Az ember – de még talán én is – néha kerülhet olyan tudathasadást mutató helyzetbe, ami talán nem is az. Előfordulhat az élet normális menete szerint is, hogy valakiből kettő van. Nem kifejezetten az ikrekre gondolok itt, habár náluk a leginkább megfigyelhető, hogy bár ketten vannak, mégis egyazon személyt fedezheti fel bennük a külső szemlélő. Így jártam én is a minap: váratlan időpontban sikerült hazaérnem, mivel vidéki elfoglaltságom lényegesen egyszerűbben és ennek hatására időben jóval előbb ért véget, mint ahogy az terveimben szerepelt.
Az általam megszokottól korábbi autóbuszról így kb. egy órával előbb értem haza. Bocsánat, ez nem helyes, mert nem haza, csupán a kis faluba, ahol felépítettük házunkat, otthonunkat.
Egy ideig gyanútlanul bandukoltam hazafelé, majd ebből az álmos, laza merengésből váratlanul az utam mentén itt-ott fellelhető kutyák rám zúdított ugatása lökött vissza a valóság világába. Éppen jókor, mert miután megérkeztem házunk elé, valami furcsa motoszkálást véltem felfedezni, egyelőre bizonytalan származási helyről. Ennek fele sem tréfa – gondoltam, már a kapun belépve, s mivel a zaj közeledésemre halkult, majd újból erősödött, bátorságom szárnyra kapott és gyermeki játékában csapongva inamba szállt. Szerencsémre azonban nem estem kétségbe, sőt egyáltalán sehova sem, aminek kapcsán, mint aki jól végezte dolgát, folytattam a lakásunkba történő behatolás műveletét.
Kisvártatva előkerült a lakáskulcsom is, melyről így már nyilvánvaló volt, hogy nem hagyhattam reggel a zárban, kívül. Persze hagyhattam volna, hiszen mint ahogy már mondtam is: saját lakásról lévén szó, az ember bizonyos határokon belül azt tesz otthonában, amit akar.
A főbejárati ajtó be volt zárva, azonban miután a kulccsal nyitni kezdtem, arra lettem figyelmes, hogy mindössze egy fordítással már ki is nyitottam, ami viszont elsősorban azért okozott nekem meglepődést, mert bizonyosan emlékeztem, hogy reggel, távozásunk alkalmával, én mint utolsó (nem tartom persze utolsónak magamat, ám meg kell hagyni, én voltam az utolsó, aki reggel lakásunkat elhagyta), tehát bizonyosan emlékeztem arra, hogy távozásunk alkalmával én, személyesen zártam az ajtót kettőre. Ez alkalommal viszont csupán egyre volt bezárva, miközben egyre csak nyitottam. A lakásban félhomály volt, ez kicsit elgondolkodtatott ismét, de én egészen máshol katonáskodtam, nem a szülői háznál, vagyis semmiképpen sem tartom magamat „anyámasszony katonájának”. Különös és nem különös árnyak vetültek a szobákból a folyosó meghitt, ködszerű érájába.
A halk, ám aggasztó hangok feltételezésem szerint a nappaliból származhattak, amely a mi épületünkben a folyosó végén található, mondhatnám azt is, hogy a mi folyosónk néhány lépést követően, hogy úgy mondjam: nappalivá terebélyesedik. Persze nem ezt teszi, de a látszat – mely néha össze-vissza hadonászva adja értésünkre a valóságból leszűrhető tényeket – ezt mutatja.
A nappaliban már az egyértelműen egy másik lény jelenlétére utaló hangfoszlányok kezdtek összeállni, egy egységesen ezt igazoló HANGGÁ.
Legnagyobb megdöbbenésemre a TV készülék működött – vagy bekapcsolás, vagy pedig a lekapcsolás feledéséből kifolyólag -, azonban működött. Na, végre – gondoltam felszabadultan -, akkor tehát elmúltak az előző napi üzem-zavaros pillanatai talán. Feltételezésemet én magam tudtam ott és akkor alátámasztani, mert, ahogy megfigyelhettem, ott ültem a TV előtt, kezemben pohárral, az asztalon pedig vacsora-szerű
élelmiszer virított.
– Te hazug disznó! Azt mondtad, hogy ma később fogsz, valószínűleg hazaérni, így azután nem lesz időd a tervezett ajtó-javítást sem elvégezni! Most viszont látszik, mennyire nincs időd, semmire, azaz: semmi másra, mint a magad szórakoztatására.
– Nem! Ez egyáltalán nem felel meg az igazságnak – válaszoltam megszeppenten. – A tervem nem változott, a hírek után az ajtó helyrehozása fog következni. Különben is, neked éppannyi közöd van mindehhez, akár nekem, ha már erről beszélünk. Továbbá, az este is meg lehetett volna oldani, csak neked általában semmihez sem fűlik a fogad.
– Na, nem! Ne gyere ilyenekkel, amikor te már régen szundítottál, amikor én még a mai teendőket tervezgettem, gondolatban. Különben is mit tudsz, te rólam, a belsőd értékes részéről?
– Mit tudok, mit tudok? Talán kevesebbet, mint kellene, ez azonban szerintem könnyen pótolható.
– Már hogyan tudnád hosszú évek kihagyásait pótolni, erre nagyon kíváncsi volnék!
– Miért ne pótolhatnánk, közös erővel, hiszen sok mindenben egyek vagyunk. Az eset különben is sokkal, de sokkal egyszerűbben helyére tehető, mint azt bárki is gondolná.
– Nos, ha te így látod, én nem gördítek a megoldás elé akadályt, kérlek, állj neki azonnal, mert engemet is kíváncsivá tettél!
– Talán azzal kezdeném, hogy saját elhatározásodból teszed az irodakukackodásodat és a felügyelősködést, vagy mi okod volt felváltani a kreatív tervezői teendőket egy öregkori magaddal szembenállásra?
– Hát, izé… Én már gyermekként is vonzódtam bizonyos körökhöz. Már akkor tudtam, mi szeretnék lenni.
– Ezt hogy érted, kedves Gyula?
– Kezdjük talán ott, hogy nem is akartam Gyula lenni, hanem… Nem is tudom, de semmiképpen sem Gyula, az nem. Mindig is elámultam a körhinta csodás látványától, csak forgás és forgás, körbe, körbe.
– Úgy érzem, ez csak játék a szavakkal. Konkrétabban, ha kérhetem.
– Mikor már gimnáziumba jártam, igen megkedveltem a pszichológiát, amit apámék támogattak volna, az e területen történő továbbtanulásomat, de pont baj volt.
– Miféle baj volt, tizennyolc évesen, pont?
– A pontok. Annak idején nagyon sokan akartak ott továbbtanulni.
– És? Miért nem jelentkeztél, akkor oda? Hiszen ma is sokan akarnak mindenfelé továbbtanulni.
– Igen, de akkor még négyes, vagy ötös érettségi kellett volna a felvételihez.
– Ha jól tudom, nem álltál messze ettől, hiszen a matematika is ötösre sikerült.
– Az igen, de a többivel együtt csak közepes volt az átlag. Egyébként ezért azután műszaki suliba mentem felvételizni.
– Milyen műszaki suliba?
– Vízgazdálkodásiba.
– Milyen ok vezetett erre a döntésre, csak nem az irodalom-közeliséggel magyarázható, remélem?
– Nem, persze, hogy nem, habár a víz és az irodalom… szóval felfedezhető egyik a másikban.
– Már megint a ködösítés, abba kellene hagynod az ilyesmit. Mi volt az igazi ok?
– Nagybátyám hatása fedezhető fel ebben a döntésben: ő ezen a pályán dolgozott.
– Érdekes, mégsem adtad fel a humán-vonzódásodat, ha jól tudom.
– Igen, voltak visszatévelygéseim, miközben a vizes sulit követően tervezőként dolgoztam.
– Mégpedig?
– Ez hosszú történet, még a katonaság időszakába nyúlik vissza.
– ??
– Sokszor voltam ott, őrségben, s többször láttam kigördülni egy kisbuszt, „Színpad” felirattal. Egyszer azután megkerestem őket egy próbájukon. Ott is maradtam nézőként. Politikai verseket szavaltak, röhejes volt, nem színház.
– Mégis csatlakoztál, hozzájuk?
– Igen, mert a laktanya börtön volt, ők viszont hetente egyszer kiszabadulhattak onnan, és még tapsot is és vacsorát is kaptak.
– Tehát a taps volt az a momentum, ami miatt így döntöttél?
– Nem elsősorban, később azonban, mikor már leszereltem, civilként kerestem az ilyesmit.
– Találtál hasonlót idekint is?
– Igen, sokkal jobbat, igazi amatőr színpadot.
– Gondolom, nehéz az ilyesmit művelni, gondolok itt a szövegtanulásra, a lekötöttségre, stb.
– Nem volt nehéz. Heti két-három próba, nap mint nap szövegtanulás, esténként egy-egy órát. Megérte azonban, mert nincs ahhoz hasonlítható érzés, mint amikor feldördül a taps.
– Hogyan kezdtél el írogatni, és mit gondolsz az írásaidról, hova sorolnád be, őket?
– Volt még a katonaságnál, nem is tudom, milyen okból leírt néhány szösszenetem, s egyszer valaki ezeket olvasva javasolta, hogy jelentkezzek valamelyik irodalmi portálra.
– Megérte jelentkezned?
– Úgy ítélem, hogy igen. Manapság ez helyettesíti a tapsot.
– Úgy gondolod, tetszenek az írásaid másoknak is?
– Ezt nem tudom teljesen megítélni, de ha van ötletem, szeretem másokkal is megismertetni.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.12. @ 15:55 :: Berta Gyula
