…- Már négy hete beteg, doktor úr és ahelyett, hogy használnának a gyógyszerek és a kezelések, folyamatosan romlik az állapota. Nem tudom, mi tév? lehetnék, a városi korházban is azt mondták, hogy nem tudunk mást tenni csak várni, hogy hasson a gyógyszer.
– Nyugodjon meg asszonyom, most csak arra koncentráljon, hogy a lányának mindene meglegyen, a többir?l majd mi gondoskodunk.
– Egy hónapja ez a szöveg megy, és még mindig nem tudja senki, hogy mi baja a lányomnak.
– Higgye el asszonyom, mindent elkövetek, hogy javuljon az állapota, de most olyan dologgal állunk szemben, amire az orvostudomány még nem talált racionális választ.
– Mit akar ezzel mondani, hogy a lányomból vizsgálati alanyt akar formálni, hogy az ostoba orvosok kényük-kedvük szerint kísérletezzenek rajta?
– Én nem ezt mondtam asszonyom, csak arra akartam kitérni, hogy a betegség, ami a lányát megtámadta, egy általunk még nem ismert kór. Fel kell készülnie a legrosszabbra, és nem szeretném áltatni üres szövegekkel.
– Talán mégis jobban tenné, ha néha inkább hazudna egy kedveset, és most menjen el, kérem. Ha maguk nem, akkor majd valaki más meggyógyítja a lányomat. Viszontlátásra, doktor úr.
– Viszontlátásra. Ha mégis szükségük van rám, tudja a rendel?m számát és itt egy névjegykártya, ezen rajta van az otthoni számom is. Hívjon, ha baj van.
– Köszönöm, viszlát.
– Anyu baj van? Miért sírsz? Nem szeretem, ha szomorú vagy.
– Nincs semmi baj, kicsim csak szeretném már, ha meggyógyulnál, hogy újra elhagyhasd ezt a sötét szobát.
– Miért nem mehetek ki innen, anyu?
– Azért szívem, mert ha napsütés éri a b?rödet, akkor nagyon megbetegszel és tudod milyen rossz betegnek lenni. Ezért még egy kicsit ki kell bírnod.
– Kapok majd egy kötényt, ami megvéd a napsütést?l?
– Igen kicsim, valahogy úgy, de az nem akármilyen kötény lesz, hanem egy varázs kötény, ami nem csak a naptól véd meg, hanem akármi mástól, ami ártalmas lehet. Azért remélem, hogy néha kölcsön adod nekem is.
– Persze anyu, amikor csak akarod.
– Most már ideje aludni, holnap újra be kell mennünk a városi korházba, talán már meg is kapod a kötényedet.
– Még nem vagyok álmos anyu, annyira unatkozom egyedül a sötétben.
– Tudod szívem, mikor én kicsi voltam egy szobában aludtam Zsófi nénikéddel és, ha nem tudtunk elaludni, mindig lestük, ahogy a red?ny alatt befutnak az éjszaka kóbor fényei. Olyan csodálatos alakokban jelentek meg a falon, hogy egy egész képzeletbeli világot álmodtunk meg magunknak. Voltak ott fura lények, egészen óriástól a picike figurákig. Volt, amelyiknek a szeme helyén volt az orra és az orra helyén volt az egyetlen szeme. Persze az is varázsszem volt.
– Mint a nagymamának?
– Igen kicsim, valahogy úgy, talán még küls?re is hasonlított hozzá. Képzeltünk magunknak egy kastélyt is királyn?vel és szolgálókkal, akik színes cérnákból voltak és úgy néztek ki, mint egy nagy nyalóka.
– Én is képzelhetek magamnak ilyen világot, anyu?
– Persze drágám, olyan világot képzelsz, el magadnak amilyet csak akarsz, ez csak rajtad múlik. Na, de most már próbálj meg aludni.
– Egy kicsit felhúzod a red?nyt? Csak, hogy hozzám is beszökjenek az éjszaka fényei, ahogy hozzátok.
– Igen kicsim, de csak résnyire. Jó éjt drágám.
– Jó éjt, anyu.
Azon az éjszakán a sötétség varázslatos árnyai úgy lopták be magukat a kislány szobájába, akár egy gondolat. A holdat körülölel? fényöv úgy hatott, akár egy reflektor. Ezen a varázslatos éjszakán a lány szobája egy misztikus mese színhelye lett. A lányt Dórának hívták.
A hideg, kanyargó utcán egyetlen öreg villanypózna árválkodott. Úgy pislákolt a sötétben, akár egy id?s úr, aki a fáradtságtól elgyötörve nem tudja nyitva tartani a szemét. Az öregúr, épp Dóra ablaka el?tt ?rizte az éjszaka bús komorságát s komótosan, ki-kialudva szórta be a fényt az elcsigázott, kopott red?nyön. Dóra szobájának fala csupasz volt és olyan sápadt, fehér, mint maga a lány.
Dóra szüntelenül arra gondolt, amit az anyukája mondott neki. Vajon ?t is megtalálják az árnyak és ? is egy varázslatos mese részese lehet? Miközben lázas, er?tlen testét megpróbálta megmozdítani, különös dolog történt. Hirtelen ezernyi alak jelent meg a falon, úgy hatott, mintha egy fehér abroszból alakokat vágtak volna ki.
– Szia, kislány, segíthetek?
– Te meg ki vagy? – kérdezte Dóra kíváncsian.
– Engem úgy hívnak, az arab – válaszolta a különös szerzet. Barna b?re és tengerkék szeme különös ábrázattal látta el. Piros tornacip?t viselt és szintén piros sál volt a nyakában egészen felcsavarva a feje tetejére. Mint egy arab, csak kicsit másképp.
– Hogy kerültél a szobámba? – kérdezte a lány s közben nagyra nyitott szemekkel kémlelte az elvarázsolt fiú minden mozdulatát. Volt valami különleges a gesztusaiban, amit a lány kicsit komikusnak talált.
– Én is az éjszaka fényeivel érkeztem, akár csak a többiek.
– De én nem látok mást, csak téged – mondta a lány értetlenül, majd a fiú mögé nézett, hátha észreveszi a „többieket”.
– Ez csak rajtad múlik, Dóra, hiszen én és más alakok is a te képzel? er?d szüleményei vagyunk. Ezt a borzalmas piros sálat is te képzelted rám.
– Sajnálom, ha nem tetszik, adhatok másikat.
– Igen azt megköszönném, nem szeretem a piros színt.
– Remélem, a fehéret szereted. És mondd, kik vagytok ti?
– A fehér jó lesz, köszönöm. Mindig mások vagyunk, attól függ, hogy ki minek képzel el minket. Mi vagyunk az éjjeli árnyak. Mindig éjjel jelenünk meg, de szerintem erre már te is rájöttél. Az éjszaka fényeivel érkezünk s addig maradunk, ameddig csak szeretnéd. Azt tudnod kell, hogy ha hajnalodik és nincs már sötétség, elmegyünk, és csak éjszaka térünk vissza.
– Szeretném megismerni a többieket is.
– Csak nézz rá a falra, s válassz ki egy alakot, amelyik épp tetszik s használd a fantáziád.
– Jól van, azt hiszem menni fog – mondta a lány s egy hatalmas pacaszer? alakot fedezett fel a fal közepén. Er?sen koncentrált s arra gondolt mi lenne, ha egy öreg tengerészt képzelne el, amilyen anno a nagyapja is volt.
– Üdvözöllek, benneteket az én nevem Seymour.
– Szia, az én nevem Dóra, ? pedig az arab – mondta a kislány, s közben feltérképezte az öreg kapitány külsejét. Kantáros, farmer anyagból készült foltozott nadrág volt rajta. Alatta fehér pólót viselt kék csíkokkal, hozzá egy zöld csizmát húzott. Fehér, s?r? szakálla alól csak az el?re nyúló, füstölg? pipa került el?. Nagyokat szippantott az illatos dohányból.
– Most itt fogunk ülni és nézzük egymás idétlen ruháit, vagy inkább felkapaszkodunk a tatra és elhajózunk a világ végére?!
– Te tudod, hogy hol van a világ vége?
– Persze, hogy tudom. Onnan jövök. Lenne ott még egy kis dolgom, velem tarthatnátok.
– Induljunk most rögtön. Ugye te is velünk tartasz arab? – kérdezte a lány, kitör? lelkesedéssel.
– Mi se kedvesebb számomra, mint vitorláson utazni. Indulhatunk.
– Miel?tt elindulunk szükségünk lesz még pár emberre. Lehet?leg olyanokra, akik értik, ha azt mondom „Takk vitorla”.
– Mert az mit jelent?
– Nem tudom, épp ezért kell valaki, aki érti, nem gondolod?
A lány meglep?dött a logikátlan okfejtésen, de ráhagyta az öregre és egyébként is mókásnak találta. Újra felnézett a hatalmas foltos abroszszer? falra s keresett két kisebb alakot, majd matrózruhába öltöztette ?ket.
– Ti lesztek a matrózaim – mondta a kapitány a két fiatal legénynek. Az egyiket Sarusnak hívták épp, mint a lány rég nem látott lengyel rokonát, aki megszökött egy lánnyal a szül?i szigor el?l. A másik matróz a Malvin nevet kapta.
– És most hogyan tovább? – kérdezte a lány tanácstalanul.
Az arab elmagyarázta Dórának, hogyan repítheti el ?ket az óceánra.
– Hunyd le a szemed, Dóra s képzeld el a leggyönyör?bb naplementét, amit valaha láttál, s képzelj elé egy tükörsima végtelenbe nyúló vízfelületet.
Az arab nem tudhatta, hogy a lány életében egyszer látta a naplementét, de valószín?leg az volt a legszebb dolog, amit valaha látott.
Mikor Dóra kinyitotta a szemét, hirtelen a végtelen, kék óceánt látta maga el?tt s egy halászhajó ringott alatta. A két szorgos matróz serényen vonta fel a vitorlákat s súrolta a hajópadlót. A kapitány a kormánynál dirigált s figyelte misztikus irányt?jét. Ahogy a lány haladt a hajó orrából a bárka farába meglátta az arabot, ahogy kényelmes függ?ágyában egy könyvvel a kezében ringatózik, s pipára gyújt.
– Hát nem csodálatos? – kérdezte az arab, hatalmas mosollyal az arcán.
– Soha sem láttam szebbet – válaszolta a lány, miközben folyamatosan a horizontot kémlelte s a felettük elnyúló csillagok fénye ezernyi apró pontot szúrt a mélykék óceánba.
– Kérdezted a kapitányt, merre tartunk? – mondta az arab, miközben sejtelmes sóhajjal nyugtázta, hogy ? tudja a választ.
– Még nem, de azonnal megkérdezem, tudni akarom, mi az a nagy titok, amir?l nem tudhatok.
– Menj csak, de figyelmeztetlek, nagyon goromba és heves tud lenni, ha a titkáról van szó.
A lány kimért lépésekkel végig csasszogott a recseg? hajópadlón, miközben képzelete még szebbé varázsolta a vad óceán minden egyes hullámfüggönyét.
– Szia, Sarus. A kapitányt merre találom?
– Azt hiszem, a kabinban van, s a térképet vizslatja. Nincs jó hangulatban, órák óta próbálja megtalálni a helyet, ahol az a valami van, de sehogy sem tud ráakadni.
– Pontosan mi az, amit keres?
– Én azt hiszem, nem nekem kellene elmondanom, majd a kapitány elmondja, ha akarja.
– Jól van, csak nem értem ezt a fene nagy titkolózást.
– Sajnálom, Dóra, menj be hozzá, de fogadj meg egy jó tanácsot. Ha ordítana veled, csak mondd azt, hogy megértettem kapitány. Nem lesz gond.
– Köszönöm, Sarus.
Ahogy Dóra tovább haladt a hajó közepe felé, vetett egy pillantást az óceánra. Az hirtelen gyöngyöz? mézszínt öltött s talán egy kis arany búza színébe is átfordult. Dóra, akkor jött rá, hogy ezt a világot ? irányítja, s a saját gondolatai formálják. Belefeledkezett a tájba s a gömbölyöd? horizont végén, felbukkant a Nap. Hirtelen az az ötlete támadt, miért ne lehetne a Napnak lába, s járhatna a víz tetején. Hosszasan nézte a Napot, mígnem az lábra kelt s elszaladt a világ másik pontjára. Dóra ámulva nézte a szaladgáló monstrumot, ahogy az össze-vissza járkált a világban.
Dóra elérte a kapitány kabinját, de kétszer is meggondolta, miel?tt bekopogott.
– Seymour, bejöhetek?
– Üdvözöllek a kabinomban, kerülj csak beljebb – mondta a kapitány kedvesen. Nem mondhatnánk, hogy mérges lett volna.
– Szeretném tudni, hogy merre megyünk, mit keresünk.
– Jól van kis barátom, de meg kell ígérned, hogy nem repítesz el minket máshová, ha meglátod, amit keresünk. Nem szabad megijedned.
– Megígérem, de mondd el mi az.
– Amiért a világ végére elhajóztunk az egy hatalmas, borzalmas…
– Seymour kérlek, mondd már…
– Egy szörnyeteg. Olyan hatalmas és iszonyatosan félelmetes, hogy aki meglátja azonnal szörnyet hal.
– Tehát egy halat keresünk? –mondta a lány pimasz flegmasággal.
– Ez nem egy egyszer? hal, ez a lény, százszor akkora, mint a hajónk, s a feje akkora, mint egy elefánt. A fogai akár a kínai dárdák s az uszonya, mint egy repül? szárnya.
– Nagyon érdekes. És mondd, ha ilyen hatalmas és veszélyes ez a hal…
– Nem hal, szörnyeteg.
– Jól van, akkor szörnyeteg. Ha ilyen veszélyes miért akarod megtalálni?
– Mert az vitte el az életkedvem.
– Úgy érted, hogy…
– Mikor el?ször megláttam, annyira megijedtem, hogy azonnal elvesztettem a jó kedvem, és azóta nem tudok nevetni se. Szeretnék már egy nagyot nevetni, de nem megy.
– Sajnálom, Seymour, segítünk neked, hogy visszakapd a jókedved. Megígérem, hogy ezután együtt fogunk nevetni és jókat szórakozunk ezen az egészen.
– Rendben, hiszek neked, de most segíts, nem találom a helyet, ahol legutóbb ráakadtam.
Dóra boldogan állt be matróznak, hogy segítsen a kapitánynak, és kis id? múlva meg is találták, amit annyira kerestek. Malvin hatalmasat üvöltött a leveg?be, a legénység azonnal meghallotta s a kabinból kilépve mindenki szája tátva maradt.
A kapitány igazat mondott, a szörny valóban hatalmas volt, nem is lett volna szerencsés megközelíteni.
– És most hogyan tovább Seymour? – kérdezte az arab mérgesen s közben a jól megszokott kézmozdulataival tette még érthet?bbé, hogy kilátástalan helyzetükben teljesen tanácstalan.
– Egy percig se féljetek, én tudom a megoldást. Megcsáklyázzuk, hozzátok a csáklyáimat.
– Miféle csáklyákat? – kérdezte Sarus nagyra nyitott tanácstalan szemekkel. Nincs semmiféle csáklya.
– Mi az, hogy nincs csáklya, mit csináltatok a szerszámaimmal?
– Soha nem is voltak a hajón, mikor kipucoltam a fedélközt, nem láttam semmilyen felszerelést és gondolom, a kabinokban sincsenek.
– Nem baj, egy másodpercig se csüggedjetek, kitalálunk valamit. Dóra velem jönnél egy másodpercre?
– Nem tudod, mit kellene tenni, igaz? – kérdezte a lány s nagyot sóhajtott.
– Persze, hogy tudom, mit képzelsz, csak gondoltam neked is akad valami használható ötleted.
– De mégis mire gondolsz? Ebben a mesében te vagy a vén tengerészkapitány, aki kihúz minket a bajból.
– Igen, de a csáklyák…
– Hagyd már azokat a vackokat, jól tudom, hogy mi a bajod. Te félsz, félsz, hogy nem kapod vissza a jókedved.
– Talán igazad van, de ha bevallom, hogy félek, segítesz?
– Igen, de akkor nincs több köntörfalazás. Megígéred?
– Jól van, áll az alku, de a többieknek egy szót se.
– Rendben, és akkor mit csináljak?
– Mit tudom én, talán kisebbre varázsolhatnád a szörnyet, hogy kihalászhassuk, de jó kicsire, mert csak zsebpecám van itt.
– Te aztán igazi hajóskapitány vagy – mondta a lány a rejtett gúny éles ?szinteségével. – Jól van, akkor fogjuk ki a nagy halat.
– Nem hal, szörnyeteg…
Ahogy kiléptek a kabinból a többiek már várták ?ket.
– Nos, mi a döntés? Elmegyünk, ahogy a józanész diktálja, vagy elsüllyedünk a logikával együtt? – kérdezte az arab.
– Csigavér, kis barátom, megvan a megoldás. Dóra készen állsz? – súgta a kapitány a lánynak, miközben ? nagyokat sóhajtott.
– Igen azt hiszem. Ha már megígértem, hogy együtt nevetünk, hát legyen.
Dóra kiállt a hajó orrába s próbálta a szörnyet maga elé képzelni s jött is a hatalmas monstrum. Úgy emelkedett ki a vízb?l, akár egy felh?karcoló. Kék testén, hosszú vonalak húzódtak, s ?si írásra hasonló motívumok tarkították.
Hirtelen a szörny fehér fényben tündökölve, elvakította a legénységet. A fény megzavarta a lányt is, s hirtelen újra a szobájában találta magát. A vakító fény egy autó volt, amely az ablaka el?tt haladt el, s er?s lámpája elmosta az árnyakat a falról.
Hajnalodott az éjjeli árnyak már nem tértek vissza aznap, de Dóra megfogadta, hogy visszaszerzi a kapitány jókedvét és alig várta már az éjjelt, mikor újra együtt lehet barátaival s folytathatják kalandjukat a varázslatos óceánon hajózva.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.15. @ 16:36 :: Czirják Gergő