Pápay Aranka : Csipke árnyékában

Nyomtatás

 A naptárak 1880-at írtak…

 Komor csend ülte meg az árnyékos, kihaltnak tűnő — szürke épületek sora közé szorult — szűk bécsi utcát. A kockaköveken közeledő patáknak a magas homlokzatokon felerősödve visszhangzó zaja is megszelídült, mialatt a bérkocsi a ház elé gördült, aztán szaggatottan ismét felhangzott, majd ütemes csattogással távolodott, végül elhalt, nem zavarva tovább a szunnyadó házak békéjét.

A férfi gondolataiba merülve megállt, lassú mozdulattal megigazította kabátja ujján a széles, fekete szalagot, majd tovább lépkedett házának boltíves bejárata felé. Bentről élénk csevegést hallott közeledni. Mielőtt az öntöttvas kilincs után nyúlhatott volna, a nehéz faragott kapu feltárult és szinte elvakította a mögüle ráömlő ragyogás. Napsugártól körülölelt két lány torpant meg hirtelen elcsendesedve a komor férfi előtt. Amíg kislánya a kesztyűjét gombolta, a barátnő napernyőjével bajlódott, de oldalról lopva a középkorú, jósvádájú Éder papára lesett. Vidám arcára csipkét rajzolt a kalapja szélén átszűrődő fény. Bokája fölött végződő kislányruhájában is kész nő volt már.  

— Hova igyekeznek a kisasszonyok? — emelte meg kalapját Apa, és szemét nem tudta levenni Gerda kipirult arcocskájáról. Karola válaszolt:

— Matild tantinak ígértem meg, hogy segítek kicsit a boltjában, ha nem tetszik haragudni apácska. — A lányának nagy barna szemeibe nemrég költözött szokatlan bánattal nem tudott mit kezdeni az apa.

 — Vacsorára azért itthon legyél — adott engedélyt, de nem is figyelt arra, amit mond. Tekintetével követte őket, a nyúlánk, de formás fehérruhást és a kicsit alacsonyabbat, aki talpig feketében is annyira kislány, olyan törékeny volt, teljesen ellentéte a barátnőjének, mintha nem is egyidősek lennének. Tizenhét évesek alig múltak, iskolatársak voltak és elválaszthatatlanok.

— Nagyon fiatalos a faterod — jegyezte meg Gerda és kutatóan pislogott barátnője felé, de az komolyan lépkedett, nem is hallotta talán. A forgalmas utca túlsó oldalát nézte, majdnem a tanti fehérnemű és kézimunka boltjával szemben, a Shorn papa és fia húsüzletét.

— Te tudtad, hogy a fiatal Shorn egyetemre jár?

— Nem én. Tényleg? Franci?

— Nem ő, hanem a bátyja, Josef. Matild tanti mondta — válaszolt Karola —, állatorvosit végez — folytatta, miközben a csillogó kirakatsor melletti faburkolatos bejáratban álló magas fiatalember felé biccentett, az meg udvariasan bókolt feléjük és összevágta a bokáját.

— Nagyon figyelget bennünket, de amíg tanul nem partiképes. Én jobban kedvelem az érett férfiakat. Csak ahhoz megyek hozzá, akinek van miből egy asszonyt kényeztetni. Te se törődj vele, a te hozományoddal különb férjet foghatsz.

— Nem kell rögtön férjhez menni ahhoz, aki kedvesen rádköszön. Különben sem akarok senkit megfogni.

— Észre se veszed, milyen tolakodóan les ki bennünket minden nap?

— Én nem éreztem tolakodónak — lett még komolyabb Karola, de kicsit belepirult a gondolatba, hogy neki inkább az tűnik fel, ha Josef nem jelenik meg az üzlet lépcsőjén, amikor ők közelednek. Önmagának se vallotta be eddig, hogy nem is csak a tanti kedvéért jön szívesen segíteni a boltba naponta. Ünnepnapokon lehúzott redőnyök néztek csak rá szemből, olyankor hiányzott ez a kedves köszöntés.

Az ajtó felett csilingelő harangocskánál is élénkebben fogadta őket a tanti.

— Gyertek gyorsan, Karola, ma reggel megérkeztek a gyönyörű csipkék, veled akarom kibontani a dobozokat és kirakni a polcokra.

A kicsi, gömbölyded Matildnak nem volt gyermeke, sajátjaként szerette nővérének kislányát. Lassan fél éve már, hogy Maria meghalt. Azóta anyát pótló szerepét többszörösen is Isten vigasztaló ajándékának érezte, de erről soha nem esett szó. Özvegy sógora házába költöznie nem volt illendő, a gyermeket apjától elszakítani pedig kegyetlenség lett volna. Meg kellett elégedniük azzal, hogy a lányka akkor jön hozzá, amikor jólesik. Ez gyakran meg is történt, mert Karola magától értetődően ragaszkodott nénikéjéhez. Külsőre úgy hasonlítottak egymásra, mint a nővérek. Apró kis titkainak is mindig tudója volt a tanti.

Ma is egy vég csodaszép hófehér sifont tett félre neki a kapott anyagokból, amiből majd a Handarbeit und Weisswäsche hátsó traktusában dolgozó varrólányok egy újabb garnitúra hímzett ágyhuzatot varrnak, és ezzel nemsokára kész is húgának a teljes stafírung.

*

Apa halkan bejött és leült a lányok mögött, kis ideig hallgatta a verselemzést, de amikor az algebrával kezdtek bajlódni, közelebb lépett.  

— Segíthetek?

— Jé, apácska, tényleg nem volna rossz ötlet szigorúbban fogni minket, Gerda nagyon utálja a számtant.

— Az utolsó vizsgák következnek, nem szeretném, hogy a lányomnak osztályt kelljen ismételnie, inkább segítek.

— Az Karolát nem fenyegeti, azért tanuljuk együtt az egyenleteket, mert nekem ő segít megoldani mindent — kuncogta el magát Gerda.

— Igazán? Mit nem értesz? Én is szívesen elmagyarázom, mint régebben a lányomnak, aki újabban már nem kér belőle.

— Mert nagyon jól megértettem. Apa tényleg jó tanítóm volt, fogadd el te is nyugodtan — mosolyodott el bíztatóan a kislány, addig komoly arcocskáját barátnőjére emelve.

— Rendben van, hozzám bármikor bejöhetsz, ha itthon találsz — mondta Apa, és mintha eszébe jutott volna valami fontos dolga, sietve kiment a szobából.

— Nem is tudod, Gerda, milyen nagy szó ez, neki soha nem volt elég ideje rám, Mutti könyörgésére volt csak hajlandó átvenni velem a képleteket.

Kicsit összeszorult a szíve a drága Muttira gondolva, aztán mégis visszamosolygott barátnője nevetésére, mint ahogy a bakfisok szoktak — ártatlanul.

*

Pár hónap múlva sikeres vizsgát tettek, mindketten átvették a tanítóképző oklevelet és felpróbálták az első hosszú ruhát, amit a gyászra való tekintettel egyikük fekete selyemből kapott. Csak Gerda vehetett fel habos rózsaszínt az első báljára.

*

Karola apró kis bevásárlás után sietett haza. Kalapja szalagját oldotta ki, amikor a résnyire nyitva hagyott ajtó mögül fojtott hang szűrődött ki.

— … de én ezt nem merem neki megmondani.

— Majd én… bízd csak rám, kedves, időben meg fogja tudni.

— Mi az a nagy titok, amit… ? — toppant be a kislány, de el is hőkölt, mert a szorosan Gerda mögött álló Apa arca elveszett a szőke loknikban, a lány két kezét a kesztyű gombolása felett fogta, válluk és karjaik összesimultak.

A barátnő hirtelen kibontakozott az ölelésből és Karolának háttal fordult, de a férfi az egyik csuklóját nem engedte el.

— Már éppen meg akartuk mondani neked, hogy én feleségül kértem Gerdát, és ő igent mondott nekem.

A szoba hirtelen megbillenni látszott, mintha köd is ereszkedett volna rá. A kislány nem esett össze, csak kissé oldalra lépett, hogy megtartsa egyensúlyát. Értetlenül nézett, aztán szó nélkül kirohant a szobából, ki a kapun, kezében lobogott a szalmakalap fekete szalagja. Rohant, rohant az utcákon… Nem is látta a szembejövő döbbent Josefet, majdnem feldöntötte, az meg csak kalapot emelve bámult utána.

— Mein Gott! — rémült meg Matild, amikor a robajra a bejárat felé kapta tekintetét. Karola robbant be az ajtón, megállt, kinyitotta a száját, majd becsukta, aztán hang nélkül elvágódott a padlón.