http://www.youtube.com/watch?v=0M4vI_XMgu8&feature=related
Állok szomorúan a távolba eső hegy sötétbe vesző ormán, gondolataim cseppenként hullnak a mélységbe, s alant egy kis hegyi patak gyors folyásába csobbanva, tovasodródnak az elmúlás felé. Csendesednek a mozdulatok, felsejlenek mondat nélküli szavak, melyek magányos pillantásokkal kötnek örök barátságot, és kéz a kézben illannak tova.
Elfáradnak a kérdések, már nem kívánják válaszukat, fakulni vágyó pergamenen találnak örök megnyugvást.
Aiolosz által felkorbácsolt metsző szelek tépázzák hajamat, de lendületük megtör, arcom múlt vájta billogjain. Sandítva lesem a horizont felé közelítő, vakító fehéren izzó óriás lassúnak tűnő lépteit, de küklopszi szemébe nem merek belenézni. Sárga köntöse körül egymásba örvénylő színek szürrealista festményt vizionálnak, de nemsokára el fogja mosni őket az éjszaka sötétje. A tér lassan felfedi valódi arcát, kitárja időkarjait, a múlt és a jövő kérés nélkül, egyszerre ölel át.
A hajdani élet egy pókhálóval átszőtt képzeletbeli tükörből néz vissza rám, a foncsor hibáin elszökő fény emlékeim letört darabkáit viszi magával.
Lényem, mások által feltörhetetlen mélységeibe jutottál oly könnyedséggel, mint ahogy gomolygó ködpára terjeszti ki felhőit a hófödte hegycsúcsok felett. Cselekedeteid varázsolták valósággá az álmokat, képzeleted teremtett kontúrt a halovány tárgyaknak, s tiszta hangod hullámain utaztam, mesebeli tájakra. Ágyékod bűvölete élesztette fel bennem a vágyat, mely szabadon kóborolt lelkemben, s csak a te hívó szavadra várt.
A tegnapok eseményeinek kiszáradt lenyomatait vad vádaskodások karcolják olvashatatlanná, ám torzított rajzolatán át is fel tudom idézni együtt töltött óráink legcsodálatosabb perceit.
Ültem a kanapén, szokás szerint csipp-csupp dolgokról csacsogtál vidáman, mikor váratlanul odajöttél hozzám és befészkelted magad az ölembe. Tenyeremben tartottam arcodat, mint elárvult babáját tartó kisgyerek s hajadat simogattam lassanként. Nem hagytad sokáig, hamiskásan rám néztél, majd megfogtad kezem és a válladnál blúzod alá csúsztatva, megállítottad kívánalomtól izgatott melleden.
— Játsszál! — Suttogtad kuncogva a fülembe s közben még jobban hozzám simultál.
Vannak örök pillanatok, melyek hosszú évek után váratlanul felbukkannak bennünk, még ha rég elfeledettnek is hittük, ám egyszer csak, hipp-hopp, jelen vannak és elkísérnek halálunkig.
A hegy néha morcos morgások közepette apró szikladarabkákat görget a völgy felé, a beléjük fagyott vízcseppek, már oldják a szorítást, de erőtlenségük még a múló telet idézik.
A lelkemet marcangoló délibábjaim ellenére, tekintetem, olykor már előre néz, ahol holtnak hitt faágak küzdenek a természet rendje ellen, és rejtett rügyeiket bontogatják titokban. Ahol vircsaftoló madár seregek köszöntik vidáman a naplementét, és homokfürdőben hempergőznek kiterjesztett szárnyaikkal. Ahol az őzek könnyed szökkenésekkel barangolják be megszokott csapásaikat és kezdik felölteni legszebb ruhájukat. Ahol a tölgyfák levelei egymás között beszélik meg az erdő aznapi pletykáit, és elszáradt gallyakkal dobálják meg az arra csörtető vaddisznókat, kíváncsiságom már arra téved.
Ma azonban még megnézem utoljára a horizont mögött elbújó nap búcsú sugarait. Még megnézem, miként siklanak tova, a rakoncátlan felhőgyermekek, egy ismeretlen messziség, felderítetlen világába. Csendben elköszönök az árnyak szürke fergetegétől, s elengedem őket, talán egy szebb jövő felé.
Ma még utoljára hagyom végig gurulni könnyeimet arcomon.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.30. @ 10:44 :: Gyarmati Gábor