“Boldog a bűn és érdemtelen áldott,
Mert semmiből teremt egy új világot,”
– Sík Sándor –
A szoba nem tükrözött semmiféle luxust. Olyan volt, mint ahol egy-egy alkalomra összefutnak párok. Vivienek feltűnt, hogy Péter milyen megszokott mozdulatokkal intéz mindent. Rossz érzése volt, valameddig, amíg át nem ölelte őt. Akkor megszűnt számára a látható világ. Semmi más nem maradt csak ők ketten. A sokadik ölelés után Péter a könyökére támaszkodva nézte Vivien szemét, simogatta az arcát.
— Hogyan becéznek téged? — kérdezte.
— Általában Vivinek hívnak, vagy nincs is ilyen.
— Mit szólnál ehhez…Vien? Csak nekem, mert más vagy, ma más lettél. Másként fogsz gondolkodni Vien…
— Tudom, már semmi sem lesz olyan, mint régen — sóhajtotta a lány, és bólintott. — Vien? — idegen volt még a név, de tetszett neki.
Aztán Péter vacsorát varázsolt gyorsan, Vivien észre sem vette, hogyan. Ettek pár falatot, s egymás kajába szédülve talán aludtak is egy keveset.
Régi igazság, hogy mindennek ára van, Pétertől is megkérte a sors az eltelt idő árát. Csaknem azt mondtam a boldog percekét. Az volt? Nem igazán. A lopott órákat nem lehet boldog percekre váltani.
Kata is, mint bármely feleség felöltötte számon kérő arcát, elővette a jól ismert kellemetlen magas hangját, amely úgy bántotta Péter fülét. Pár kitalált mondat után elment otthonról, mert gyűlölte a hazugságot.
Este ismét ott állt a bárpult mellett, ivott s nézett maga elé. Sajnálta magát. Hogy tehetett ilyet? Újra elkezdett valamit, belebonyolódott egy kapcsolatba, pedig már Emese esete után úgy gondolta, soha többé.
Barátai is voltak. Rendes emberek, nemcsak olyan jó haverok. Hetenként összejöttek Zita lakásában beszélgetni. Nem voltak ezek világmegváltó gondolatok, de olyan jól esett elmondani, kinek mi a soron levő problémája.
— Jól kidumáltuk magunkat — mondta egyszer Zita —, akár maradhatnál is, késő van.
Ő pedig maradt. Sokszor és szívesen.
Erre gondolni sem akart most. Minden összekeveredett benne. Kata otthon, Zita, aki érti őt, Vien, aki… érezte, szereti őt.
Nehéz néha eligazodni az élet útvesztőiben. Ő most úgy érezte, vesztésre áll.
Nem találta a helyes utat, pedig ott volt előtte…
– Folytatása következik –
Legutóbbi módosítás: 2011.03.29. @ 09:45 :: Sonkoly Éva
