Sötét sarkokban árnyak bujkálnak,
nyugtalan perceket rugdal az éj,
az izmok megszokásból fájva rángnak:
a szív dübörögve téged zenél…
Szorít a sötétség, hangodat várom,
nem hagy pillanatnyi nyugtot a félsz,
roppannak a falak, elkerül az álom,
‘ha most szendergek, többé nem látom’
– ezt süvölti bennem egy zöld arcú rém
hát zsibbadtan virrasztok (rajtam az átok)
– így most
ketten ülünk az ágy szélén:
a magány meg én…
