Most
hallgasd a csendet,
hogy bontja ricsajok hálóját,
reccsenő ágait a fáknak,
megbújva zümmögőn,
mint aki beléd ivódott,
testeddé lett s bűntelen
viharra vár.
Most,
mikor ő is hallgat
s már nem kérded tőle,
– hová indulsz, merre,
csak magadba fojtod azt, ami fáj.
Könnyek morzsolják fel a szerelmet,
mely tiéd volt és övé.
Mégis te fizetsz érte.
Most,
hogy kilincsen hagyott
kézmeleg simogatna
tépelődő csendben,
ha még egyszer
utána mennél…
Legutóbbi módosítás: 2011.03.19. @ 09:43 :: Seres László
