Vagy már abban a pillanatban vétek, csak mi nem gondoljuk annak? Mi dönti ezt el? Vagy ki? Vajon változunk-e attól ha elgondolkodunk ezen és kiderül, jól vagy rosszul cselekedtünk. És vajon mitől rossz a rossz, és mitől jó a jó? Nem tudom. Ma sem.
A válásunkat Anyám szó nélkül, kérdés nélkül csinálta végig. Igaz, azt a bizonyos konyhakést végig a kis retiküljében hurcolta, hátha találkozik a vejével, de szerencsére ez nem történt meg. Amikor pedig szépen rendbe tettünk mindent, azt is szó nélkül elfogadta, csupán a kés történetét mesélte el a páromnak. Mintegy figyelmeztetésül.
A mi kis családunk elköltözött a közeléből, így kevesebbet tudtunk róla, mint amennyit kellett volna. Bár minden nap beszéltünk telefonon, és szinte hetente találkoztunk, ez nem volt ugyanaz. Mikor a nővérének meghalt a férje összeköltöztek, pár évig együtt éltek. És egyáltalán, a család utolsó idős tagjait az én anyám szépen a szárnyai alá vette, utolsó éveikben sokat törődött velük. Engem mindenről megkérdezett, és ez teljesen új szokása volt. Később persze a testvéreimmel is mindent megbeszélt, de mivel én voltam a legidősebb, úgy gondolta, nekem kell először tudnom mindenről. Úgy éreztem, mintha rám bízná magát. És ez nagyon jó volt. Persze felelősség is, de jó.
A nagynéném sajnos megbetegedett, mi tudtuk, hogy teljesen le fog épülni és féltettük Anyánkat. Az agyérelmeszesedés kegyetlen betegség. De ő kitartott, és erején felül gondozta a testvérét. Aztán egy reggelen csöngött a telefonom. Anyám hangja:
— Anikóm! Nagyon jól fogok viselkedni. Engedd meg, hogy hozzátok költözzünk, nem bírom egyedül. Szükségem van rád!
Pontosan ezekkel a szavakkal, ahogy most leírtam. Nincsen nap, hogy ez eszembe ne jusson. És az is, amit akkor éreztem. A rémületemet teljesen elnyomta egy soha nem tapasztalt csodálatos érzés. Az Édesanyámnak, én jelentem a biztonságot. Rám bízza nem csak saját magát, szeretett testvérét is.
Természetesen segítettünk. Nagy nehezen lebeszéltük arról, hogy eladja a lakását és a pénzét nekünk adja. Sikerült albérlőt szereznünk, így még növelhettük kicsit a bevételét. Nem voltak könnyű évek, hiszen mi mindig egyedül, szülők nélkül éltünk, de mindent meg tudtunk beszélni. Jó volt látni, Anyám mennyire biztonságban érzi magát mellettünk. De eljött az a pillanat, amikor belátta: a nővérének állandó orvosi felügyeletre van szüksége.
Akkor még volt némi összeköttetésem, így a nénikémet el tudtuk helyezni egy nagyon nívós gondozóházba, és anyám naponta tudta őt látogatni. Talán még két évig élt a szeretett testvér, anyám egyedül maradt. Már csak mi voltunk neki.
Visszaköltözött tehát a régi lakásába és csendben éldegéltünk tovább. A húgom lakott hozzá legközelebb, ő tudott róla a legtöbbet, hisz naponta látta. Így azt is tőle tudtam meg egy napon, hogy Anyánk beteg. Nagyon beteg, mellrákja van. Műteni kell. Azonnal.
Mire beértem a kórházba már a műtőből tolták ki egy gurulós ágyon. Nem tudom elmondani, mit éreztem, amikor megláttam. Még aludt, de annyira védtelen és gyenge volt, hogy siratni sem voltam képes. Egyetlen érzés tombolt akkor a lelkemben: most nem hagyhat itt bennünket. És nem így!
Nem készültem hazamenni, hisz megbeszéltem a párommal, maradok néhány napot. Este telefonált. Persze, hiszen hogyan is bírnánk ki, ne beszéljünk legalább. Már az első mondat letaglózott, elállt a lélegzetem. Az anyósom kórházban van, azonnal műteni kellett. Mellrák.
Ők anyámmal nagyon ritkán találkoztak. Rendszerint a gyerekek születésnapján, egy évben kétszer. Persze mindig kérdeztek egymásról, főleg azután, hogy egyedül maradtak. Igen, mert a férjeik előbb mentek el. De ennyi. Annyira különböző volt az egész életútjuk, a természetük, hogy soha nem tudtak közel kerülni egymáshoz. Igaz, nem is akartak. Jóval később tudtuk csak meg, hogy míg külön éltünk, egyszer találkoztak. Akkor mindent megbeszéltek, egy egész életre.
Most nem meséltünk nekik, mi is történt a másikkal. Igaz nem is kérdezték. Ma sem értem miért. Mindkettőjük műtétje sikerült (a bal mellüket amputálták), és a kemoterápiát is elutasították. Mindketten.
Anyám óriási akaraterővel teljes életet élt. Azonnal elintézte magának a mellprotézist és legnagyobb ámulatunkra teljesen nyíltan, ezt meg is beszélte velünk. Velem telefonon a testvéreimmel személyesen. És mikor megkapta, szinte ünnepélyesen, összeterelve a családot… elkezdte használni. Mindig nagyon elegáns volt és kínosan ügyelt a megjelenésére, de ettől a naptól kezdve volt valami megmagyarázhatatlan plusz, ami az egész lényét átjárta. Egy olyan tartás, ami azokról az emberekről sugárzik, aki legyőzték nem csak a halált, hanem önmagukat is. Kevés ilyennel találkoztam.
Anyósom szegény, teljesen másként élte meg ezt az időszakot. Nem is vártunk tőle mást, felkészültünk és elfogadtuk. Mindig is ilyen volt. Egy enyhe náthába képes volt belerokkanni. Hát még ebbe a szörnyűségbe! Egyedül nekem mutatta meg a műtét helyét, igaz akkor már tudta, mi történt anyámmal is. Kíváncsi volt, kinek nagyobb a sebe. Mikor elmeséltem anyám hihetetlen talpra állását, szegénykém még jobban magába zuhant. Meg is rémisztett alaposan, hisz azt hittem segítek neki. A jó példával. De sajnos pont az ellenkezőjét értem el vele. Betegebb lett, mint valaha. Pedig minden lelete negatív volt.
Nem úgy az Édesanyámé. A mai napig nem tudom elképzelni, hogyan csinálta. Hogy miért, azt ma már tudom, hiszen pont annyi idős vagyok, mint akkor ő. Én is ugyanezt tenném. Nem tudnám elviselni a gyermekem fájdalmát. A rémületüket, hogy el fognak veszíteni. Ugyanúgy kihasználnék minden pillanatot, hogy lássam őket, beszéljek velük. És hogy semmit ne vegyenek észre abból, amin keresztül megyek. A saját rémületemet.
Mi gyerekek semmit nem vettünk észre. Még a húgom sem, aki naponta látta. Ö telefonált egy napon, hogy azonnal menjek, anyánk kórházban van.
Egy év sem telt el a műtét óta. Haldoklott. Mindenhol áttét, nincs segítség. Ha kevesebb morfiumot kap, szenvedni fog, ha többet, a szíve nem fogja bírni. Egyszerre kértük sírva, mind a hárman, ne hagyják szenvedni.
Mikor utoljára láttam gyönyörű volt. Az arcán a boldog találkozás halvány pírja, messze járt már… rég eltávozott apám tartotta karjaiban. Immár mindörökké.
Arra már nem emlékszem kinek a gondolata volt kettőnk közül, de úgy döntöttünk, nem mondjuk el anyósomnak, mi történt. Sem akkor, sem máskor. Ő nem tudná feldolgozni. Hiszen meg volt róla győződve, ő sokkal betegebb.
Tíz évvel élte túl anyámat. És nem volt olyan találkozás, amikor ne kérdezett volna felőle. A legrosszabb az volt, amikor elkezdett pityeregni, hogy milyen jó az édesanyámnak! Bezzeg ő, a kínok kínját szenvedi. Néha előfordult, hogy szelíden érdeklődött, vajon miért nem látogatja meg őt anyám. Őt, a nagy beteget. Nos, ilyenkor alig volt időm arra, hogy elbújjak sírni. De nem tehettem meg vele, hogy az igazságot elmondjam. Egy idő után, már a férjem is, és a család is könyörgött: elég volt. Nem mehet így tovább. Aztán mégis úgy döntöttünk, nem lehet. Ha akkor nem mondtuk el, most már nem tehetjük.
Persze voltak olyan napok, amikor inkább nem mentem hozzá, mert féltem. Hogy elszólom magam. Vagy elsírom.
Hogyan tudtam végigcsinálni, és miért?
Vétettem anyám ellen?
Az anyósom tényleg nem sejtett semmit?
Jó néhány évig feltettem magamnak ezeket a kérdéseket. Igazából nem tudom a választ. Ma sem.
Mostanában azonban, ha eszembe jutnak ezek az évek, felmerül bennem egy halovány gondolat.
Vajon megtenné értem valaki ugyanezt? Azok közül, akiket nagyon szeretek.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.28. @ 17:29 :: Gazsi Anna
