Lassan, nehézkesen barátkozom a gondolattal, hogy végül — egy csöndesebb környezetben — „blokkba” költözöm. Nem csoda, ha számos esemény jut eszembe, hiszen nyomaszt a visszavonhatatlan döntés súlya.
Egykoron az elemekből összerakott házak élettartamát körülbelül ötven évre tették. Úgy múlt el ez a fél évszázad, hogy az ingatlanosok értékcsökkenést ketyegő órái mostanság másutt aktívabbak, nem fenyeget egzisztenciális veszély. Bár lehet, hogy csak nyugtatom magam.
Persze a kezdetek nem voltak oly mámorítóak, mint Rákosi alatt, noha születtek új fogalmak: lakáspolitika, lakásprogramhoz igazított tömegközlekedés, urbanizáció. A tipizált megoldásokban és az uniformizált létben hamar kikristályosodtak a lágervilág döntésformái, többek között a vállalatok, intézmények lakókijelölési kvótáiban, a párttagság, a rendszerhűség és az önként viselt proletárlét feltételrendszerében. Mihamar világossá vált, hogy a szociális hálót „halászatra” is fel lehet használni. Amint hozzájutott a lakáskulcshoz, az élelmesebbje nyugodtan kiléphetett a rendkívüli gavallériát tanúsító cégétől, hiszen annak szerepe a mérlegelési lehetőséggel és a névsor összeállításával lényegében befejeződött.
Ahhoz, hogy nagy tömegeket lehessen összezsúfolni még lakott, illetve korábban beépített, szanálandó területeken, a kertvárosi kispolgári réteget előbb föl kellett számolni, széjjelszórni… kissé vérfoltossá, könnyáztatottá váltak e hőskor brosúrái. De a kegyeletsértés még fájdalmasabb volt, amikor temető helyén építettek új lakótelepet. Hamleti jelenet, amint a földmunkás egy koponyát tart a kezében.
Azután jöttek a tragédiák üszkös pillanatai, a nagy paneltüzek. Borzalmas emlékek, többek puszta rémálomnál. (Az elzsírosodott konyhakürtők, mint megannyi gyújtózsinór.) Csertő utca… milyen bénító volt a kiürítés utáni néma csend. Már kihűltek a falak, kínjukban pernye-szürkén, indaszerűen hajladoztak a vékony vízvezetékek a kiégett szekció hosszú folyosóján, ahol a statikus kétoldalt, hosszirányban téglafalat húzatott.
És a munkahelyi balesetek. Amikor az eldőlő panel maga alá temette a munkást. Szólogatták a kollégák, a barátok. Nem érzett fájdalmat, csak mindene elzsibbadt, mondta még.
Bármelyik telepre is visz az út, látni, hogy azóta minden megváltozott. Lakók, családok cserélődtek a nemzedékváltásban, az újabb tulajdonosok javítottak, szépítettek mindenen, amin lehetett…
Az állandóan homályos, portól szürke lépcsőházban mindent befonnak a vasrácsok és a gyengeelméjű falfirkák. Egy nagykamasz rezignáltan ül az alsó lépcsőfokon. Megszokott kapcsolódásaiból képzelete messze szökött. Valahol tompán szaggat egy ütvefúró, majd hangja hirtelen elfúl.
Bent a viseltes párkányon cserepes virág, a másik ablakban, vázában csokor díszeleg. Nekik is jól esik ez a délelőtti napsütés, a lakórengeteg kellős közepén. Innen, az első emeleti ablakból a járda szürke szalagját a bejárati ajtóig követheti a fürkésző tekintet. Látni, amint a postást körülveszik a lakók…
Mondják, sok az idős, közülük néhány közvetlen szomszéd tartja a kapcsolatot. Ha valamelyikük csendben eltávozik, még elmennek a temetésére. Akadhat valaki, idetartozó, kivel tán sosem találkoznak. Van különbség igaz emberek és a tiszták között? Mily gazdag nyelvünk árnyalása, mennyire értelmetlen a kérdés fölvetése ebben az izolált létformában.
Faraday kalitkáikban az arcok sápadtabbak, ezekben a betonüregekben az élet akár a szurikátáké. Nyújtózkodó figyelmük, aggodalmaskodásuk itt kísért. (Jó, ez így igazságtalan! De akkor honnan, miért jönnek ezek a képzettársítások?) Hat, öt, négy, három, kettő. Bent a lakásban hat lépésre a bejárattól az első szobaajtó, ötre a második, négy a konyha hossza, három a heverőig, kettő a folyosóról a fürdő. És nincsen sokkal tovább semmi.
Emitt egy ovális falitükör… egyszervolt, sosem fontos emberként nem igaz, hogy rajtad kívül senki sem tudja jobban, mi a helyes döntés! Jelentéktelen dolgokban is kikéred szeretteid, ismerőseid véleményét, ha meg nem, akkor rossz útra térsz. Mint most is. Például ehhez a lakáshoz is úgy jutsz, hogy valakinek valamiért már elviselhetetlen. Nyilván ismerni kellene minden körülményt. (Le kell ülnöm ahhoz, hogy eldöntsem, egyáltalán jól érzem magam? Képes leszek arra, hogy e falakra otthonomként tekintve kiegyensúlyozott lelkiállapotban éljem a hátralévő életem?)
Alkonyévek. Még elintéznivaló a sírhely. Tetszik az urnatemető, az elsők között építették meghitt hangulatot sugárzó, egyszerű altemplomával, körös-körül a „siratófalakkal”. Nincs túl messze innen. Lehetőleg szemmagasságban választom a fülkémet, örök áron. Itt is minden olyan egységesített méretű. Fogalmazgatom, elmélkedem, végül a sírfeliratomból csak egy mondatot hagyok meg: „Látom, amint a tiszta lelkek körülveszik Jézust.”
