– Mondd kedves Dimitrij barátom, hogy bírod ezt a bezártságot? Alig fél másnapnyi udvarod van mindössze, nekem három napis kell, mire végigjárom a portám legvégét. Bár nagy szerencsénk van, hogy ilyen közel lakunk. Tegnap délben indultam, s már itt is vagyok, látom a többiek is megérkeztek, mi négyen itt, egymás tőszomszédai, ha baj van, mindig számíthatunk egymásra. Szeretem, mikor legendákat mesélsz, valami Lénáról is, azt hiszem az egy nő…
– Igen Grigorij, Léna, úgy emlékszem egy nő volt. Nagyon kemény tél zúdult ránk, kettéreccsent a tajga. Csak úgy süvített a szél itt bent a házban is. Aztán egy hajnalon, azon a frissen esett, ropogós havon, valami városi ficsúr egy trojkával és két medvevadásszal rám tört és elvitték Lénát, pedig már negyed órája a házamban volt.
– Igen Dimitrij, ismerem ezt az érzést. Egyszer én is láttam nőt, még annak idején a nagy háborúban, mikor feltettem, arra a romos, borzasztó nagy helyre a csillagos zászlót, de nagyon szégyelltem magam tudod, mert először érkezett Tatjána Nyikolajevna. Égett az arcom, hogy második voltam csak, ezért kaptam ki a kezéből a zászlót és másztam fel, a Reichstag nevű kőcsomóra.
– Hát te voltál?
Mordult meg Szasenyka a sarokból.
– Tizenöt éve jártam a városban, tudjátok itt lent a völgyben, nyolc napi járásra. Nem bírom a bezártságot, utálom, hogy itt van ez ilyen közel, nyomaszt a tudata. Van ott egy mozi és mutatták!
– Benne? Engem?
Hökkent meg Grigorij.
– Igen barátom, de csináltak valamit, mert emlékszem, hogy mesélted -így kétheti összejöveteleinken-, hogy gyönyörű óra gyűjteménnyel lepted meg a környezetedet.
– Igen Szasenyka, a csuklómtól a hónaljamig, mind a két kezem teli volt, alig tudtam mozogni.
– Hát ezek az… elvtársak, vagy mik…, valamit csináltak, mert csak egy óra volt a kezeden és az is nagyon halványan látszott. Biztos, hogy te voltál a zászlóval?
– A Rechstagon én voltam, máshol nem!
– Ez az volt. Száz százalék, hogy az volt, legalább annyira, mint ahogy Dimitrij, nekünk minden alkalommal legendát mesél.
– Akkor csúnyán megcsúfoltak engem. És mondd Szasenyka, milyen az a város?
– Elképesztő! Tizennyolc épület van benne, úgy tizszer olyan kis területen, mint Dimitrij udvara.
– Ne viccelj!
Hökkent meg, székéről majdnem lefordulva Grigorij.
– Olyan nincs!
– De van és a házak egymásra vannak építve.
– Te most Dimitrijénél is nagyobb legendát faragsz itt.
– Ha hiszed, ha nem, emberek laknak egymás feje fölött.
– Mondd és nők is vannak ott?
– Van egy csomó, rengeteg, talán tizenöt is. Meg olyan, apró termetű, hogyishívjákok, azt hiszem gyerekek, ha jól emlékszem.
– Szasenyka, te hatalmas tudós lehettél volna. A tizenöt, az rengeteg. Tudod, én csak a régi számrendszerben tudok számolni, úgy hogy egy, kettő és sok. A tizenöt az ugye sok?
– Nagyon sok Grigorij, nagyon, csak úgy hemzsegtek.
– Az a mozi, mondd milyen volt, Dimitrij barátom?
– Sötét volt benne és hirtelen mindenki elkezdett mozogni. Csupa olyant láttam, amit a nagy háborúban átéltem.
– Igen, emlékszem, te is ott voltál!
– Jó nektek, sokat láttatok, engem meg csak úgy dudvaként nevel a tajga.
– Sose búsulj Ivanocska, ott a sarokban, akkora háza mint neked senkinek sincs!
– Az biztos, hogy a legnagyobb rönköket választottam össze, van az hat lépés hosszú és ugyanolyan széles. Nagyon nagy ház!
– Hej, én is szerettem volna venni egy olyant. Hogy mondtad, nő? Mert ahhoz, hogy gyerekeim legyenek, olyan kicsik, Dimitrij bátyám mesélte, hogy kell egy nő is. Jól mondom, Dimitrij bátyám?
– Jól mondod Ivanocska.
– De hát itt a tajgában, még soha nem láttam egyet sem.
– Nem sokról maradtál le. A város az szörnyű. Le ne menj, megértetted!
– Megmondanád, hogy miért?
– El tudod képzelni Ivanocska az életed, egy akkora területen, mint Dimitrij udvarának a szeglete, legalább 50-60 emberrel? – kérdezte Szasenyka.
– Egyáltalán van annyi ember a világon?
Hökkent nagyot, nagyra tátva száját Ivanocska.
– Hej, megint nyikordult odakint a nyírfa. Recseg a fagy ölelésében.
– Igen, hallom Dimitrij bátyám, csak azt szeretném tudni, hogy van-e annyi ember, mint amennyit mondott Grigorij?
– Nem tudom Ivanocska. Szasenykával együtt megjártam a nagy háborút, halványan emlékszem, hogy rengetegen voltunk. Én is a régi számrendszerben gondolkodom főleg, ha néha azt túl is lépem, de nagyon sokan.
– Annyi biztos, hogy annyian, mint Dimitrij bátyánk udvarán, itt, ezen a másfél napnyi járóhelyen növő nyírfa, biztos van.
– Az nem létezik, én rajtatok kívül, még életemben nem láttam senkit és azt hiszem, tán még Dimitrij bátyám legendája is megijeszt, ha belegondolok, hogy csak úgy idetrojkázik, előbb egy Léna, teljes negyed órára, utána négy ember, másik trojkával, hogy a trojkás Lénát csak úgy elvigyék.
– Igen Ivanocska, ennyi idő után már elmondhatom, valóban hosszú volt az a negyed óra, de gyönyörű! Miről mesélnék én nektek annyi legendát két hetente, ha az a Léna nevű nő, arra a rengeteg időre ide nem költözik, hiszen gyakran összejövünk, nem? Itt vagyunk egymás keze ügyén, már ott a sarokban, ahol te ülsz épp, el is képzeltem, hogy másnapra gyűjtök neki finom avarból fekvőhelyet, amíg gerendából nem ácsolok. De akkora lármát vert ez a trojka, ahogy suhogott a havon a két talp és csilingelt a lovak nyakában a csengő, hogy amikor elvitték, olyan kő esett le a szívemről, hogy az egész völgybéli várost szétlapította volna mindenestől. Nem bírom én a zajt, meg a zsúfoltságot. Igen fújt a szél és hajnaltájt, mikor mind elmentek, jól bezártam az ajtót, két gerendát is nekitámasztottam, nehogy még egyszer zavarni merjenek. Tudjátok, itt az udvaromban az állataim között van három nagy medve. Több is van, de a nagyokat idehoztam a ház elé azzal a kikötéssel, hogyha vissza akarnak menni az udvar végébe -ott szeretnek tudjátok, lenn a nagy völgyben nyolc puskalövésnyire innen-, akkor a trojka csengőjének hallatára már induljanak is.
– Mondd Grigorij barátom, mit csináltál végül a rengeteg órával, hiszen te is itt élsz velünk a tajgában, nem emlékszem, hogy akkora rokonságod lenne?
– Most már megsúghatom, otthon őrzöm őket, az ágyam alatt elásva egy szamovár belsejében. Nem tudom miért, de úgy érzem szerencsét hoznak. Ha meg nem, akkor legalább tudom, hogy illetéktelenek nem teszik rájuk a kezüket. Azt ugye én gyűjtöttem, hatalmas szenvedéllyel. Gyűjtöttem volna én mást is, de mindig, ilyen-olyan parancsokkal, megakadályoztak egy normális gyűjtőtevékenység kibontakozásában. Te Dimitrij, én most nyugovóra térek itt a sarokban.
– Netán énekelni szeretnétek?
– Ma nem, ma valahogy nincs kedvem énekelni nektek Ivanocska és Szasenyka.
– Mi is megyünk a sarokba, alszunk reggelig és indulunk haza. Holnaputánra rendesen haza is érünk. Aztán két hét múlva, majd lőjél nagyokat, hármat egymás után, amikor a nap lemenőben van. Nem vagyunk mi olyan okosok, hogy tudjuk mennyi az a két hét. Azt tudom, hogy nem egy hét és nem sok hét, de akkor is olyan jó, hogy így állandóan és egyvégtébe beszélgetünk.
– Aludjatok jól, két hét múlva durrantok.
– Még csak azt áruld el Dimitrij, hogy nézett ki az a Léna?
– Már nem emlékszem csak arra, hogy még nálad is alacsonyabb volt és Ivanocskánál is véznább. De valamiért nem tudok elfeledkezni, arról a rettentő hosszú időről, amit a trojkások aljasul szétraboltak. Most teszek még két rönköt a tűzre, kellemes meleg van idebent. Csákánnyal kiveszem ebből a dézsából a jeget, aztán két hét múlva találkozunk.
– Remek lesz Dimitrij, megint jól kidumáljuk magunkat!
– Jó éjt barátaim! Ne lármázzatok fel reggel, nem szeretem a zajt!
– Mi sem szeretjük Dimitrij, azért lakunk itt, ezen a gyönyörű helyen.
– Ti többiek se nyekkenjetek, ha hamarabb ébredtek, mint én!
– Ugyan már Grigorij, ezt még Ivanocska is tudja, nem hogy én. Itt senki nem szereti a zajt és a fölösleges egymás zargatását, de ez a legenda hallgatás mindennél többet ér!
– Úgy hull a hó odakint megint, bár ablakom nincs, de hallom, csendesen suppannak a hópelyhek és röpíti őket a keservesen jeges szél mindenfelé. A szívem másra sem tud gondolni, mint Lénára, negyed órán át ismertem, képzelhetitek, az rengeteg idő, nem lehet csak úgy elfelejteni. Most már tényleg olyan sötét van, hogy a parázs is kihunyóban. Azt hiszem csak magamnak beszélek, ezek itt hortyognak, mint a medvéim. Lefekszem én is. Túl meleg van, ilyenkor se takaró, se ruha nem kell, majd ha hidegebb lesz.
Dimitrij lefeküdt, elaludt és álmodott Lénáról. Valahogy belekeveredett még Grigorij zászlópakolásos élménye is az álmába. Sajnálta Ivanocskát meg Szasenykát, mert még az is lehet, hogy valamiért abba a zsúfolt, húszházas nagyvárosba kényszerülnek, itt a nyolcnapi járásra fekvő, nagyon közeli völgybe. De azért abban reménykedett, hogy ez nem fog bekövetkezni. Tovább már nem tudott gondolkodni, fejbe vágta az álom Léna fakalapácsával. Mire felébredt, a szomszédok már el is tűntek.
Jóból is megárt a sok, hogy nézne ki, ha mindig tele lenne a ház. Havonta kétszer is bőven elég. Sőt, túl sok!
Legutóbbi módosítás: 2011.04.08. @ 10:00 :: Boér Péter Pál
