Három napig voltam bent, amikor végre felébredtem.
Nyugodt ember vagyok, ha leszedálnak, folyamatosan alszom. Egy jó darabig nem fejtettem meg, miért hoztak ide.
A negyedik napon járhattam egyet a folyosón, persze nem egyedül, de legalább körülnézhettem.
A folyosóról sok-sok ajtó nyílt, az ajtókon betekintést enged? üveg, kés?bb megtudtam, hogy törhetetlenek, el?ttük rácsok. Kíváncsian néztem be a rácsok kusza vonalán át. A szobák többsége olyan volt, mint az, amiben én laktam. Egy ágy, egy kézmosásra alkalmas kagyló, egy asztal, mellette szék.
Akkor mosakodni vittek. Pedig tudtam egyedül is. Felháborodásomra bátorító mosollyal válaszoltak és azt mondták, az én érdekemben van: netán eleshetek a zuhanyzóban, így mondták. Megszoktam a fürdés új módját, az engem elkísér? ápoló igazán diszkrét volt: megvolt az a különleges képessége, hogy szinte láthatatlanná vált. Egy id? után már nem is tör?dtem vele, hiszen ? sem tör?dött velem. A biztonságomra vigyázott. Erre nem volt szükség, de megértettem, hogy életemben ez egy új szabály.
Sok más dolog is új volt az életemben.
Naponta háromszor közösen étkeztünk egy nagy teremben, és bár a parkba ott-tartózkodásom második hetében már kimehettem, a kerítésen túlra nem engedtek. A biztonságom érdekében.
A többiekkel lassan barátkoztam meg.
Voltak, akik szinte soha nem hagyták el a szobájukat, legtöbbször még étkezés idejére sem. Velük nem tudtam kapcsolatba lépni. De ezt ?k sem akarták. Néha benéztem a rácson át. Csendben feküdtek, mintha aludnának, de a szemük nyitva volt. Kés?bb megtudtam, hogy minden ajtó hangszigetelt.
A nagy többség viszonylagos szabadsággal közlekedhetett. Én is közéjük tartoztam.
Nyugodt típusú vagyok, hát elfogadtam az életem adta új feltételeket.
Egy id? után kaptam könyveket, papírt és tollat. Nem szeretem a ceruzát, szétken?dik és elcsúfítja a papírt. Tollal írok mindent. Ezt is. Reggel van, ma jön értem kintr?l egy orvos, vagy ügyvéd, már nem emlékszem, akivel beszélgetnem kell. Nem vágyom a társalgásra, de ez is az új életemhez tartozik.
A többiek egy része furcsa volt. Vagyis – mindegyikben volt legalább egy furcsaság. Ott volt például Dénes. Csak úgy tudott enni, ha etették. Azt képzelte magáról, hogy karonül? gyermek. Mozgása darabos volt és gyakran elesett járás közben. Sokat nem beszélgettem vele, mert a szellemei képességei is gyengék voltak. Nem tudom, ez mióta volt így nála. Nem kétséges, hogy itt van a helye. Ádám szerint gyereke és családja is volt. Amikor vitatkozni kezdtem vele, azt mondta, az igeid?n van a hangsúly. Nem kérdeztem többet.
Levente matematikus volt odakint. Egy id? után így hívtuk magunk között a világot: odakint és idebent.
Levente sem értette, miért került be, de meg volt arról gy?z?dve, hogy figyelik. Nehéz volt vele beszélgetni. Ha belekezdtünk egy témába, két-három mondat után helyszínt kellett változtatnunk. Ha addig az ebédl?ben ültünk, a kertbe mentünk ki, vagy fordítva. Állandóan mozognunk kellett. Néha azt kérte, hogy öltözzek át. Mondjuk, hogy vegyek fel egy pulóvert. Nyáron is megtettem a kedvéért. Nagyon sokat tudott a fegyverekr?l. Megkedveltük egymást. A beszélgetéseinkb?l sokat tanultam az intézetr?l is.
Soha nem jöttem rá, én miért vagyok itt.
A többiek – igen, azt értettem.
Az én szobám a második emeleten volt, közvetlenül a padlás alatt.
Ha nagy volt a vihar, a tet? felé magasodó gesztenyefa ágai súrolták a palát. Régi, mohos pala volt, sarkaival összekapcsolva, rendezett sorokban állta az elemek tombolását, a nap sütését. A régi palák megbízhatóak tet?fedésre, és akár 120-150 évet is kibírnak. Ezt Félix-t?l tudtam meg. Elmondta azt is, hogyan illesztették egymáshoz ?ket, hogyan rakták fel az utolsó darabot és húzták fel azt a küls? létrát, aminek volt egy jó neve, de sajnos már elfelejtettem.
Félix azért került ide, mert, mert – nos, ? építési vállalkozóként családi házakkal foglalkozott és furcsán halt meg a felesége. Nem beszélt err?l. A házakról és az épít?anyagokról beszélt. Amit Félix kinti életér?l és idekerülésének okairól tudok, azt is mind Ádám mondta el nekem.
Jó csapat voltunk.
Tegnap a délel?tti séta alatt felélénkült a reggel óta er?s szél, felkapta és arcunkba sodorta a finom homokot a frissen lerakott kerti útról, meghajlította a fiatal fákat, kisebb ágakat tört le.
Ádám azt kezdte elemezni, hogy én miért vagyok itt – nagyon intelligens embernek tartottam, de ez volt mondandójának az a részlete, amit soha nem hittem el.
Ekkor az ápolók úgy ítélték meg, hogy a közelg? vihar miatt néhányan nyugtalanná válhatnak, ezért a biztonság kedvéért mindenkit beparancsoltak.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.15. @ 11:38 :: jager_ luca
