Beleibe markoló keserűséggel ordított Rina, nyughatatlan csordatestvéreinek, akik ha tőlük függ, már rég nyugodtan szunyálnának a következő napi -igen összetett-, pirkadattól naplementéig tartó, táplálkozásnak nevezett tevékenységre, erőt gyűjteni. Rina zokogott. A kevert festék, világossárgától sötétpirosig, minden árnyalatát szürkébe fojtotta, az eget uralma alá vevő telihold. Rina csak bőgött, egész testében rázta zokogás, kifehéredett a lelki kíntól és egyre csak ismételgette.
– Elefánt szeretnék lenni vagy zsiráf, vagy bármi, de amit ma láttam, az borzasztó!
Mellső lábaira térdelt és fejét csapkodta a szikkadt fűcsomókra. Ori, a vezérbika rárivallt.
– Ha nem hallgatsz el, olyan sorsra jutsz, amire Szarvi, az egész testét össze-vissza döfködtem. Nem leszek tekintettel sem korodra, sem nemedre!
– Ó nagy hatalmú vezér, döfködj halálra, különben, ahogy a nap felkel, orrszarvamnál fogva akasztom fel magam. Abba a gyönyörűséges pocsolyában, amelyből iszunk, visszasejlett -előbb csodálatosnak gondolt- arcocskám körvonala és hasított belém a tudat, hogy míg a ti orrszarvatok gyönyörű, vonzó, csábos, elég ha rátok nézek, máris megroggyan térdben minden lábam a vágytól, az enyém szörnyűségesen rondítja a fejemet.
A vezérbika valóban döfött egyet Rina oldalába, amitől annak kétségbeesett ordítozása, csendes hüppögéssé csitult, majd testi és lelki kimerültségében szívfájdalommal álomra szenderült. Nagyon szépet álmodott a szavannáról, most kivételesen. Máskor, általában szintén a szavannáról szokott álmodni, de ez az álom jelentősen különbözött. Tele volt a föld fölött lebegő, egyformán szép, kecses és jóságos állatokkal. Senki, senkit nem evett meg, udvariasan biccentettek lebegve és a csendes szellő ide-oda fújdosta őket. Béke honolt és ami a legfontosabb, mindenki gyönyörűségesen szép volt, a leges-legszebb és ő is, egy ilyen leges-legszebb volt álmában.
Zaklatottan és nagyon korán ébredt. Mindenki angyali nyugalommal vészelte át, csendes hortyogással az éjszaka rövid csendjét. Csorgó könnyein át nézte a távolt és irigykedett a fitos orrú elefántokra, mert hiába erősek és nincsenek ellenségeik, de neki csúnya orrszarva van. Rettenetesen csúnya, borzalmas! A minap nyolc éhes oroszlán támadt rá, nagyon el lehettek keseredve. Jobban jártak volna egy egyszerű szöcske vacsorával, de az éhségtől, már csak a nagy, lábon járó hústömeget láthatták. Mind rajta vesztett! De mit ér az élet ilyen szerteszét pancsolódott, jobbra kunkorodó, teljesen asszimetrikus, dupla ronda orrszarvval.
Most volt a párzás ideje. A bikák, még nem heverték ki a bárgyú döfések szálkás nyomait. A csordában egyedül ő maradt pártában csak! Mi másért, ha nem leírhatatlanul rondán rétegezett, ordításra késztető, dupla, eszméletlen orrszarva miatt. Ha élni akar, gyorsan kell cselekednie. A beavatkozásra talán egy krokodil alkalmas lehetne, de annak annyi esze sincs, mint egy maláriaszúnyognak, azt képzelné, hogy megeheti. Talán egy elefánt is alkalmas lenne. Nagyon erős az ormányuk, lehet, hogy képes letörni förtelmét, de nem biztos. Felfelé kell nézni, az égre, ahonnan még éjszaka is halovány világosság szivárog.
– Megvan! – gondolta – Ezeknek a kismadarak, akik kozmetikázzák fenséges bőrömet –bőrápolóim-, ismeretségi körében biztosan akad harkály, az alighanem képes lenne szakszerűen eltávolítani ezt a két, egymásnak is kibírhatatlan látványosságot.
Valahol, nagyon messze, a nap első bágyadt sugarai, a homályból, derengést varázsoltak,ami percről percre erősödött. Volt aki még ide-oda böffentett egy rinocérosz ébredési ásítást, mások már talpon is voltak. Nagyon fájt neki a mellőzöttség, bár nem nagyon értette, hogy az addig nyugton együtt legelésző hímek, mi örömet lelnek az egymás aprításában. Barátnői is mesélték, hogy nagyon kellemetlen bántalmakat szenvedtek a szerelem pillanatai alatt. De rájuk legalább gondolt valaki!
Mint hómező kellős közepén fűtött kanapé, úgy jelent meg mellette a csodálatos ifjú bika, akit önkényes, sárga irigységből, tisztességtelenül hátba támadva, öten-hatan kínoztak, nehogy véletlenül vőlegény lehessen.
Most, az égbolt, bíborból világossá váltása alatt, odalépett hozzá és lágyan a fülébe harapott.
– Rinácska, csodálatos szívszerelmem! Tevének, oázis szebb látványt nem jelenthet a homoksivatag kellős közepén, mint te nekem. Valahányszor rád nézek, borzongat a gyönyörűség!
Kettőt-hármat vakart termetes, dupla orrszarvával szeretetteljesen Rina tokájába, majd fejét végigdörzsölte az oldalán és a Rina által hőn óhajtott gerincroppantást hajtott végre. A bánatosból felvidult orrszarvú hajadonból lett menyecske, hangulatgörbéje a zuhanórepülésből magasra taposott.
Tény, hogy most sem értette meg, miért jó ez a gerincroppantás Orrosnak, de sem pártában nem marad, sem szégyenszemre család nélkül.
Mindenki felébredt, Orros úgy tűnt el, mint tigrisek szeméből az együttérzés. Rina végre boldogan topogott. Lelki szemei előtt a lakodalmas menü összeállítása lebegett. Orros boldogan és hetykén, ifjú hímhez méltán, csalárdul galádkodott, vastag bőrében. Mi tagadás, Rina iránti -két perces- szerelme, pillanat alatt szétszállt a szavanna porában, még fel is kavarta azt egy kicsit. Ám Rina letett a plasztikáról. Gerincroppantóbb vőlegénye egyetlen barátnőjének sem volt. Meggyógyult.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.01. @ 11:40 :: Boér Péter Pál
