„Terike nénit, keresztanyámat ismerted, apró termet?, mélyen vallásos érzelm? asszony volt, sok szép id?t élt. Igaz, ami igaz, fukarul bánt a pénzzel, az élettel, aszkétikus életet élt, cseppet sem kényeztette magát. Az egyébként vitathatatlan felfogása szerint többet leszünk odaát, mint itt, tehát minden áldozatot meg kell hoznunk testünk-lelkünk üdvéért. Ebb?l kifolyólag a két gyerekével nem igazán tör?dött, a szoptatásról korán leszoktatta ?ket, nem ismerték meg az anyai szeretetet. Meghaltak korán, még két éves koruk el?tt. Hanem az egyházi életre nagy gondot fordított, napra nap a templomot járta, afféle mindenes lett. A papokra adta fel a miseruhát, a ministránsokat készítette el?, ostyát sütött, perselyezett, mosott, vasalt, kitakarított, mikor mit kellett tenni. Szentképeket, imakönyveket vásárolt, és miután keresztapám hosszú szenvedés, nyolcévi bénaság után elhunyt, a temet?-templom alatti kriptába temették, mint majd hosszú évekkel kés?bb ?t is. Egyszer voltunk lent, emlékszel?
Ha elmentem hozzá látogatóba, nem nagyon beszélgettünk, csak mikor már látta, hogy szedel?zködök, mondta: – Adnék egy kis lekváros kenyeret, de látom, már mész. – Ilyen volt. Egyszer megszállta a jótét-lélek, és engemet, egyik keresztlányát, mert a n?véreimet is ? tartotta szenteltvíz alá, elvitt búcsút járni Mátraverebély-Szentkútra. Emlékszem a remetékre, ott laktak a hegy oldalába vájt üregekben. Kérdezd meg egyszer a papunkat, miért voltak a remeték? Istent követték, vagy b?nt követtek el? Két napig voltunk a zarándokúton, nagyon szép emlékem: felvonultunk, énekeltünk. Este szalmán aludtunk, valami pajtában. Tudod, ott a hegyen többször megjelent Sz?z Mária, csodatev? helynek tartották, tartják. A Szentkútról azt mondták, ha valakinek valami kívánsága van, és ott kéri a Sz?zanyát, óhaja teljesül.”
Kisgyerek voltam, amikor el?ször, de kés?bb még párszor elmesélte ezt anyám.
Olyankor képzel?dtem: milyen lehet a helyszín? A hegy formája, fekvése? Az említett folyó vagy patak… Szegények voltunk, nem engedhettünk meg magunknak egy ilyen utazást, de nem is volt bennem különös vágy odamenni. No meg a Kádár-rendszerben nem igazán volt divatos hely.
Amit tudni akartam a Szentkút történetér?l, azt olvastam. A monda szerint, az 1100-as évek elején Szent László király csatái közben, e gyönyör? völgyben pihent meg, és lovának patái meg lándzsája nyomán források fakadtak fel a földb?l.
Úgy 50-100 évvel kés?bb a verebélyi pásztor siketnéma fiának jelent meg a Sz?z, a forrás menti hársfánál. Hajdan élt sorstársam, nem tudom, hogyan magyarázta el különleges élményét környezetének.
A Sz?z persze kés?bb is megjelent a vidéken, 800 évvel kés?bb, egy mélyen vallásos hasznosi asszonynak, aki sokat szenvedett részeges férjét?l, és Klára – így hívták az asszonyt – kápolnát építtetett azon a helyen.
1705-ben itt a Cserhát eldugott kis völgyében is épült kápolna egy kegyszobor számára, aminek az eredete ismeretlen, de amit a pásztó ciszterciták a klastromukból menekítettek ide.
1758-ban elkezdtek építeni itt egy kéttornyú kegytemplomot, ami 5 év alatt készült el, a vidék egyik földesura, Almási János és az itt remetésked?, volt feldebr?i plébános, Belláght Ádám buzgólkodásával. A század vége felé – 1772-ben – ferences testvérek telepedtek le Szentkúton, és 1950-ig gondozták, de akkor a rendszer feloszlatta a rendet.
Melacho Péter 1928-ra elkészült a 27 méter hosszú és 17 méter széles templom felépítményeivel, ami a hét szentséget ábrázolja.
1934-ben Stefanek Albin elkészítette a falak festményeit, míg Hollós Endre az oltárképeket festette meg. A század végén az akkori pápa, VI. Pál “Kisebb Bazilika” rangjára emelte 1970-ben.
Anyám halála után pár évvel úgy hozta a sorsom, Mátraverebélyre utaztam, többedmagammal buszos kiránduláson vettem részt. Szép „találkozás” volt: a hegyek, a Zagyva forrás-közeli folyása, a fákkal tele hegyoldal. A Mária-szobor k?kápolnában. A magasban, a fák zöld lombjai közül kivilágló, nagy fehér kereszt, a templom, a Szentkút… „Szembesül képzeletem és a valóság.”
Mint minden búcsújáráskor, most is nagy tömeg nyüzsgött, nekem pedig nem kell többé képzel?dnöm a tájról. „Tehát ez az a hely! Átpontosít – az ezerszín? élet végén tesz hasonlót a halál…”
Erd? Péter, Magyarország hercegprímása celebrált misét, mellette papok, köztük Mikus Tibor, innen Tápióbicskér?l – ? szervezte a kirándulást –, egyházi Sz?zmáriás-lobogók az énekl? körmenetben. Bent a templomban h?vös, lélekemel?, tapintható csend.
A templommal szemben újabb dombvonulat, a fák közt el-elt?nik egy-egy személy, kis id? után megkönnyebbülten jön el?. Remetét egyet se láttam…
Tekintetem belefúrva figyeltem a tájat, azt a pillanatot kerestem, amikor anyám… Azt a helyet, ahová… „lombhalmokon át… tüd?vel foghatón… vonnak s?r? árnyékba a fák. Ezek a fák? Még csak hegyek álma…”
Eszembe jutott: a II. világháború, a lehetséges hadmozdulatokon képzel?dtem, úgy vélve, nem sok tusa lehetett itt.
Leültem a dombra, le kellett ülnöm, mert egyre er?sebben kívánkozott világra, szavakká lenni vágyott a bennem él? dallam-ritmus-képegyveleg… Papírt, golyóstollat kerestem el?, s gyorsan, percek alatt összeállt a mozaikkép szövege…
A közvetlen körülöttem lév?ket csak szemem sarkából érzékeltem, a sebes tollvonásokat nézték, érdekl?déssel, kicsit furcsálkodva, de tudták: költ? vagyok… Eközben a völgy-mélyér?l, képzelve a hangzáshullámokat, tudtam, a körmenetb?l száll az ének…
Szentkúton
Haláláig sokat emlegette:
Boldogasszony-napi búcsún járt –
mondott-emlék színhelyén szembesül
képzeletem és a valóság.
Átpontosít – az ezerszín? élet
végén tesz hasonlót a halál.
Hol Mária megjelent, szobor
?riz régi, egyszervolt csodát.
Fenn, a csúcson, nagy, fehér kereszt,
messze látszik, lombhalmokon át.
Körmenet tolong. Ének száll. Mély csend
bennem. Látvány, semmi látomás.
A Szentkútnál, térden, ifjú n?. Esdve
mond – tán gyermekáldásért – fohászt.
Zagyva-folyást tüd?vel foghatón
vonnak s?r? árnyékba a fák.
Ezek a fák? Még csak hegyek álma,
mikor itt járt fiatal anyám.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.30. @ 12:41 :: dudás sándor
