– Merre tartunk Fannikám?
– Minden nap kijárunk a férjemmel a birtokra sétálni, ámulatba ejtenek a palota nagyságú sziklák. Legutóbbi kirándulásunkon felfedeztünk egy kényelmes, járható ösvényt. Levezet egészen a partig, igaz nem a homokos részre, hanem a kavicsos partra, de majd meglátod a lapos, meleg kavicsok milyen jól ellazítják a talpadat. Ott szoktam olvasgatni, ha Zsigmond nincs otthon vagy, ha egy kis magányra vágyom.
– Sokat gondoltál rám az évek során?
– Rengeteget, de a sok tennivaló nem hagyott id?t a búslakodásra, férfi nélkül sok volt a munka a háznál. Még akkor is sz?kösen éltünk, mikor anyánk megörökölte a vagyont, nem akarta, hogy uzsorásnak tekintsék és eljöjjenek kunyerálni. Aztán meg jött az esküv?. Olyan hirtelen történt.
Azonban a nélküled eltöltött hosszú évek alatt, mindig szántam egy kis id?t arra, hogy felidézzem az arcodat, hogy soha se veszítsem el az emlékezetemb?l. Nem tudhattam, hogy láthatlak-e még valaha.
– Mikor tíz évvel ezel?tt elhagytam a szül?házam s azon a sáros úton elindultam a vonat-állomásra, még egyszer visszanéztem, s téged láttalak. Ott áltál a verandán s rezzenéstelen arccal nézted, ahogy egyre távolodom. Egy könnycseppet sem hullattál, de így volt tökéletes, mert így ?riztelek meg az emlékeimben. Nem hittem, hogy valaha látlak még, de ez a kép mindvégig felderengett a szemem el?tt.
– Nehéz id?k voltak bátyám, de most már minden megváltozik. Kérlek, szeresd te is Zsigmondot, mert sokat köszönhetek neki, ? tartotta bennem a lelket, mikor anyánk már a végét járta s akkor is ? volt mellettem, mikor édesanya eltávozott. ? is a család tagja már s szeretném, ha a jöv?ben igazi családdá kovácsolódnánk.
– Természetesen tiszteletben tartom a kívánságodat, mindent elkövetek, hogy te és a családod boldogan és zavartalanul éljetek tovább. De mondd csak húgom, anyánk, hogy viselte a távozásom, összetört a szégyent?l?
– Miután elmentél anyánkat végzetes melankólia ragadta el, halála napjáig sem gyógyult ki bel?le. Mindig olyan komoly és haragos volt a tekintete. Egy évvel kés?bb engem elküldött egy bentlakásos iskolába, hogy tanuljak és, hogy elfelejtsem a családban történt tragédiát, habár még most sem tudom igazán mi történt akkor.
– Megtudod, Fannikám, hamarosan, ígérem, de most mesélj még.
– Ahogy akarod bátyám. Elmondom én is a könyvem történetét, talán egyszer papírra is vetem.
Egy hónap múlva megszöktem az iskolából, hogy megkeresselek, de még alig voltam nyolc éves, nem jutottam messzire, hamar visszavittek. Az iskolai élet olyan volt akár egy börtön. Négy hosszú évig raboskodtam ott, mire újra rászántam magam a szökésre, de akkor már csak szabadulni akartam, csak az járt a fejemben, hogy bármi jobb lehet ennél. Miután kikerültem azonnal haza akartam menni, de a városban elkapott egy csapat keresked?. Zsákot húztak a fejemre, és három napig utaztunk így, míg végül megálltunk s egy piac közepén találtam magam, egy idegen helyen. Emberkeresked?k voltak. A piacon nem láttam mást, csak fekete férfiakat és fiatal lányokat szakadt ruhában, sáros arccal. Borzalmas látvány volt és én is közéjük tartoztam. Nagyon féltem. Addig el sem tudtam képzelni, hogy létezik ilyen. Hallottam történeteket az iskolában, hogy más, távoli országokban el?fordulnak emberkeresked?k, de hogy itt nálunk, azt soha nem gondoltam volna. Az els? napon nem vettek meg és a következ?n sem és azután sem. A keresked?k soha sem bántottak és minden egyes nappal egyre közelebb éreztem magamhoz azokat az embereket. Nem voltunk barátok, de sok id?t töltöttünk együtt és azon az idegen helyen nem ismertem senkit. A végén már attól rettegtem, hogy megvesznek és elkerülök onnan egy újabb idegen helyre. Több mint egy évet éltem velük, míg egy nap végre kiszabadultam. Ugyanis az angol katonaezred megtudta, hogy az emberkeresked?k abban az erd?ben vertek tábort, ahol az ezred állomásozott.
– Micsoda balekok. Mármint a keresked?k.
– Igen, igen. Tehát, épp a sátorban aludtam, mikor egy hatalmas ütést éreztem oldalról. A sátor rám d?lt, mert egy alak ráesett kívülr?l. Mire sikerült kimásznom, a tábor egy véres kivégzés színhelyévé alakult át. Ha valaki pár perccel hamarabb látja, soha nem hitte volna, hogy így fog kinézni. Mindenütt folyt a vér s a halott tetemek úgy feküdtek a sárban, mintha lisztes zsákok lettek volna. Az ott töltött id? alatt rengetegszer gondoltam arra, hogy mi lenne, ha megmentenének, hogy végre megkönnyebbülnék, nem lenne a folytonos rettegés. De nem így lett. Ahogy álltam az összed?lt sátor el?tt, nem éreztem a h?n áhított megkönnyebbülést, inkább sajnálatot éreztem, és inkább raboskodtam volna még, hogy megmentsem ?ket a kivégz? osztag éles pengéit?l. Nem értettem, miért kell mindennek így végz?dnie. Arra gondoltam, hogy tegnap még beszélgettem velük, talán még nevettünk is együtt, most meg élettelenül, kih?lve fekszenek a mocsokban és senki nem fog rájuk emlékezni. A katonáknak talán csak egy egyszer? gyakorlat volt, ami másoknak az életébe került. De persze órákkal a kivégzés után a katonák már vígan nevettek. Nem tudtam elképzelni, hogy nem éreznek semmi gyötr?dést a szívükben vagy valami fájdalmat a gyomrukban, amiért kioltották mások életét.
Volt ott egy katona, aki vigyázott rám a rajtaütés után. Hosszú órákig beszélgettünk, addigra a holttesteket is felpakolták egy rozoga szekérre, ami elszállította ?ket a mez?n kiásott tömegsírhoz.
Ez a katona fiatal volt és tapasztalatlan, L?rincnek hívták. Kellemes hangja volt és olyan szép meséket tudott, hogy ittam a szavait. Míg hazafelé tartottunk az ezreddel, végig beszélt s csak beszélt és én nem vágtam a szavába, mert élvezet volt hallgatni. Mikor hazaértünk, megígérte, hogy majd ír nekem, de akkor hirtelen felderengtek bennem a kivégzés hosszú pillanatai, ahogy hallom a csontok reccsenését és a pengék reszel? hangját, ahogy belefúródnak a húsba. Összeszorult a gyomrom, mikor belegondoltam, hogy egy ilyen emberrel kelljen beszélgetést folytatnom, hiszen ? is csak egy a többi mészárosból.
Végre otthon voltam, de féltem, hogy édesanya, hogyan fog fogadni ennyi év után. Remeg? lábakkal közelítettem felé a verandára, de ? csak mosolygott egyet és szorosan magához ölelt. Percekig így maradtunk, akkor életemben el?ször hallottam, hogyan ver a szíve. Aztán elengedett és minden ugyanúgy ment, mint régen. Egy órával kés?bb, megint ugyanaz a komor hangulat és ugyanaz a monoton házimunka. Soha nem kérdezte meg, hogy mit csináltam abban a hat esztend?ben, míg távol voltam t?le, úgy hatott számomra, mintha észre se vette volna, hogy nem vagyok otthon.
Egy hónappal kés?bb levelet kaptam a katonától, hogy szeretné, ha visszaírnék. Azonnal megírtam neki, hogy nem óhajtok egy gyilkossal levelezni és megkértem, hogy felejtsen el örökre. Hajthatatlan volt, azt írta, hogy a mi találkozásunk végzetes volt számára, mert azonnal elragadtam a szívét és ehhez hasonló romantikus ömlengések. Nem hittem neki.
Azonban pár nappal kés?bb, szörny? visítást hallottam a pajtából, édesanya volt az. Ordított, hogy rögtön menjek, mert az úton hever egy férfi és er?sen vérzik. Hamar kirohantam. A hasán feküdt, nyakig sáros volt az arca is mer? feketeség. Bevonszoltuk a pajtába és ledobtuk a szénára. Vittem neki vizet, hogy megmosakodjon és igyon. Mikor letisztítottam az arcát rögtön felfedeztem benne a fiatal katona vonásait. ? volt az, eszméletlenül hevert a karomban. Nagyon megsajnáltam és elláttam a sebeit. Mikor felébredt, elmesélte, hogy betért egy kocsmába, hogy megkérdezze, hogy merre lakom, erre azok agyba-f?be verték, de azt nem tudja, hogy miért. Végül a kocsmáros hozta el hozzánk szekéren és ledobta a sárba. Megtudtam t?le, hogy soha nem is akart katona lenni, csak az apja küldte oda, mert amit ? választott hivatásul az apja szerint nem elég férfias.
– És mi akart lenni? Mondd húgom, igazán érdekel.
– Költ? akart lenni. Úgy bizony. Költ? és író akár csak te magad. Azt is elmondta, hogy akkor azon a napon a táborban ? nem ölt meg senkit, és azóta sem. Mikor megtudta, hogy nem kívánok vele beszélni többet, megszökött a katonaságból, hogy velem lehessen, hogy szeressem ?t. Két szökevény. Tudsz ennél romantikusabbat elképzelni, bátyám?
– Soha nem hallottam ennél kalandosabb mesét húgom. Kár, hogy elolvastad a könyvem, az ennél sokkal unalmasabb. Na és mond drága Fanni, mi lett a te katonád sorsa?
– A történetnek itt még koránt sincs vége. Engedd, had folytassam.
– Persze húgom, örömmel hallgatlak.
Miután L?rinc megszökött a kötelékb?l, körözést adtak ki ellene, ezért bujkálni kényszerült. Persze vele tartottam én is. Mikor édesanya megtudta, hogy a szerelmem egy katonaszökevény, a legnagyobb meglep?désemre csak ennyit felelt: Milyen romantikus.
Hat év után, akkor láttam el?ször mosolyogni. Azonnal levelet írt a Spanyolországban él? húgának, hogy segítségre van szükségünk és, hogy egy kis id?re beköltöznénk az andalúziai házába. Pár nappal kés?bb már úton voltunk Spanyolország felé.
– Gyönyör? hely, igaz? Mi is jártunk ott a kapitánnyal.
– Életem legszebb hónapjai voltak azok. A ház hatalmas volt és szinte üres. Egy szekrény, egy asztal és egy terebélyes francia ágy volt benne. A ház pompázott a mediterrán színekben s olykor úgy hatott, mintha a napsütés abból a házból születne újjá, minden egyes reggelen. Gyönyör? almáskertje olyan volt, akár egy labirintus, nem tudhattad, hol kezd?dik és hol ér véget. Hosszú sétákat tettünk a városban, megismerkedtünk a spanyol szokásokkal – persze azonnal beleszerettem a városba – és, ami a legfontosabb, hogy sütkéreztünk a felh?tlen szerelemben. Ez volt a mi nászutunk, csak kicsit máshogy. Szökevényként nem mutatkozhattunk mindenhol. A városban hat óra után már nem sétálhattunk, olyankor mindig az egyik szomszéd vendégszeretetét élveztük, vagy mászkáltunk az almásban. Arrafelé nagyon kedvesek az emberek, szinte minden nap volt egy meghívásunk, csak úgy, mert szerda van. Órákig borozgattunk, miközben csodálatos mesékkel szórakoztattak minket. Egy ott lakó házaspárról mostanra többet tudok, mint a saját családunk történetér?l. Gyakran írunk egymásnak az asszonnyal, nagyon jó emberek. A férje sakkot oktat gyerekeknek.
Az egyik nap elfogták L?rincet a piactéren és eljöttek értem is, épp a házban voltam a délutáni sziesztámat töltöttem, a spanyoloknál fontos a nyugodt szieszta id?. Hangos kopogást… nem is, inkább dörömbölést hallottam az ajtóból. Mikor ajtót nyitottam egy idegen katona állt velem szemben, zuhogott az es?, a katona is csurom víz volt, úgy hatott mintha viaszból lenne és olvadna az arca. Rettenetesen megrémültem. Megragadott és magával vitt a rend?rségre. Több mint egy hetet voltam börtönben összezárva egy csapatnyi b?nöz?vel. Mikor kiengedtek, nem akarták elárulni, hogy meddig tartják fogva L?rincet, de egy újabb hét kilincselés után, találtam egy fegy?rt, akit le tudtam fizetni, ? mondta, hogy kell még egy hónap, mire meghozzák az ítéletet. Nagyon féltem, mert nem tudtam, hogy mire véljem ezt az id?húzást, biztos voltam benne, hogy nagyon sokáig marad benn. Egy hónap múlva meg volt az ítélet és akkor, azt hiszem, meghalt egy részem. Majdnem két hónapot vártam arra, hogy aztán húsz perc lefolyása alatt halálra ítéljék. Mikor kimondták az ítéletet hirtelen összeszorult a gyomrom, és nem tudtam megmozdulni, vagy talán nem is akartam. Szerettem volna elsüllyedni, vagy ott helyben összeesni és meghalni. Három nappal kés?bb L?rinc behivatott magához, hogy elbúcsúzzunk. Nem beszélt sokat, azt hiszem, félt. Elmondta, hogy élete legszebb évei voltak és hogy, ha újra kezdhetné, akkor újra megtenné. Nagyon sírtam, megszakadt a szívem. Soha többé nem láttam.
Hónapokkal kés?bb megpróbáltam kiadatni a verseit és novelláit. Azt akartam, hogy mindenki ismerje a m?vészetét. Nagyon sok embert megkerestem, de senki nem volt hajlandó kiadni egy b?nöz? kézírását. Mikor már kezdtem feladni, édesanya megkérdezte, hogy miért vagyok ennyit távol a háztól, és hogy folyton csak sírni lát. Elmondtam neki a tervemet, és ? ajánlotta a Kovács urat, aki a te verseidet is kiadta régen.
– Igen, emlékszem rá, jó rég volt már, vajon mi lehet most vele.
– Bordélyházat nyitott és elég jól megél bel?le. Tehát megkerestem Kovács urat, akit nem érdekelt a m?vész múltja, de annál inkább a m?vészete. Zseninek tartotta a L?rincet. A verseskötet megjelent és nagyon híressé tette az én szerelmemet. Olyan büszke voltam rá, de minden éjjel zokogva feküdtem le. Nagyon hiányzott. Az, hogy mindenhol az ? verseit szavalták és az ? nevét láttam a legtöbb kirakatban, olyan volt, mintha nem halt volna meg, hanem még mindig élne, csak nem mutatkozhat, mert akkor elkapják. Olyan volt, mint mikor bujkáltunk. Nagyon sokáig abban a tévhitben voltam, hogy még mindig él és figyel engem.
Néhány héttel kés?bb, édesanya mutatott be Zsigmondnak, aki akkor tért vissza a katonai szolgálatból. Eleinte csak barátok voltunk, sokat sétáltunk, de aztán megszerettük egymást és összeházasodtunk, de mind e közben soha nem felejtettem el a L?rincet, az én költ?met, az én szökevény társamat.
– És mondd húgom, szerelemmel szereted a te férjedet.
– Nagyon szeretem, és ennyi legyen elég bátyám. Jó ember és jól bánik velem, és ezért hálás vagyok.
– És ezzel véget ért a történet, bezárult a kör?
– Bár csak ezt mondhatnám bátyám, de a sors úgy hozta, hogy soha nem lehet nyugtom és még a szellemek is megtalálnak. Mikor már Zsigmonddal összeházasodtunk és kezdtük berendezni a házat a magunk ízlése szerint, érkezett egy levél.
A feladó egy bizonyos L?rinczi Albert volt. A levélben az állt: „Köszönöm, hogy híressé tettél. Örök szerelmed. L.” Mikor huszadjára is végigolvastam a levelet, csak akkor fogtam fel, hogy ki is írhatta. Megfagyott bennem a vér. Sírni kezdtem, és közben hangosan nevettem. Valami fantasztikus érzés fogott el, tudtam, hogy L?rinc él.
Elrohantam a bíróságra, hogy többet tudjak meg a kivégzés körülményeir?l. Titokban hetekig oda jártam, könyveket tanulmányoztam, hogy hogyan is lehetséges ez. Nagyon sok id?mbe tellett, de végre megtaláltam azt a bírót, aki kiszabta L?rincre a büntetést. Nem kaptam sok id?t t?le, de a lényeget elmondta.
Elárulta, hogy L?rincet egy hétig tartották fogva a halálbüntetés végrehajtása el?tt, de a harmadik napon a kormány megszavazta a halálbüntetés eltörlését, így a halálraítélteket életfogytiglani börtönbüntetésre mérsékelték. Azonban az újabb ítélet kihirdetése el?tt joguk volt egy utolsó meghallgatásra. Azon a meghallgatáson L?rincet felmentették minden vád alól, arra hivatkozva, hogy sérülés érte az egyik összecsapás során, ezért kérte a katonaságtól, hogy leszázalékolják. Ezt a tényt nem tudta igazolni, de mint kés?bb megtudtam, egy íróhoz méltó kerek mesét talált ki a balesetér?l, nem is tudtak belekötni. Mikor engem keresett a városban és összeverték a kocsmában, eltört egy bordája és az egyik ujja. Az err?l szóló doktori tanúsítványt mutatta fel a bíróságon. Mivel nem akartak több id?t pazarolni egy olyan emberre, aki igazából nem is követett el f?ben járó b?nt, elengedték. Az egyetlen feltétel az volt, hogy soha többé nem térhet vissza az országba.
Azóta minden héten érkezik egy levél, benne azok a fantasztikus mesék, amik elrepítenek hozzá.
– Még mindig szereted ?t, húgom?
– Talán igen, talán nem. De jól van ez így, boldog vagyok itt Zsigmonddal.
– Még nem is mesélted, hogyan ismerted meg a Zsigmondot.
– Az igazság az, hogy nincs mit mesélni rajta. Egy nap csak úgy a semmib?l megjelent a verandánkon. Nem is ismertem addig. Rámen?s volt és faragatlan, de rájöttem, hogy nem várhatok a hercegemre. Id?vel jobban megismertem és ? lett a legjobb barátom, az egyetlen barátom. Volt pénze és rendes munkája, így hozzá mentem. Ennyi a mi történetünk.
Kérlek bátyám, mondd el a te históriádat, hogy miért kellett ennyi éven át nélkülöznünk téged, mi az a nagy titok, amiért szám?ztek téged.
– Sok éven át, mindig lejátszottam a fejemben, hogy hogyan fogom elmondani ezt neked, de mind hiába. Olyan nehéz elkezdeni, hiszen eddig csak a fejemben élt tovább ez a szörny? dolog, de most beszélnem kellene róla. Mintha nem is valóság lett volna, csak az agyam egy szörny? koholmánya, de most bebizonyosodik, hogy nem álom volt. Vajon soha nem tudok megszabadulni t?le?
Fanni hirtelen belém folytja a szót.
– Nézd Kornél.
Hatalmas füstfüggöny tarkítja az eget. A ház fel?l jön.
– Siessünk húgom, talán a ház gyulladt ki.
– Menj csak el?re, amint tudok, megyek utánad.
Ahogy futásnak eredek, érzem, ahogy a szél felkavarja a leveg?t s a partról ide sodródott sós víz illata összekeveredik a maró, b?zös füsttel. Nehezen kapok leveg?t. Hamar elérem a házat, de már kés?. A palota ég. Úgy ég és füstöl, akár a száraz gaz a nyári kánikula nyomasztó forróságában. A falakra úgy csapnak fel a perzsel? lángnyelvek, akár a tengerparton zúgolódó hullámok. Micsoda kett?sséget érzek. Egyszerre látom csodás és szörny? látványnak.
Hirtelen meglátom magam mellett Zsigmondot. Úgy áll mellettem, mintha már órák óta beszélgetnénk egymással. A külseje letaglóz. Koszos fehér atlétát visel, s csapzott frizurája is jócskán eltér a jól megszokott eleganciától. A vállán egy medveöl? puska pihen. Whisky-s üveget tart a kezében. Az üveg tartalma elfogyott s Zsigmond tekintetét elnézve nem kétséges, hogy hová távozott az ital. Rossz el?érzetem támad.
– Zsigmond, jól vagy? – teszem fel a meglehet?sen buta és felesleges kérdést.
– Hogy jól vagyok-e? Talán feltennéd ezt a kérdést, ha tudnád, hogy ki vagyok valójában? Talán hazajöttél volna, ha tudod, hogy újra szembe kell nézned a szörny? múlttal. A válaszodra a feleletem: igen. Jól vagyok, mert végre megtaláltalak. Tíz évvel ezel?tt megfosztottál valamit?l, amit nem lehet visszaadni. Egy olyan személyt vettél el t?lem, aki a legfontosabb volt nekem ezen a világon. Az öcsémet. Ugye emlékszel rá? Kapitány Gerg? az én öcsém volt és te megölted.
E név hallatára megfagy bennem a vér. Úgy érzem magam, akár a tengeren. Magányosan. Nincs senki, aki nekem adna igazat, de végtére miért is adna. Hiszen b?nös vagyok. Megöltem egy embert, valakinek a fiát, valakinek a testvérét. Soha nem gondolkoztam el azon, mi lett volna, ha az én testvéremet ölték volna meg. Mindig csak azon járt az eszem, hogy elfelejtsem és megússzam a büntetést, de ez lehetetlen. Hiszen nem élhetünk örökké üldözötten, azon tanakodva, hogy vajon mikor jön el az utolsó nap. Az a fiú a kezeim közt halt meg s én okoztam a halálát…
Tíz évvel ezel?tt, épp tíz évvel a második világháború vége után történt. Egy kis ír szigeten éltünk akkor édesanyánkkal, alig pár kilométerre innen. Csak néhány család lakott azon a szigeten, mindenki ismert mindenkit. Kamaszként minden csínytevésben részem volt, mondhatni én voltam a vezére a kamasz csürhének. Minden egyes reggelen felkapaszkodtunk az egyik sziklára és onnan kémleltük a napfelkeltét. Micsoda szépség volt. Többnyire nem jártunk iskolába, így minden napunk lazsálással telt. Kalandokat találtunk ki magunknak s annyira beleéltük magunkat a saját világunkba, hogy az egyik nap elvesztettük a valóságot.
Reggel volt, kelt a nap. Mi ott voltunk a sziklán s rituálészer?en megfürödtünk a nap sugaraiban. Mikor a nap már körbe fonta a horizontot s teljes lett a világosság, elkezdtünk ötleteket gyártani. Volt egy srác, akinek az apja meghalt a háborúban. ? vetette fel az ötletet, hogy tegyünk úgy, mintha angol katonák lepték volna el a szigetet. A játék kezdetét vette.
Pár srác az erd?ben bújt el, mi meg – a maradék három – fenn maradtunk a sziklán s ott bújtunk el a csizmások el?l. Mikor a katonák felértek a szikla tetejére, elrejt?ztünk egy kisebb darab mögé és vártunk – hogy mire, azt nem tudom. A katonák elmentek s mi el?bújtunk a rejtekhelyünkr?l. Lenéztünk a mélységbe s kémleltük a többieket, akik az erd?ben bujkáltak az angol katonák el?l. Az egyikünk hirtelen felkiáltott – el?ször azt hittem, hogy csak játszik -, hogy siessünk, mert mutatni akar valamit. Annyira nézte azt a valamit a földben, hogy teljesen lázba jöttünk és mohó érdekl?déssel találgatni kezdtünk. Vajon mi lehet az a vasdarab? Rozsdás volt és hosszú, akár egy fegyver. Kiástuk és letisztítottuk. Egy puska volt az. Mondtam a többieknek is, hogy már sokat halottam az ilyesféle fegyverekr?l. A világháború után rengeteg fegyver van szétszórva az egész világon, de azért azt nem gondoltam volna, hogy ott az isten háta mögött is találunk ilyesmit. Gyerekes türelmetlenséggel harcoltunk érte. Végre az én kezembe akadt. Percekig tanulmányoztam a magam módján, mire az egyik?jük hirtelen felé nyúlt s ki akarta kapni a kezemb?l. A puska elsült… a fiú úgy hullott a földre akár egy darab k?. Élettelen volt és sápadt. Nem mozdult meg többé.
… Fanni húgom éles sikolya húz vissza a valóságba.
Térdre omlik mellettem, s zokog, miközben Zsigmond arca sátáni grimaszra húzódik. Ahogy hirtelen meglátom a kezében a pisztolyt, elfog a rettegés, az a hirtelen borzongás, ami végigmegy a testünkön, mert tudjuk, hogy nem tudunk semmit sem az ellen tenni, ami most következik. Azt szokták mondani, hogy miel?tt meghalunk, lepereg el?ttünk az életünk, de ez nem igaz, nekem csak életem legszebb pillanatai jutottak eszembe. Újra felidézem a kapitányt, ahogy férfias büszkeséggel kormányozza a hajót, s ahogy a tatról lenézek csak a végtelen horizontba nyúló, lebukó napkorongot látom. Eszembe jut a jó öreg mester és a lánya.
Azt hiszem szép életem volt. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz becsülettel meghalni, hiszen ha nem lennék rest, most könyörögnék az életemért, mert igenis sajnálom itt hagyni. A könyörület azt hiszem most nem játszik.
– Legyen hát, nem félem a halált, legyünk túl rajta. Célozz a szívemre, Zsigmond. Lerovom a tartozásom. Ég veled drága húgom.
Amint elhagyták ezek a szavak a számat, máris tudtam, hogy a könyörgés talán mégsem lett volna olyan ostoba megoldás. Talán már kés?. A golyó a cs?ben van, halottam, ahogy az ólom kilövésre készen áll. Egy apró ólom darab végez a nagy íróval. Vajon annak tartanak? Ezt se tudjuk már meg. Inkább lehunyom a szemem.
Ahogy lecsukott szemmel várom a halálomat, felt?nik drága húgom csendje. Ennyire nem szeret már? Talán elájult a félelemt?l.
– Készen állsz, Kornél, hogy végezzek veled és egyszer, s mindenkorra lezárjuk ezt az ügyet?
– Hogy kérdezhetsz ilyet? Az ember mikor van felkészülve a saját halálára? L?j, kérlek, l?j végre.
– Elszámolok háromig, mire meghallod a hármat, már halott leszel.
Életem legkeservesebb három másodperce lesz, de mit számít ez már, mintha most kezdenék el magamnak naplót írni. A félelem, már szinte fáj. A szemem még mindig csukva, érzem, ahogy a golyó a fejembe száll.
– … kett?
– … három.
Minden elsötétült. Úgy rogyok a földre, mint egy madárijeszt?, amit megtépett a vihar.
– Kornél, Kornél? Kelj fel, kelj már fel. Térj magadhoz, Kornél.
Mi történt velem? Nem fáj semmim, nem vérzek. Ahogy kinyitom a szemem, csak a vakító napsütés villan fel, talán a mennyországban vagyok? Á, nem ez még gondolatnak is közhelyes. Vajon mi történt? Hirtelen meglátom Zsigmondot hatalmas mosoly húzódik az arcán, öblös csókokat oszt Fanninak.
– Mi folyik itt, Fanni? Elmagyaráznátok, hogy mi a fészkes fene folyik itt?
– Sajnálom bátyám, igazán sajnálom, de tudnod kell, hogy csak a te érdekedben tettük. Átverés volt az egész. Édesanyánk ötlete volt a színjáték. Szerinte csak úgy ?zhetjük ki a fejedb?l a fájdalmas emlékeket, ha újra átéled azt a borzalmas helyzetet. Tudnod kell valami nagyon fontosat, bátyám:
Mikor tíz évvel ezel?tt megtörtént az a szörny? baleset, a fiú nem halt meg, csak megsebesült. Akkora trauma ért téged, amiatt, hogy valakinek a halálát okoztad, hogy azonnal összepakoltál és elmenekültél. Valójában nem édesanyánk küldött el téged, hanem az a másik személy, aki benned megszületett, mikor a baleset történt. Ezt a másik énedet kellett nekünk ki?znünk. Soha nem haragudott rád, Kornél. Rengeteg levelet írt neked, de te mindig csak annyit feleltél, hogy nem mehetsz haza, mert szégyent okoztál neki.
– Én nem is tudom, mit mondjak. Annyira nehéz elhinni, hogy ennyi éven keresztül hazugságban éltem. Szörny?, hogy nem voltam anyánk mellett, mikor elment.
– De igen, ott voltál. Számtalanszor végigolvasta az írásaidat és mindig arról beszélt, hogy ha egyszer visszatérsz, csak magához szorít, és soha nem enged el többé. Nagyon szeretett téged, Kornél és mindig veled volt.
Hirtelen visszafojthatatlan zokogásban török ki, nem tudom megállni, hogy ne eresszem ki a dühöt, csalódottságot és azt a végtelen szomorúságot, ami az évek során felgy?lt bennem. Annyival könnyebbnek érzem magam t?le. Megszabadultam a béklyóimtól és attól a fojtogató gondolattól, hogy nem is szabadna élnem. Pedig igenis, szeretek élni.
– Várjunk csak. Akkor te végig hazudtál nekem húgom, egy szavad sem volt igaz az életedr?l?
– Talán egy kicsit hazudtam, de volt benne igaz is. Kérlek, bátyám engedd meg, hogy újra bemutassam a férjem, ? L?rinc, akir?l már meséltem neked. L?rinc író, szerintem jól kijöttök majd egymással.
– Szervusz, L?rinc, üdvözöllek újra, de remélem, a jöv?ben nem akarsz majd lel?ni.
– Ezt megígérhetem, és amúgy is kell a pénzed, hogy vehessünk egy másik házat, mert ezt fel kellett áldoznunk. Édesanyátok szerint minden régi emlékt?l meg kellett szabadulnunk, így a háztól is. Pedig már kezdtem megszeretni.
– Ne félj, gondoskodom róla, hogy te és a húgom boldogan éljetek. Tudod, egyébként sem szerettem a Zsigmond nevet. Az a középs? nevem.
-… úgy hallottam, hogy te verseket írsz.
– Igen, ez így van, tudod a húgod az els? perct?l kezdve megihletett, és azt éreztem, hogy nekem írnom kell. Megyek, segítek neki felpakolni a kocsira, pár napra beköltözünk a városba, míg nem találunk egy megfelel? házat.
– Menj csak.
Az én börtönöm nincs többé, újra szabad vagyok. Lehet-e az ember olyan gondtalan, mint születésekor vagy egészen kisgyermek korában? A halál az egyetlen kibúvó, de én abból még nem kérek.
Az én életem ma kezd?dött el.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Czirják Gergő
