Kettőre hozták be. Azóta van bezárva ebbe a helyiségbe. Nem inger–gazdag környezet. Fehérnek mondott, kopár, mocskos–szürke falak, semmi kilátás a külvilágra. Így azt sem tudta megmondani, mennyi idő telt el közben. Az egyetlen érdekességet az ablak jelentette a szomszéd szobára. Az üveg piszkos volt és karcos. Azért át lehetett látni rajta, ha megerőltette a szemét. De nem volt semmi a túloldalon. Ingerülten mászkált fel–alá. Piros folt villant fel az elválasztó–ablakon. Minden idegszála megfeszült. De ahogy odalépett az üveghez, eltűnt a folt. Saját tükörképe nem először tréfálta meg. Dühödten rúgta arrébb a széket, ami a szoba egyetlen berendezési tárgya volt. A kezén kidagadtak az erek, ahogy összeszorította. A szék hanyatt dőlt, megadóan emelte fel a lábait. Még egyet lökött rajta, aztán folytatta a vég nélküli, céltalan mászkálást a helyiségben.
Ez is egy teszt. Suhant végig rajta. Biztosan figyelik. Értékelik és kiértékelik minden mozdulatát. Hogy aztán felhasználják ellene. Felállította a széket. Leporolta. Csikorogva húzta végig a szobán, letette az ablakhoz és leült. Egy percig bírta. Hintázni kezdett a széken, ami minden rezdülésére nyikorgott. A szék dallamára ringatta a lábfejét. – Piszkos a cipőm – villant eszébe. Elgondolkozott, milyennek láthatják. A tükörképét kezdte vizsgálni. Ahogy nem látott át a piszkos üvegen jól, úgy magáról is csak homályos szellemképet kapott. A haja az arcába lógott. Nem volt ideje hajat mosni sem. Tudta, hogy ha hívják, jönnie kell. A homloka alatt sötét árok van, a szemét nem is tudja kivenni. Az orrán viszont megcsillan a neonfény. Olyan közel hajolt, hogy már–már hozzáért az üveghez. De nem látott többet, csak egyre torzabb lett a kép. Míg elérte a határát, nem tud eggyé válni a fallal. De az üveg hidegsége jól esett. Nekiszorította a vállát is. A fehér pólón át kapcsolatba került az épülettel. Aznap eddig ez tűnt a legvalószerűbbnek.
Felkelt reggel. Minden nap azzal a gondolattal, hogy ma már jönnek érte. De eddig sosem. A várakozás töltötte ki a napjait. Aztán ma jöttek. Nem volt előzetes figyelmeztetés, vagy egy levél. Egyszerűen kopogtak az ajtaján, és már szálltak is be a kocsiba. És most itt van. Ki tudja mióta, és megint vár. Szembesítés. Ez az a szó. Szembesítenek. Végre szembesítenek. Ízlelgette, a napjait meghatározó kifejezést. Sósnak érezte. De lehet, hogy, csak a verejték folyt a szájába. A kézfejével törölte végig a homlokát. Már mindene nyirkosnak tűnt. Tenyerén szétmorzsolta az izzadságcseppeket, aztán beletörölte a nadrágjába. De még mindig nem állt fel a székről. Inkább előre dőlt, és a földet nézte. Sárga linóleumpadló. Majdnem, mint otthon. De az olcsó műanyagot rozsdafoltok tarkították. Talán rozsda. A szék acéllábairól már lekopott a festés. Vagy vér. Ki tudja. Elképzelte, amint a hivatal dolgozói ököllel esnek neki valakinek. Feltesznek egy kérdést, és nem válaszol. Erre a falhoz szorítják és ütik. A falat minden alkalommal újrafestik. De a linóleummal senki sem törődik. Az emlékezik. Kutatóan nézett körbe a helyiségben újabb nyomok után. A korábbi ingerült mászkálás helyett leszegett fejjel, lépésről–lépésre kezdett vizsgálódni. Amikor felnézett egy arc bámult vissza rá az ablakból. Csak körvonalakat láthatott. Szőkés haj lengte körül. A nyakat már elvágja a keret, a sötét szegély csak a saját testét tükrözi vissza. Aránytalanul hatalmas folytatása a túloldalon lévő apró fejnek. Kihúzta magát. Nem látott mást, csak saját maga növekvő árnyékát. Így már teljesen eltakarta az ablakot. A nő eltűnt és megreccsent a szoba. Egy személytelen hang töltötte be.
– Jól megnézhette… Ő volt az?
– Igen. Emlékszem rá.
– Biztos benne? Tudja mik a következmények…
– Igen.
– Rendben. Akkor végeztünk.
Egy kattanással a hang elhalt. Várta, hogy most mi fog történni. A vörös folt járt az eszében a linóleumon. Meg a nő a túloldalon. Biztos volt benne. Ennyi. Egy egyenruhás férfi áll meg mellette.
– Gratulálok. A támadója azonosította magát. Most már hazamehet. A szembesítés ezzel véget ért.
Legutóbbi módosítás: 2011.03.22. @ 11:50 :: Vancsó Éva
