Marika némileg idegesen készülődött. Mert bármilyen jó tanuló is valaki, azért az érettségi az érettségi. De nem ez volt a fő oka idegességének. Hanem ez érettségi elnök személye. Az utolsó tanítási napon osztályfőnökük, aki egyúttal a magyart és a történelmet is tanította, közölte velük, hogy ki az elnök. Elmondta, hogy egy néhány buszmegállónyira lévő középiskolában tanít, és a feleségének a kollégája. Aztán megmondta a nevét.
Marika azt hitte, rosszul hall. A legkedvesebb könyve írója! De valóban az? Aztán utána odament az osztályfőnökéhez, és megkérdezte.
– Igen – válaszolta derűsen –, valóban ő az. Az Igazgató úr is szeretné dedikáltatni vele az egyik könyvét.
Marika háromszor elővette és visszatette a regényt, de végül is betette a táskájába, ahol kényelmesen elfért az uzsonna, az üdítő, a számológép és a logarléc társaságában. Merthogy Marika szakközépiskolás volt, bár joggal meg lehetne kérdezni, hogy egy ilyen irodalmi érzékű leány hogyan került műszaki szakközépbe? De oda került és most ott van.
– Legföljebb nem veszem elő a könyvet, ha baj lesz – mondta magának, és kiviharzott, mert mint általában némi késéssel indult el.
*
Szerencséjére nem volt közlekedési probléma, így időben odaért. Az előzetes értekezlet már megkezdődött. Jaj, most mindenki szerette volna hallani, hogy mit mondanak odabent.
Éppen az elnök beszélt.
– Örvendetes, hogy egyetlen dolgozatra sem kell azt mondanom, hogy az osztályzattal nem értek egyet. Ugyan matekos kolleganőm szerint, aki volt szíves helyettem átnézni a dolgozatokat, némely esetben túl jószívűnek tűnt a javítás, ám nem annyira, hogy e miatt valami probléma merüljön föl. Tehát a jegyeket jóváhagyom.
A matematikatanár csendesen felsóhajtott.
– Magyarban viszont érdekes meglepetés ért.
Az osztályfőnök, aki ölestermetű ember volt, szeretett volna összezsugorodni. De aztán rájött, hogy erre nincs szükség.
– Ugyanis – folytatta az Elnök – az egyik dolgozat írója – elkezdett keresgélni a dolgozatok között, majd elővette Marikáét – egészen váratlan és eredeti szempontból elemezte a megadott verset. Én először nem akartam elfogadni, de olyan világosan és érthetően magyarázta el felfogását, hogy meggyőzött.
Az osztályfőnk felsóhajtott, és folyt az értekezlet tovább.
Végre behívták őket. Marika hátrább állt, és szemügyre vette az Elnököt, úgy is, mint Írót. Nem volt rajta semmi különös. Olyan 170–175 centi magas, őszülő, kicsit hízásnak indult, szemüveges férfi. De igazán semmi különleges nem látszott rajta. Közben az Elnök elmondta, hogy egyetlen dolgozattal sincs probléma, és ne féljenek, ő is éppen eleget vizsgázott életében, hogy megértő legyen. Majd az osztályfőnök ismertette a beosztást.
Ő a második csoportba került, s nyugodtan várta a sorát. Főleg amikor az első tárgyak után kezdtek kijönni az első csoportbeliek, és elmondtak, hogy az Elnöknek áldott türelme van, és hagyja, hogy ha kell, inkább az osztályfőnök kérdezzen.
Aztán sor került rájuk. Marika elsőnek a magyar tételeket húzta ki. S amikor az irodalomtételt megnézte, megállt benne az ütő. Kihúzta azt a tételt, amit az érettségi összes tétele közül legkevésbé akart. Móricz Zsigmondot. Ez pillanatra felötlött benne, hogy visszaadja, de mielőtt végigszaladt volna rajta a gondolat, már mondta is be a számot. NEM! Nem ad vissza tételt. Ahogy lesz, úgy lesz.
Az Elnök azonban öreg róka volt a vizsgáztatásban, észrevette a rándulást a lány arcán.
„Te jó ég! – gondolta – ez úgy járhatott, mint én…” (Leszámítva, hogy ő nem húzta, hanem kapta a tételt, ami ugye nem mindegy…)
Aztán ment tovább az érettségi a maga útján, mígnem Marikának ki kellett mennie a bizottság elé. Úgy érezte, hogy csak vánszorog, majd mentőötletként megkérdezte, hogy kezdheti–e a nyelvtannal.
Az osztályfőnök éppen azt akarta mondani, hogy nem, de az Elnök megszólalt.
– Az Érettségi Szabályzat egyetlen pontja sem tiltja, hogy a jelölt válassza ki a sorrendet, csak megszokásból van irodalom– nyelvtan sorrend. Tehát a jelölt kezdhet nyelvtannal.
Marika érezte, hogy ez az ember sejt valamit, és nem szeretné még jobban nehezíteni a helyzetét.
A nyelvtant kiválóan tudta. Mind az elméleti rész, mind az elemzés kifogástalanul sikerült, és szinte lubickoltak egy–egy elemzési részlet megbeszélésében.
Dehát csak eljött az irodalom. Az Elnök várakozóan nézett rá.
– Tanár Úr kérem – szakadt ki belőle –, én NEM SZERETEM Móricz Zsigmondot…
A teremben megfagyott a levegő. Az osztályfőnök és az Igazgató megint elkezdett összezsugorodni. Az Elnök levette a szemüvegét, és úgy nézett a lányra. Aztán megszólalt.
– Nézze, a középiskolai magyar tanításnak nem az a feladata, hogy minden szerzőt megszerettessen, mert az úgyis lehetetlen. A feladat az, hogy a legfontosabbnak tartott szerzőket megismertesse a tanulókkal. Akkor beszéljük meg, hogy miért nem szereteti.
Marika egy percig hallgatott, és kikerekedett szemmel nézett az Elnökre, aki közben visszatette a szemüvegét, és így nem látszott a szeme. Az osztályfőnök pedig érezte, hogy ha ez jól sül el, akkor az neki is dicsőségére válik, bár úgy vélte valójában semmi köze hozzá.
És Marika beszélni kezdett. Eleinte akadozva, később, az Elnök egy–egy segítő kérdéstől is biztatva – egyre folyamatosabban érvelt. Kiderült, hogy a kötelező olvasmányokon kívül más Móricz műveket is ismer. Hogy az Erdély–trilógia nőábrázolását az egész női nemre sértőnek érzi, hogy a Pipacsok a tengeren sokkal közelebb áll a szívéhez, mint a Légy jó mindhalálig, és hogy Nyilas Misi alakját nem érzi őszintének.
Végül befejezte.
– Remek – mondta az Ellnők –, ha így meg tudta védeni az igazát, az sokkal komolyabb teljesítmény, mintha undorodva bevágta volna a tankönyv szövegét.
Óriási halk sóhajok mindenütt a teremben, s az Elnök folytatta.
– Tudja, a nagyszüleim jóban voltak Móriczékkal, és édesanyámék sokszor játszottak együtt a Móricz–gyerekekkel. És bizony Móricz sokszor úgy bánt a családjával, a gyerekeivel is, mint basaparaszt a cselédjével.
Mellette az osztályfőnök csak hallgatott, mert ez a rendhagyó irodalomóra neki is új volt. Az Elnök folytatta:
– Nyilas Misai alakját én is hazugnak éreztem sokáig. Ám én ismertem Csathó Kálmán bácsit (sajnos a mai irodalmi kánon egészen mellőzi, pedig kiváló író volt), akii Debrecenben Móricz osztálytársa volt. Róla mintázta Orczyt. És bizony megtudtam tőle, hogy Móricz volt az osztály nyuszija.
Marika most már vidám arccal nézett az Elnökre, aki befejezte:
– Nem csalódtam magában. Aki ilyen meggyőző érveléssel tudta bizonyítani igazát az írásbeliben, az itt sem okozhatott csalódást. Maga gondolkozik. Én, mint egykori lovasember egy sikerrel végrehajtott portyát érzek >A végek dicséretében<. Maga viszont számomra is meggyőzően kibontatta belőle egy reneszánsz katedrális vázát. Ez az igazi művészet, amikor különböző emberek számára mást és mást mond egy mű. De ne húzzuk az időt, köszönöm szépen, folytassuk az érettségit.
Marika a felelet után szédelegve ment ki a folyosóra, és maga sem akarta elhinni, ami történt. Aztán visszajött, az érettségi ment a maga útján.
És lassan véget is ért.
A záró értekezleten az Elnök értékelt.
– Örvendetes, hogy senkinek sem kellett póttételt adni. És volt három olyan teljesítmény, ami külön dicséretet érdemel. Kérem az értekezlet hozzájárulását.
Érthetően mindenki helyeselt. Az Elnök az Igazgatóhoz fordult:
– Nálunk az a szokás, hogy ilyenkor erről az érintettek oklevelet kapnak. Megoldható?
Persze, hogy megoldható volt.
Aztán az osztályfőnök behívta az osztályt az eredményhirdetésre. Az Elnök néhány záró mondatot mondott, nem akarván húzni az időt.
– … és nagyon örültem, hogy néhány egészen kiváló feleletet is hallhattunk.
Végignézett az immár >érett< osztályon és egy pillanatra megállt a szeme Marikán, aki elpirult.
Utána az osztályfőnök felolvasta a jegyeket, s a vizsgázók egyenként eléjük léptek, hogy átvegyék a bizonyítványt. Az Elnök adta át, és mindenkivel kezet fogott… Amikor Marika kijött a bizonyítványért, az Elnök megszólalt:
– Aki ilyen nehéz helyzetből ilyen gyönyörűen kivágja magát, az dicsérettel érett – és átadott egy oklevelet.
*
Amikor asz utolsó vizsgázó is megkapta bizonyítványát, az Elnök megszólalt:
– Az érettségi hivatalos része végetért. Mindenkinek sok szerencsét kívánok az életben.
És leült, mert a testület több tagja is dedikációs szándékkal közeledett feléje, könyvet szorongatva a kezében. Marika odaállt a sor végére. Amikor odaért, az Elnök (illetve Szerző) ránézett:
– Mit is írjak magának? – mosolyogott. Aztán elkezdte:
„… Máriának, amikor dicsérettel érettségizett magyarból. Dr. Nagy Domokos Imre”
(Budapest–Sasad, 2011. február 1.)
Legutóbbi módosítás: 2011.03.31. @ 15:42 :: Nagy Domokos Imre dr.
