Csak úgy írogatok. Egyre ritkábban, bár szeretnék én úgy írogatni, mint régen, de nem megy. Fáradt vagyok, néha ugyan sikerül pár napra összeszednem magam, ám kevés ez a pár nap…
Egyszer azt írtam egy versemben valahol, hogy „Örömöt ád csakis az írás hatalma nékem, és Néked”. Igen, az írás hatalma és a velejáró örömök… Írni nekem nagy boldogság volt mindig, és most is az. Csak most már ritkábban adatik meg ez a fajta boldogság, egyre kevesebb az erőm hozzá. Kimerít a harc az egészségemért. Hiszem, hogy sikerül, hiszem, hogy megnyerem, ha másként nem is, hát átvitt értelemben, a lelkemben…
Csak úgy írogatok. Magamnak, nektek, senkinek vagy mindenkinek. Csak úgy írogatok, mert vannak pillanatok, amikor nem írnom nem szabad. Csak úgy írogatok nemlétező félelmekről, létező érzelmekről, nemlétező igazságról, létező kétségekről.
A nemlétező igazság különös valami. Az ember tudja, hogy nem létezik, s mégis hiszi, mert hinni akarja azt, hogy mégiscsak létezik. Mert hinni kell valami olyanban, ami nekünk jót hozhat. Hit nélkül semminek nincs semmi értelme. Létező igazság is létezik, csak soha nem lehet megállapítani azt az igazságot, amellyel mindenki jól járna. Két ember közti konfliktusban egy harmadik — mondjuk, pártatlan, vagy semleges — személy tudja megállapítani az igazságot, de mindig valakinek a terhére szól az igazság, ennélfogva valaki mindig előnyhöz jut az igazság által, s máris nem biztos, hogy azt az igazságot kerestük, melyre az igazság keresésével megbízott személy ráakadt, vagy netán kikövetkeztette. Létező érzelmeinket gyakran megszenvedjük, kétségeink elbizonytalanítanak, s máris ott tartunk, mint az imént, jelesül, miért velünk, és egyáltalán, miért történnek olyan dolgok az életben bárkivel is, melyek okán szenvednünk vagy bizonytalankodnunk kell.
Nemlétező félelmek… Nem meghatározható, nem definiálható fogalom. Sokan mondják (tán velem együtt), hogy a végső elmeneteltől félnek(ünk), pedig ez nem így van. Nem félünk tőle, csak nem vágyunk rá, azért nem, mert nem tudjuk, hová megyünk. Ismeretlen világba eltávozni, ahol nem tudhatjuk, mi vár ránk, valóban nagyon rossz érzés. Azt viszont tudjuk, mit, miket kell itt hagynunk, és inkább — ha mégis félünk valamitől, bár nem ez a helyes kifejezés — azon aggódunk, hogy az eddigi földi életünket széppé tévő momentumokat nem tudjuk többször — nemhogy újra és újra, de soha — átélni. Saját magam például igen sok dolog miatt aggódom, mi lesz azután. Aggódom azért, mert nem ehetek többet soha egy jó marhapörköltet nokedlivel, netán krumplival, sűrű, vastag szafttal. Nem ihatok meg rá soha két pohár finom bort. Nem mehetek ki többé futballmeccsre, nem örülhetek többé annak, hogy vettem magamnak egy szép ruhadarabot, nem ajándékozhatok meg senkit semmivel, pedig nagyon szeretek adni, még ha nekem nem marad, akkor is. Nem segíthetem tovább a gyerekeimet, akik azért időről időre eljönnek hozzám (bár sűrűbben is megtehetnék), elmondják nekem éppen aktuális lelki, érzelmi, magánéletbeli aktuális gondjaikat, hozzátéve, hogy „Fater, te olyan okosokat tudsz mondani, segíts már egy kicsit.” Nem láthatom az unokám fejlődését, növekedését, iskolai eredményeit, és nem ismerhetem meg, a még meg sem született második unokámat sem. És — talán a legfontosabb — soha nem simogathatom meg a szerelmem arcát, nem foghatom meg a kezét, nem mosolyoghatok rá, és ő sem mosolyog rám, nem beszélgethetek vele, nem bolondozhatok vele, nem szeretkezhetek vele, nem bújhatok hozzá, nem simogatja meg a flúgos fejemet, pedig ő fog hiányozni nekem a legjobban, hiszen őt szeretem, úgy, ahogy van, mindenkinél és mindennél jobban.
Ha tudnánk, hová megyünk, mi lesz velünk, talán egyszerűbb lenne. Vagy még bonyolultabb. Ki tudja… De mindenesetre hinni kell valamiben, ha másban nem, hát egy olyan elméletben, amit az ember saját maga állított fel saját maga részére, éppen azért, hogy legyen mibe kapaszkodni, ha menni kell. Egy rövid idézetet közölni szeretnék itt a Két nő című regényemből, Liza gondolatait, amelyekben én is maradéktalanul hiszek.
„— Mondtam, hogy ne szemtelenkedj, és főleg ne szólj közbe, mert úgy nem tudok a saját gondolataimra figyelni és összezavarodok. Tehát igen, valami ilyesmiben hiszek. Az én esetemben már logikus, hogy kell lennie valaminek, amiben hisz az ember. Ha nem is pontosan abban, hogy a gyerekemben vagy az unokámban látom újra a saját magamat, de a teljes, a totális megszűnésben nem hiszek. Hiszek viszont a fűben, fában, földben, a madarakban, állatokban vagy akár a hetedik földrészben, abban, hogy valahol, valamilyen formában, alakban, testben, lélekben a halálom pillanatában újra megjelenek. Nem tudom, hogy ki vagy mi leszek, de újra megjelenek. Így van bizonyosan és így maga a halál, mint hamarosan bekövetkező állapot már nem is olyan ijesztő. Hiszek továbbá a fű, fa, föld vagy állat pusztulása után a további újjáalakulásban, ilyenformán pedig az örök életben vagy legalábbis az öröklétben, csak nem ismerem azt az alakot, amelyben jelen leszek. Úgy értem ezt, hogy ezelőtt mondjuk sólyom voltam, most ember vagyok és nemsokára teszem azt, fűszál leszek a réten. Mindig voltam, vagyok és leszek, csak nem tudom, hol, mikor, milyen közegben és térben és fizikai alakban. Csak így lehet… Mert ezt akarom hinni és így hiszem.”
Csak úgy írogattam. Jó volt, nagyon szerettem csak úgy írogatni. Magamnak, nektek, senkinek, vagy mindenkinek… Hiszem, hogy fogok még. Szeretnék még. Írogatni is, marhapörköltet enni is, és a szerelmemet csókolni is.
Mert ezt akarom hinni, és így hiszem.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
