Seres László : Letérdepelve

Nyomtatás

Feloldozást vártam,

mégis szelíd korholás lett bűneim ára,

ahogy lehulltam a konyha kövére

magányomba térdepelve

– megtaposott félpengős -,

kiért tisztes derék lehajolni is rest.

Isten nézett le rám, egyszülött fiára.

Tudtam, világot megváltó szenvedés,

amit magamban hordok.

Tiszta csengésű szavak a jóra,

mely termékeny talajba hull.

Anyámat lestem, ő meg engem.

Kizártuk mindketten az ég Urát.

ő papolt, mint földi helytartója,

én meg hallgattam, mint a sír,

Bűneim sorát vette számba,

egészen belesápadt szegény,

mintha ő tett volna rossz fát a tűzre.

Nem én.

Pironkodtam.

Fájt a szó, amit fejemre olvasott

egy szál virágért

magából kikelten a szomszéd.

Megloptam őt, nem tagadom

és szentül hittem, hogy jót teszek.

Lelki üdvöm ma is az a rózsa,

s a szégyen, ami arcomra fagyott,

megtörte sarjadó büszkeségem.

Neki szántam,

anyámnak,

én a kiskölyök, mikor még le se téptem,

csak gyűjtöttem a bátorságom hozzá,

hogy nagynak lásson, aki nem jön üres kézzel.

Pedig névnapja se volt…

Csak hoztam, ahogy ő  szokta apró ajándékait

szeretetből,

mikor haza jött csendben, észrevétlen.

Csak nézett rám,

a szó, mit nekem szánt,

lassan galambszelíd lett benne,

mint a leszelt kenyér, mit megosztott velem,

mikor látta, hogy éhezem.

Szinte már én sajnáltam.

Nem éreztem bűntudatot, se szomorúságot.

Feloldozást vártam.

? mintha boldog lett volna,

 hogy érte b?nh?döm.

Még meg is korholt,

csupán csak egy morzsányit,

s belevörösödött, mint a kezében

ott, akkor

az a lopott rózsa.