Valamit, ami hatalmas meglepetés lesz neked is, és nekem is, aki az egészet kitalálta. A történet akkor és ott nem ért véget, hanem csak abbamaradt. Mégpedig úgy, ha emlékeim nem csalnak, hogy a veronai szerelmesek szerelmes halált haltak. No persze ezt mindannyian tudjuk, akik ismerjük és szeretjük az irodalmat. De most lássuk a történet valódi végét.
Rómeó és Júlia miután sikeresen saját halálhírüket keltették, postakocsiba ültek, és meg sem álltak a festői Budapest városáig. Úgy gondolták a szerencsétlenek, hogy hasznosítani tudják majd egymás iránt érzett szeretetüket, és egy közös vállalkozás beindításával tudják majd megalapítani jövőjüket. Azonban, ahogy ez lenni szokott, ember tervez, és az Adóhivatal végez. Sokévnyi kemény munka után a robotba és a házasságba megcsömörlött párnak szétváltak útjai. Júlia a munkanélküli segélyből összespórolt annyit, hogy különféle segélyszervezetek bevonásával vissza tudott utazni Veronába, a régi szülői házba. Rómeót — miután kiengedték a baracskai fogház hatalmas kapuján — egy hatalmas autó várta, és a Szeredlai öregek otthonába szállította örökös megfigyelésre, mivel a börtönben azt állította magáról, hogy ő bizony az a Rómeó, és ez roppantul gyanússá tette őt őrzői előtt.
Eltelt ismét sok-sok esztendő. Júlia néha megjelent a veronai szülői ház erkélyén, és sóvárogva gondolt a szebb időkre, amikor férfiak kúsztak fel az állandóan ott lévő létrán, hogy kegyében részesítse őket. Ilyenkor feltette huszonöt dioptriás szemüvegét, és a létrát fürkészte, de nem látott rajta senkit.
Azt kérdezed kedves olvasó, hogy mi lett Rómeóval? Mi lett volna? A szokásos történet. Az állam megvonta a pénzt az idősek otthonától, és az otthon minden lakója utcára került. Rómeó az utcákat járta, és megpróbálta mindenkivel elhitetni, hogy ő az a Rómeó. Ám mindenki kinevette, volt, aki pofán is vágta emiatt, és sokan szélhámosnak vélték. De egyszer csoda történt. Egy irodalomkedvelő gazdag ember került az útjába, aki töviről hegyire kikérdezte a kisöreget, végül — mint a mesében — a kezébe adott egy vonatjegyet, egyenesen Veronába, hogy ismét meglátogathassa szíve hölgyét.
Pontosan hetvenöt évvel az erkélyjelenet után érkezett Rómeó Júlia erkélye alá. Odafent égett a villany, látta, amint az imádott nő egy fülpiszkával tisztogatja a füleit. Rómeó megállt a sokat látott létra alatt, és szétvetett lábakkal engedte ki magából a fáradt gőzt. Örült, hogy végre megérkezett. Júlia meghallotta a csobogást.
— Ha! Ki az, ki odalent csurgat? — kérdezte, és a fülpiszkát eldobva lépett ki az erkélyre.
— Én vagyok az, Rómeó! — suttogta Rómeó, és felhúzta nadrágján a zipzárt. — A francba! — tette még hozzá sziszegve, mert becsípte a becsíphetőt.
— Roméró, te vagy az? — suttogta az asszony szerelmesen, és kendőjét dobta a lent várakozó férfi arcába.
— Hah! Ki az a Roméró! — kiáltott fel a férfi, majd hangos káromkodások közepette próbált megszabadulni a fejére tekeredő egyszer egy méteres kendőtől. — Nem Róméró, hanem Rómeó! — mondta rekedten, és a nyakáról lefejtett kendőt a rózsabokor tövébe vágta.
— Rómeó? — kérdezte csodálkozva a nő. — Olyat én nem ismerek! De jer közelebb, hadd lássam orcádat!
— Megyek! — kiáltott fel a férfi. — Csak ez a lumbágó, ez! Ez ne lenne! — tette még hozzá, és nehéz mozdulatokkal kúszott fel a létrán.
— Nekem inkontinenciám van! — csevegte az asszony. — Óránként cserélem a betétemet!
— A heréim is fájnak! — újságolta örömmel a félúton járó Rómeó. Örült, hogy valakivel megoszthatta testi és szervi bajait.
— Emlékszem rád! — kiáltott fel Júlia. — Te vagy az aranyeres Rodolfó!
— Hah! Ki az a Rodolfó, te céda, te! Nekem nem aranyerem, hanem érszűkületem van! A bal lábamban!
— Tudom — suttogta Júlia —, a bal lábad büdösebb! Már emlékszem rád. Csak az a Shakespeare elszúrta a dolgot! Meg kellett volna döglened már az első alkalommal! — ezzel betotyogott a szobába, és egy csomaggal tért vissza.
Ezek után már egy szót sem szóltak egymáshoz, hisz Rómeó szuszogva mászott, Júlia pedig feszülten koncentrált, nehogy bepisiljen.
Végre ott álltak egymással szemben. Rómeó izzadva lihegett, Júlia, kezében a csomaggal, összehúzott szemekkel méregette.
— Ó Roméró, miért vagy te Róméró? — kérdezte Júlia, de mielőtt folytathatta volna Rómeó megragadta a torkát!
— Most meghalsz Desdemóna! — kiáltotta vérben forgó szemekkel. — Tudtam, hogy megcsaltál!
— Én csaltalak meg te szemét, te! Akkor ki az a Desdemóna? — suttogta fuldokolva a nő, és lefejtette nyakáról a fojtó kezeket.
— Az nem az én nőm volt, te tanulatlan tuskó! Tudhatnád, hogy a néger dugta! — üvöltötte magából kikelve Rómeó, és igyekezett megragadni valamit a nőből, mert vészesen ingott lába alatt a létra.
— Itt a gatyád és a koszos pólód! — üvöltötte Júlia. — Takarodj innen!
Ezzel a férfi ölébe nyomta a nylonzacskót. Rómeó megtántorodott. Egyik kezével átölelte a csomagot, majd halált váró üvöltéssel zuhant a mélybe.
Júlia a rövid közjáték után kicsit még levegőzött, majd becsukta az erkélyajtót, és nyugovóra tért. Elalvás előtt mosolyogva gondolt a fiatalkorára, amikor volt egy férfi, aki…
Látod, kedves olvasó! Így múlik el a világ dicsősége, és így alszik ki a szerelem lángja.
Legutóbbi módosítás: 2011.03.01. @ 17:14 :: S. Szabó István