Egy másodpercig csak állt a kezem a füzet felett. Nem biztos, hogy pont így akarom kiírni a dolgokat, de tudom, hogy rontanám a helyzetet, ha magamban tartanám.
Az óra ellen igazán nincs kifogásom, egyszer?en csak fáj a fejem, unom a tanárt, és nincs kedvem se latin szövegekr?l, se démoni szeánszokról hallgatni.
– …de el?tte az atomenergiáról is beszélhetünk…
– Micsoda? – hangzik Misi hangja, amint elkeseredetten próbál engem visszarántani a valóságba.
Ellenállok. Itt akarok maradni a csendben, a nyugalomban, az egyetlen helyen, ahol semmi sem bizonytalan.
De nem! Lassan er?södik a fejfájásom, kitisztul a látásom, és újra a teremben vagyok. A halk beszédfoszlányok lassan feler?södnek, és a nevetések élénkednek.
– Az ignorantiam milyen eset?
– Határeset! – vágja rá Gyuri és a csoport (f?leg a lányok) nevetésben törnek ki
Én csak csendesen mosolygok, de nem baj, szeretek mosolyogni. Megnyugtatja az embereket, és engem is eltölt valamivel.
Már csak azért imádkozok, hogy ne kerüljek sorra. Annyira sok csak nincs hátra az órából…
Ekkor tisztult ki a kép. Rájöttem, hogy ez a gondom az egésszel. Bizonytalan. Nem tudom, hogy hova fogok ülni a következ? Zh íráskor, nem tudom, mit fogok látni az úton, amíg eljutok a következ? terembe, és ami a legidegesít?bb: mindenben ezt a bizonytalanságot érzem.
Talán ezért is mosolygok annyit. Be akarom bizonyítani, hogy akármi történik, engem semmi nem üthet ki. Tudod, kedves idegen, én állítom, hogy lehetetlen nem létezik és, hogy innét is ki lehet jutni, méghozzá gy?ztesen.
– Egészségedre! – hangzik Misi és Vivi kórusa, ?k legalább odafigyelnek a világra, és persze rám.
Én már nem. Képzeletemben már vagy vörösen izzik, vagy csak egyszer?en fel van akadva a szemem, mintha transzban lennék, és közben szidom magamat, hogy nem tudok gyorsabban írni.
Persze a gitáromat is elhozhattam volna, legalább tovább érezhetném a gyakorlás okozta bizsergést az ujjaimban, de nem biztos, hogy elnyerném vele mindenki tetszését…
Tanulnod kellett volna, hangzik a jól ismert hang a fejemben, de nem érdekel. Tudom azt, amit tudnom kell, és igenis mindent meg fogok oldani.
Szilvi hangja kirántott. Mir?l beszélhetnek? Egyáltalán miért is érdekel? Bizonytalan, ugyanúgy, mint minden más. Újabb mosoly, újabb érzelem, de már nincs ugrás.
A mai napra ennyi lesz, kedves idegen, nincs több történetem. Annyit azonban megosztok veled, hogy amíg tudod, nem csak hiszed, de tudod, hogy a dolgok jól fognak alakulni, addig még a legapróbb gy?zelem is mosolyt csal az arcodra. Itt egy hozzáadott bónusz: Ezzel a mosollyal még be is intesz egyet a Sorsnak/Istennek (nevezd, ahogy akarod, vagy, ahogy vallásod engedi), mert téged, (és persze az egóm miatt) engem, semmi sem gy?zhet le.
Mint aki jól végezte dolgát levenném a ceruzámat a papírról, erre hallom a tanár hangját:
– Dávid, maga jön.
Már megbocsásson Fortuna kisasszony – gondolom magamban – nem úgy volt, hogy magácska az én oldalamon áll?
Nem, tudom jól, hogy nem, de én akkor is gy?zni fogok.
Csak el?tte adjatok öt percet, hogy visszamásszak az élet nyergébe…
Legutóbbi módosítás: 2011.04.19. @ 15:55 :: Deme Dávid
