Ma nem… Sándort köszöntök,
valaki mást, őszed búját. Tartásod –
e magát csiszolta erkölcs -, melybe
belebújt az ég kínja: a föld.
Sorsod tanít ma élni, feléd nyújtom
pohár vizemet. Holtan is kiöntöd,
s szívem bánja, mit jobban nem lehet.
Honnan merítetted, miféle búból,
esendő emberi nyomornak fenekéből,
megannyi csillámló kavicsodat?
Arcom ráncain gurul minden szavad,
és sós tengert fakaszt. Ma múló
torokgyíkját a gyermek nem apjának,
Neked köszönheti. Begyógyítottad.
Láz-énekeddel, loholtál istent
keresve, és rátaláltam én, amíg
Te sír fölött is papírt keresel.
Kezemet vedd kezedbe tollnak,
füleimet, ha radírt kíván dalod.
Botom, zenéd együtt s e reggel,
mert általad köszöntöm álmomat.
Repít a vágy, ha előre érzem
mégis minden olvasatlan sorod.
Furcsa alázat hint, poroz be minket,
sosem kedvelt, ismét arany-homok.
Egy kakukkos bimm-bamm száguld
időzavarban, engedve mágus-eszed
folyni a papíron, délceg rímmel.
Most pásztázod szegényes fejemen
híg bölcsességed: “mert könny nélkül
én csak nem-látó vak vagyok”*
* Kosztolányi Dezső
Legutóbbi módosítás: 2011.03.18. @ 17:44 :: Marthi Anna