Most el kellene árulnom, gondolom…, ha már a kérdés felmerült. Nem tehetem azonban így, azonnal az elején. Természetesen nem fogom a végsőkig titkolni, tudom, mást is érdekelhet. Általában nem szokott bennem sem felmerülni, nap mint nap, hanem csak úgy néhanapján.(Nagy Néhanapján).
A naptárban hiába keresi az ember, de még az asszony sem fogja találni, holott valamennyien tudjuk, s miért tagadnám: az asszonyok és a hölgyek, általában figyelmesebben viseltetnek a dolgok irányában, talán akár még nálam is figyelmesebben. Ez persze nem lep meg, voltam én már máskor is figyelmetlen.
A téma egyébként egy teljesen ártatlan elfoglaltságom közepette jutott tudomásomra, mégpedig egy benzinkútnál soromra várakozás közepette.
Mondhatná itt bárki, miért várakozok – főleg a soromra – és miért pont egy benzinkútnál?
Nincs talán ennél jobb elfoglaltságom, avagy nincs hova hazamennem, ebben az egyébként is hontalan világban? Nem! Nem erről van szó, mert igenis vannak szeretteim, akiket tiszta szívemből kedvelek. Sőt! Talán még ők is kedvelnek, valamennyire engemet. Nem ez a megoldás a manóhoz… Én magam sem vagyok azonban teljesen bizonyos a manók létezésében, bár miattam lehetnek, csak ne valami sufniból szalasztott manók legyenek, mert a futás… szóval: újabban nem járok magam sem futni. Mert fárasztó. Egyébként sem vagyok az önpusztító, önsanyargató, ám mindenképpen egészséges rendszeres testmozgás híve. Vannak időszakok, amikor mozdulatlanul csak úgy eldőlök valahol, azután se kép, se hang. Azaz, hang néha mégis. Nálunk felhallatszik a televízió hangja. Ezek a mai televíziók már nem olyanok, mint az elődeik: ha felhangosítják, úgy maradnak, egészen addig, amíg valaki meg nem szánja az éppen aludni vágyó családtagjait és a hangosító gomb melletti kezelőszervvel, a halkító gombbal le nem vesz a hang erejéből, akár csak egy nüánsznyit is.
Amíg nem sikerül az embernek a nüánszok terén rendet rakni, vagy talán inkább rendet tenni, addig bárki mondhatja rá, magára az emberre, akiről az imént is beszéltem, hogy olyan, mint egy rakás.
Nos, én a benzinkútnál várakozva elővettem lassan a bankkártyámat. Lassan – de nem túl nagy örömömre –sorra kerülök – gondoltam. Nem, nem akartam kártyacsatát kezdeményezni, egyszerűen csak, mint a jó fiúk végre és valahára előkerítettem ezt a banktól ajándékba kapott kis alkalmatosságot, gondolván, hogy hamarosan úgyis fizetnem kell majd az üzemanyagért.
Két, azaz: kettő dolog is történt azonban, melyek közül először időrendi sorrendben talán az elsőt említeném meg: a sor elején egy illető, akit nevezzünk talán Illetőnek, a kútkezelő tájékozottságát kezdte el próbára tenni, miután a kútkezelő félre nem érthető mozdulattal mutatott a kifüggesztett ártáblára: „Mi a manó? Már megint felment? Hogyan közlekedjünk így, benzinmentesen?”
A kezelő egészséges ember lévén (minden testrésze megvolt, arányos testalkattal, így válla is) vállát rándítva végezte tovább az üzemanyagtöltéssel összefüggésben teendőit. Nem érezte azonban magát feljogosítva az őt provokáló vevő kérdését megválaszolni. Mivel azonban én sem tudom, így elnézést a kedves olvasótól, de ez alkalommal sajnos cserben kell hagynom; válasz és válaszok nélkül kellett nekem is távoznom. Az esetnek azonban, mint ahogyan általában mindennek, volt maradandó hatása: a bankkártyám megcsappant ugyan, de begyűjtöttem néhány értékes pontot. Utoljára úgy is csak fekete pontok jutottak, még az általános iskola során.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.06. @ 16:23 :: Berta Gyula