Mióta az eszemet tudom, két ballábam van, ami aztán /ahogy illik/, rendre összeakad. Már zsenge gyermekkoromban is sokat estem, így aztán lassan hozzászoktam a gondolathoz, hogy elkövetkezendő életemben nekem ez jut osztályrészül.
Szerencsére apró termetem miatt mindig közel voltam a földhöz, így a potyogásaimat nem követte különösebb tragédia. Csontom csak egyszer tört, az is teljesen banálisan… kecsesen kiléptem a Trabcsinkból, persze a kocsi és a járdaszegély közé és nemes egyszerűséggel eldőltem, mint a zsák. A bokám reccsent egy nagyot… aztán az SZTK-ban szép kis gipszcsizmát kreáltak. Három hétig ugrándoztam féllábon az ágyam és a mosdó között. Megváltás volt, amikor a fekvőt felváltotta a járógipsz.
Nem elég, hogy én ütődött voltam, de három gyermekem is esett velem bőven. Várandós koromban valahogy még elesettebbnek éreztem magam, hiszen rendszeresen estem-keltem. A pálmát legkisebb gyermekemmel vittem el. Történt egyszer, hogy halaszthatatlan cipősarkalásom akadt. Az öreg cipész megosztotta üzletét egy koros szűccsel, ketten bérelték a helyiséget, ahová három lépcső vezetett le. Be is nyitottam az ajtón, de a küszöbbe rögvest megbotlottam, és ahogy tárult az ajtó én úgy zúdultam be rajta, persze a kilincset nem engedtem el!:-) Fejem fölött kis harang csilingelt, jelezve, új kuncsaft érkezett. Mindezt persze élvezettel végig is nézhettem, hisz az oldalfal tiszta tükörből volt. Miután áthágtam a három lépcsőt, és mint a béka kinyúltam a padlón, a két kisöreg felsegített és hosszasan porolgatott.
Esendőségeimet szegény ebeink is bánják. Amikor a kertben teregetek, állandóan láb alatt vannak. Megboldogult rotinknak is ez volt a mániája. Egyszer gyanútlanul teregettem a göncöket, szegény Rocky pedig leheveredett a szárító alá. Én ugyi felfelé tekingettem, nem vettem észre csóri kutyánkat, akin aztán teljes gőzzel átestem. Megijedtünk mind a ketten. Örültem hogy szegény állat nem harapott belém hirtelen riadalmában. Miközben nagy nehezen feltápászkodtam, kétségbeesett ebem elvágtatott a kert végébe és onnan lesett tisztes távolságból. Néhány napig feltűnően kerülte a társaságomat.
A minap úgy estem el itt a házunk előtt…, hogy megbotlottam a saját lábamban, először térdre rogytam aztán az államra estem, majd az orromon landoltam. Pontosan úgy néztem ki, mint egy meccset vesztett pankrátor! 🙂 Az orrom olyan volt mint egy szép nagy ecetes uborka, hatalmasra dagadt és naponta színt váltott. A Zuram arra kért, pár napig ne menjek ismerősök közé, mert az isten nem mossa le róla, hogy nem ő tette ezt a csúfságot velem!
A csúcsprodukciót Zoli fiam ballagásán mutattam be. Nappalinkban a vendégek ebédhez készülődtek, amikor hirtelen eszembe ötlött, hogy elmaradt az aperitif. Gyorsan kivágtattam a Hubiért. Siettem is vissza nagyon, de a klumpám orra beleakadt a küszöbbe /amit becses férjem a ballagás előtt rakott fel/ és szépívű röppályát leírva, nagy slunggal berepültem a nappaliba. Fejjel neki a keresztlányom székének, majdnem betaszajtva őt az asztal alá. Persze a Hubisüvegnek nem esett baja, mert hősiesen feltartottam. Miközben sajgó fejjel tápászkodtam, tekintetem összetalálkozott Anyósom elképedt pillantásával, amit életem végéig nem felejtek el.
Addig is és azóta is számtalan botlást követtem el. Valószínű, hogy két ballábam életem végéig elkísér majd, de amíg egy-egy esés után rá tudok állni, addig hálát adok az Istennek, hogy többszörösen bukott nő létemre megóvott attól, hogy össze-vissza törjem magam.
Ha az úton láttok valakit eltanyázni, nem biztos ám, hogy részeg… lehet, hogy én botladozom éppen.
Egész életemben esek, kelek. Adok is munkát bőven szegény Őrangyalomnak.
Legutóbbi módosítás: 2011.03.01. @ 10:46 :: Szeibert Éva