1962-őt írt a Kalendárium. Egy nő ült üveges, fáradt szemekkel a konyhaasztalnál, s előtte szanaszéjjel dobálva, ziláltan meredt a semmibe a rengeteg családi kép. Némelyiken ő volt karcsún és fiatalon, ahogyan egy Glóbusszerű valamin üldögélt vagy egy másik pózban, abban, amikor még éppen nem hangzik el a Start! —, de a rajtvonalnál már pattanásig feszülnek az izmok és idegek. A konyhaszekrényből kést vett elő, s lázasan hegyezett.
— Sok ceruzára lesz szükségem, hogy mindezt megértsem — lüktetett az agya. Valamikor a Dóczyba járt, ahol fegyelemre szoktatták, így megpróbált lecsillapodni. Még azt sem nagyon vette észre, hogy fel kellene kapcsolni a világítást, mert egyre csak írt:
— Ez ki?
— És ez?
— Szürkület.
— Lopják a vizet.
— Sírok.
— Mama.
— Kisfiam.
Gyorsan gyarapodtak a kérdések és a képek hátulján a feliratok. Néha felzokogott. Csak így, egyszerűen, nem törődve azzal, meghallja-e valaki. Szülei ugyanabban az udvarban laktak, de különbejáratú házrészekben. Valaha nagybirtokosok voltak. Most itt éltek egy belvárosi utcában egymás hátán. Erősen szürkült már.
— Miért? — kérdezte magától a nő.
— Miért éppen azt a házat?
Tankok vonultak el lelki szemei előtt, s az az átkozott cső három napon át a ház lakóira szegeződött. Persze, a férje most sem volt otthon. Hírekért szaladgált, hogy aztán megírhassa, amit saját szemeivel tapasztalt meg. Ágnes pedig először csak nem evett. Talán a tejjel lehetett baj. A sok izgalom miatt hiába rágta az asszony aszott melleit, nem sok tápláló folyadékot tudott magához venni. Majd csak hevesen sírt, rángatózott, lázgörcsei voltak. A fiú is csak halkan nézte a szenvedést, s néha kérdezte meg csak a mamát, hogy ők mikor esznek már. Már liszt sem volt otthon. A krumpli is elfogyott. A gangon néma csönd honolt, a szomszédok is mind besötétítették lakásaikat, s csak végső szükségükben szaladtak ki a folyosóvégi mellékhelyiségbe. Hasítani lehetett a csöndet és a némaságot. A földön az emberek hamuszínű arccal várakoztak, míg az égben az Angyalok megrendülten fújták fuvolájukat. A harmadik nap reggelére a víz is elfogyott. A tank még mindig a ház előtt állt és egyik pillanatról a másikra, mint ahogyan a nyári égen is váratlanul cikáznak át a viharfelhők, harsány lövések toporzékoltak a falakon pattogva és kérhetetlenül.
Az őszi szél 1956. november elejének faleveleit pergette, s színváltozásukkal együtt a naptár napjait is kérhetetlenül a fagyos leheletű tél felé. Néha nyikorogva zokogott fel egy-egy ajtó, vagy csikorgott fájdalmától egy elgyötört arcú kilincs.
A harmadik nap éjjele előtt már nem mozdult semmi és senki sem. Ágnes apró ujjacskái oly szorosan fonódtak a mama kézfejére, hogy az asszony önkéntelenül is elcsodálkozott az erő láttán. Még azt sem vette észre, hogy egyre szederjesebbek és hidegebbek azok az áldott, picike csodák…
A férfi hajnalban érkezett meg. Lódenkabátja megszaggatva, borostás volt és áporodott szagú. Először a fiú szipogására figyelt csak fel. Majd hosszasan nézte feleségét, aki egy halott csecsemőt dajkált, s a világ legszebb hangján énekelt neki egy régi dalt. A kenyér úgy zuhant ki kabátja belsejéből, mint a jegyzetei, bicskája és kopottas, életlen ceruzája.
Hat esztendővel később egy férfi lépett egy másik konyhába. Szerkesztői megbeszélésről érkezett, fontos értekezleten volt túl. Élete egyik legjelentősebb eseményének előszobájából sietett haza, mert főszerkesztővé nevezték ki.
Kilencéves fia az udvaron játszott. Megsimogatta az élénk tekintetű gyermek fejét, s megkérdezte tőle, hogy miért nem vette fel a kabátját. Hűvös, őszi este volt. Éppen szürkült már.
— Apa! A mami megint olyan… Tudod, mint akkor… Pesten. Én nem lopom a vizet, és a fia vagyok, ugye?!
— Persze, drágaságom!
— Akkor jó! Nem mertem szólni a nagyiéknak. Megint sírnának, s el akarnák vitetni tőlünk. De mi ugye, soha nem engedjük meg ezt?
— Nem, kisfiam! Sohasem.
Az asszony huszonnyolc éven át feküdt a pszichiátrián. Soha senkivel nem beszélt többet. Néha megetette az ablakpárkányra szálló galambokat. Nem fogta fel férje halálát két esztendővel a sajátja előtt, s azt sem tudhatta meg, hogy a kisfia mindössze két évvel éli csak túl őt. Mind a hárman egy sírban nyugszanak, csak Ágnes van ma is nagyon messze… De néha a föld alatt is érzik apró öleléseit, a Mennyek Országában pedig immáron végérvényesen egy családot alkotnak.
Legutóbbi módosítás: 2011.03.17. @ 12:00 :: M. Fehérvári Judit
