A tükör előtt áll, nézi a rámeredő arcot. A megfáradt arcot, a szomorú, de mégis fénylő szemet, a szaporodó szarkalábat, a deresedő hajat. Halványuló emlékei közt kutat, de csak itt-ott villan fel valami, eltűnt gyermekkorából. Úgy érzi, mintha valaki, vagy valami szándékosan fosztaná meg emlékeitől. Egy-két történet csak, mi visszajár, kísért. Észre sem veszi, már jó ideje áll a tükör előtt, s nézi saját gyötört, öregedő arcát.
Ismét rátör az a furcsa emlék, ami már napok óta kínozza sebekkel tarkított lelkét.
Becsukja a szemét és ismét gyermek, derékig érő barna hajjal, barna, mindig szomorú szemmel. Valahogy ő mindig szomorú. Gyermeki lelke nem ért dolgokat, s akik megnyugtathatnák, nem veszik észre szomorúságát. Az a két erős felnőtt, akiket szeret, akiktől védelmet vár, nem látja az ő gyötrődő, szeretetre éhes rajongását.
Érzi, hogy valami megváltozott. Még nem tudja mi, de érzi, minden porcikájában érzi. Napról-napra jobban sóvárog egy simogatás, egy dicsérő szó után, de hiába. Vagy néma csend ül a pici házon, vagy hangos veszekedés visszhangzik az udvaron. Ilyenkor kioson a fáskamrába, behúzódik egy sarokba, és azon gondolkodik, most biztos ő volt rossz, mert más, mint a többi gyerek. A szomszéd kislánynak hányszor simogatják a fejét, és hányszor dobálja apukája a magasba, és hányszor elmondják a szülei, hogy milyen okos és milyen szép! Neki még ilyet nem mondtak. Pedig hogy vágyik rá! Mennyire szeretné, ha az ő fejét simogatnák szelíden, ha neki mondanák, hogy ő a legszebb kislány a világon, ha ő szállhatna lobogó hajjal a magasba. De nem mondják. Nem érti miért.
Csendesen üldögél a sötétedő sarokban.
Ismét hangos veszekedés veri fel a közelgő est csendjét. Már sír. Folynak a szeméb?l a könnyek, és újra fél! Fél az egyre sűrűsödő sötéttől, fél attól a valamitől, ami a sarokban neszez. Fél, mégsem mozdul. Még így is jobb itt, mint látni azt a két embert, akiket szeret, ahogy kiabálnak, ölik egymást. Arca már maszatos a sok sírástól, fázik és éhes is. Nem mozdul. Vár. Hogy mire, maga sem tudja. Talán arra, hogy csend legyen, és hiányolják, keressék. De nem keresik. Fel sem tűnik, hogy nincs, eltűnt. Nem hiányzik, mintha nem is lenne. Azt érzi, jó lenne a széllel messzire szállni, csak ne hallja ezt a kiabálást! Csak sír és sír, hóna alatt szorongatott babáját ringatja, és csendesen elalszik. Azt álmodja, hogy simogatják a fejét, átölelve mondják, hogy ő a legszebb kislány a világon, hosszú barna haja száll a leveg?ben, ahogy apukája feldobja, hogy fontos és hiányzik. Azt álmodja, hogy szeretik!
Legutóbbi módosítás: 2011.03.26. @ 19:23 :: Pásztor Piroska
