Kauriból sejehaj, kauriból nem csinálnak… hajódeszkát. Vagy mégis?
Az el?bbi két részben leírtam, hogy a madarak számára milyen éden volt az Új-Zélandi szigetek világa, s hogy milyen katasztrofális következményei voltak az ember megjelenésének. Sorba haltak ki a föld „leg-madarai” s a megmaradtakat is kihalás fenyegeti. A kétlábú rém megjelenése a szigeteken nemcsak a madárvilágra jelentett veszélyt. Az ember (maorik) megjelenésekor (1280 körül), a szigetek 85%-át borító ?serd?k vagy helyesebben es?erd?k is védelemre szorulnak az ember „áldásos” tevékenysége miatt. Ma már az arány megfordult. A szigetek felületének csak 15%-át borítja erd?, s annak is legalább felét betelepített fák képezik: pl. Sequoia – mamut-feny?. Hova lettek a több évezredes(!!!) 60 méretnél magasabb, több méter átmér?j? (!) fa-momumentumok?
A szigetország legöregebb fái a kaurik voltak. Ez egy feny?féle, mely több évezredet is elél. Fája olyan értékes, hogy manapság dísztárgyakat készítenek bel?le. (E dísztárgyakra ki van írva, hogy nem él?fát vágtak ki az elkészítéséhez…) Ha a szigetországban keletkezett volna a jól ismert magyar népdal, akkor nem a diófáról szólna, hanem valahogy így: „Kauriból sejehaj, kauriból nem csinálnak… hajódeszkát.” Feltehet?en azért nem született meg e dal, mert a mondás nem lenne igaz. Ezeknek az évezredes, s ha nem, legalább sok évszázados, értékes fájú kauriknak a nagy része hajódeszkaként végezte. Sajnos. Hasonló sorsra jutottak a Wellington huszonemeletes felh?karcolóinak magasságával szintén veteked? rimuk, raták, kahikateák, kowhaiok, s ne soroljam tovább a természet eme csodáit, mert elszorul a szívem.
Mondhatni, hogy e fáknak – még ha hajódeszkára is pazarolták ?ket – legalább valami hasznukat látták az ?ket elpusztítók. Sovány vigasz, amit nem mondhatnánk el az erd?k nagy részér?l. Ugyanis az erd?k nagy részét egyszer?en felégették. Még csak t?zifa se lett bel?lük. Idézhetnék a halotti beszédet: „Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. yÃ?¿a pur eÃ?¿ chomuv uogmuc.” (Látjátok feleim, mi vagyunk? Bizony por és hamu vagyunk). Mert azzá váltak, hogy helyüket legel?k foglalják el.
Ma a leggyakoribb látvány, ami az országot bejáró turistát fogadja, az a kopár legel?k látványa, melyen juhok, szarvasmarhák és szarvasok legelnek. Az országnak tízszer annyi juha van, mint lakosa. Szarvasból is tenyésztenek kétmilliót. A világ szarvashúsának több mint fele innen származik. Nálunk is kapható új-zélandi szarvashús.
Az 1970-es években kaptak észbe, hogy meg kellene menteni az eredeti ?s-Új-Zélandi flórát. Nemzeti parkok létesültek. Ezekben megszüntették az állattenyésztést, újraképz?dik az ?serd?. Ez, egy minimum száz éves folyamat. Ám az évezredes fák továbbra is pótolhatatlanok. Azoknak 1000 év háboríthatatlanság kellene…
Érdekes maga az a folyamat, ahogyan ezek az erd?k visszaképz?dnek. Az irtásokat el?ször a juhászok legnagyobb ellensége, a rekettye veszi birtokba. (Nálunk e szerepet a málna és a szeder tölti be). A rekettye helyét aztán a s?r?, áthatolhatatlan manuka-erd? veszi át. A manuka egy alacsony növés?, nagyon apró level?, fehér, er?s illatú virágot hozó fa. (Virágából lesz a híres manuka-méz, melynek bizonyítottan antibiotikum [baktericid] hatása van!) Ez az erd? bizonyos értelemben hasonlít a s?r? fiatal erdeinkre, de mégis más jeleg?. Míg a mi erdeink fiatal fáinak alsó ágain is zöld levelek vannak, a manuka-erd? belülr?l egy kihalt, de sötét erd?re emlékeztet, melybe alig sz?r?dik be a napsugár. Kizárólag az ágak hegyén növ? fél kisujj-köröm nagyságú levélzet szinte nem engedi behatolni a fényt. (Feltehet?en ez az egyik ok, hogy csak mintegy kéregszer?en borítják be a fákat. Ha viszont fentr?l tekintünk a manuka-erd?re egy élénkzöld (virágzáskor fehér) erd? látványát nyújtja. Ebben az erd?ben szinte nem terem aljnövényzet, legfeljebb gombák, mohák és zúzmók élnek. „Ments meg uram a rokonaimtól, mert az ellenségeimt?l megvédem magam” – szólhatna a manuka-közmondás. A manuka rokona, a szintén értékes mézet szolgáltató kanuka, mely magasabbra n?, „túlnövi” a manukát, s a manuka fény híján kipusztul. Az erd? megritkul, s ezáltal életre kel az aljnövényzet, mely f?leg változatos páfrányfélékb?l áll. Van e páfrányok közt néhány 10 centis, de van embermagasságúnál nagyobb, és 5-10 méter magas fapáfrányok is. N?ni kezdenek az „igazi” leveles fák a feny?félék és a Nikau-pálma, az egyetlen Új-Zélandi ?shonos pálma is. A Nikau-pálma az egyenlít?t?l legtávolabb él? pálmafajta. Ami az igazi „lombhullató” fákat illeti, azok is érdekesek. Az idéz?jel nem véletlen. Mivel nincs fagy, se igazi tél, az ?shonos lombhullató fák nem vesztik el télen leveleiket. De amelyik lehull, az nem n? vissza a következ? tavaszon. Mint említettem, csak az ágak hegyén van levél. Id?vel ezek az igazi fák túlnövik a kanukát és az is kipusztul. Ezen 10-15 méter magas fák és páfrányok közül az utolsó fázisban kiemelkednek majd a jellegzetes 40-60 méter magas faóriások Rata, rimu, kauri, kahikatea, stb. Rajtuk megjelennek az epifiton, vagyis él?sköd? növények, melyek sajátos jeleget nyújtanak az ?serd?nek. A legérdekesebbek talán a rata-félék. E csodálatos piros virágú fák (mely tulajdonságukkal egyediek a szigetországban) feltételesen epiftonok. Ha „saját lábukon” élnek akkor 10-20 méter magasra n?hetnek meg. Ám a rimu-fán él?sködve, el?ször liánként felkapaszkodva áldozataikra, majd „léggyökereikkel” ezeket teljesen körbevéve egyetlen törzsé n?nek össze, s megfojtják áldozatukat a rimu-fákat. Ily módon 60 méter magasra is képesek megn?ni! A legjellegzetesebb ?serd? a következ? látványt nyújtja: 10-20 méteres fákból áll, melyek közül néhol 30-40m-es (néhol 50m-es) faóriások emelkednek ki.
Ma Aotearoa-Új-Zéland ?shonos erdeit a világ második legveszélyeztetettebb erdeinek tartják. Él?területük az eredeti 7%-ára zsugorodott. Megették a juhok az erd?t…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Vandra Attila
