arra készült, hogy feladja az utolsó kenetet. Ekkor maguktól zendültek meg a harangok.
A férfi kinyitotta szemét. Megérkeztek a mentők is. Csak néhány bordája repedt meg. Valamilyen piros és fehér rózsákról beszélt. Ekkor találkozott nagymamám csodaszép mosolya az én nedves szememmel. Szája elé emelte mutatóujját, s abban a pillanatban a kihozott tömjén halk zenébe kezdett, s virágillattal töltötte meg azt helyet.
Szerelmes virágszálam,
zöldellő rostokból
hálódat megfontam,
csak Néked tiloltam,
árnyékod felfogtam,
tüzedet őrizem,
lángod a kenyerem,
feltámadt a bimbó,
virágokat habzó.
Azóta a temetőkertek gondozatlan ösvényei végtelen nyugalommal töltenek el: az otthon ragyogásának vigaszával, s azzal, ma is körülöttem élnek mindazok, akik valahol egy másik dimenzióban feledik az emberi öregség, fájdalom, gyász és bánat fekete hangjait.
Debrecen, 2010-07-15.
Legutóbbi módosítás: 2011.03.18. @ 12:55 :: M. Fehérvári Judit
