Sokan nem értik kiegyensúlyozott, harmonikus lelkiállapotomat. Csodálkoznak belső kisugárzásom foszforeszkáló, egyenetlen egyenlőségének, zimankósan lágy, csendes erején. A kulcs egyszerű, jó sok van belőle. Harmonikusan, jobbra dőlt formációjú, lélekszépész nélküli, dalkiegyensúlyozott zongorázás szeretetről van szó. Ha nem zongorázhatnék naponta órákon át, jobb esetben éjszaka, álmom horkolása közben is, virtuózan repülő ujjakkal, melyek alatt a zene élete, egy köztesen tetszhalott állapotból, újra csengővé válik, olyan lehetnék magam is, mint kalamárisban száradó tinta, amit őseink rég kimártogattak, csoda, hogy az üveget nem dobták utána. De én játszok, tiszta erőből és soha nem ütök mellé zongorázás közben. Máskor, mikor téves információkkal, ködösítve tömik, hegedűhöz, brácsához, vagy máshoz, netán semmihez sem szokott naivak lelkivilágát, kaszabolva korlátlan hablattyal -miszerint a zongorázáshoz egy irdatlan nehéz, otromba külsejű, szoba nagyságú asztal szükséges, csomagtartóba torzítottan, felemelt és kitámasztott fedővel-, szétkürtölöm amazok hazugságát. Ilyen szerszám nincs is, gondolhatnák a nálam műveletlenebbek, akiknek nem adatott meg, mint nekem, a zongora nevű… pfúj, egyszeri látása. Velük ezt a maszlagot meg is lehet etetni. Én kérem húsz méter távolságból láttam egy ilyent. Köze nincs a valódi zongorázáshoz! Ha úgy kellene játszani, ahogy az a zongorasarlatán művelte, soha az életben fésűn és füzetlapon kívül, más hangszeren játszás, fel sem merült volna benne. A zongorázás egészen más! Lehunyom a szemem, ülök a villamoson -zsebre dugott kézzel-, netán fekszem hanyatt az ágyon, vagy fotelben bóbiskolva szüntetem meg a külvilágot. Zajtalanítok és rövid koncentrálás után, neuronjaim mozgatta, előbb fegyelmezett, majd egyre fegyelmezetlenebbül, magamat adó és beleolvadó táncba kezdenek az ujjaim és repül a zene. De hová? Hát ez egy sarkallatos kérdés! Semmi esetre sem tölthet be hangversenytermeket, sportcsarnokokat vagy egy közértet. Egyáltalán semmit! Az egy négyzetméteres spájzomat sem! A zene nekem szól, magamnak zongorázom. Búzamezők hajlonganak olyankor, fák levele táncol és a távolból körfűrészek zaja adja meg a kíséretet. Azért lehet ez, mert magam, a -másfél szoba nagyságú-, taszító műszert, talán tűzifának venném meg. Különben hogyan zongoráznék alvásban, vagy sportos rojtbojtozgatás közben. Érdemes lehet-e valaki, a nagy flaszterszagoló Gubácsi Bicsak, nekihíresedett zsebzongorista, öblös örökére, flaszter híján kátyú szaglászként? Kóbor zongorászként, kékes, szétfolyt orgonapettyek siralmában, a méltó múltból kinőtt, fesztelen csábú, hajlékony ujjsprint-kromoszómákban zongorázás generálás, élő múlt terminátora lenne. Még 15 sem múlt, amikor sehány zongorán nem gyúrt, egy szál billentyűt sem, de rapszódiát rabolt magában! Váltsunk! Ami ódivatú fogyjon és fagyjon ki! Biztosan van olyan múzeum, amelyik az utókor elrettentésére és a mazochista, konzervált gondolkodású világszemléletűeknek, hajlandó a pincesor alatt, egy sarokban megőrizni egy zongorát. Mindenki más, elvhűen élő, a gigászi bútor-zongorázás elvtelenségét simára borotválhatja. Itt az idő átadni és megosztani mindenkivel, a valódi, belsőzongorázás mikéntjét, jótékony lélek-kiegyensúlyozó, embert harmonizáló státuszában.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.05. @ 11:00 :: Boér Péter Pál
