Álmomban
Erik a tengerparton sétált, a szél tépkedte a ruháját, kócolta hosszú haját. Testtartása nyugtalanságot árult el, mindkét kezét zsebre dugta, időnként felhúzta a vállait és úgy nézett fel az égre, mintha valamire várna – arcán könny rajzolta árkok.
Visszaballagott a házhoz, amely magányosan állt a parton. Közeledtére Susanne jött ki, és elindult felé.
– Valami baj van? – kérdezte lágyan.
A férfi a fejét rázta, nem akart beszélni róla.
Szótlanul mentek egymás mellett, Susanne leült a teraszra, Erik bement a házba, de nemsokára a gitárjával és egy kottával tért vissza. Leült az asszonnyal szemben és az ujjaival lefogott néhány húrt:
– Hallgasd meg, kérlek, aztán mondj véleményt!
Susanne szó nélkül bólintott.
Erik a húrokba csapott, s olyan elementális erő szállt fel a hangszerből, mintha a pokol ellen menne. Az asszony megrezzent, védekezőn húzta össze magát.
Elült a zene, Erik faggatóan nézett rá.
– Mi volt ez? – kérdezte Susanne.
– Nem tetszik?
– De, nagyon tetszik, de olyan felkavaró, hogy a hideg futkározott rajtam. Mi ez, Erik?
A férfi a tenger felé nézve tűnődött hosszú percekig, aztán felsóhajtott.
– Elmondok valamit, mert meg kell osztanom valakivel, bár félek, hogy nemsokára megbánom.
Susanne keze moccant, de Erik megrázta a fejét.
– Erre kár időt vesztegetni, tudom, hogy biztos lehetek benned. Magamban vagyok bizonytalan.
Kis szünetet tartott, annyit, amíg a gitárját lefektette a padra.
– Mióta ismerjük egymást? Nagyjából tíz éve. Mit gondolsz rólam?
Susanne–t meglepte a kérdés, nem tudott válaszolni.
– Pontosítok: normálisnak tartasz?
– Abszolút! Hogy jutott eszedbe ilyet kérdezni?
Erik közelebb hajolt, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgatja őket.
– Susanne! Nekem hosszú ideje különös álmaim vannak. Egészen pontosan sohasem emlékszem rájuk ébredés után, de mindig nagyon nyomasztó érzés marad utánuk. Létezik valaki, aki – legalábbis így jön át – nagyon fontos nekem és bajban van, de én nem tudok segíteni neki. Volt olyan álmom, amikor vízben fuldokolt, őt először nem láttam, de a folyót igen és nagyon erősen éreztem, hogy bajban van, de nem tudtam mozdulni, hogy megkeressem, mert a lábaimat nem bírtam felemelni. Máskor egy üres teret érzékeltem és keserves zokogást hallottam. Ott álltam a semmiben, forogtam körbe–körbe, de nem sikerült megállapítanom, hogy melyik irányból jön a sírás. Még egy esetet elmondok, ezt pár napja álmodtam és ebből született az iménti dal. Mintha egy fekete–fehér film lett volna: egy szegényes lakást láttam, odabent egy férfi dülöngélt, később észrevettem egy nőt is. Veszekedtek. A hangjukat nem hallottam, de érzékeltem, hogy egyre hevesebben vitatkoznak, majd a férfi pofon ütötte a nőt. Lökdösődés, dulakodás lett, majd az az ember a földre lökte és meg is rugdosta az asszonyt, s miután az feltápászkodott, a férfi megragadta a nyakát és szorongatta, az asszony pedig hiába próbálkozott, nem tudott szabadulni. Már egészen elernyedt, amikor valami csoda folytán sikerült a férfi arcába mélyeszteni a körmeit, ettől lazult a szorítás és el tudott futni. A legkülönösebb az egészben az, ami bennem játszódott le. Tudtam, hogy segítenem kellene a nőnek, azt is éreztem, hogy nekem ő mindennél fontosabb, ugyanakkor élt bennem egy párhuzamos tudat is, hogy ez egy másik idődimenzióban van, ebbe én semmiképpen nem tudok beleavatkozni.
Ébredés után azt éreztem, hogy figyelmeztetnem kell őt. Hiába mondogattam magamnak, hogy értelmetlen az egész, egy álombeli akármit nem befolyásolhatok. Olykor már arra is gondoltam, talán megőrültem. Aztán elemi erővel tört fel belőlem ez a zene, alig tudtam lekottázni, és amikor először játszottam le magamnak, akkor megnyugodtam. Igen, megnyugodtam, de még mindig nagyon törékeny a lelkem, az imént is, a parton sétálva azt vettem észre, hogy folynak a könnyeim. Miért sírok? Mi történik velem?
Te ismersz, nem vagyok egy mimóza lélek, de ezek az álmok letargikus hangulatba taszítanak. És bizonyos fokig már dühít is, hogy nem tudok kitörni belőle. Mondd, mi a véleményed?
Susanne fázósan húzta össze magát; nagyon szeretett volna most máshol lenni.
– Nehogy azt mondd te is, hogy menjek pszichológushoz, mert előbb megyek a tengernek! – állt fel a férfi és italt töltött két pohárba. Egyiket az asszonynak nyújtotta, Susanne hálásan nyúlt érte és egy hajtásra kiitta az egészet.
Erik kényszeredetten felnevetett.
– Ilyen súlyos az eset?
Az asszony a fejét rázta.
– Sok mindent megértettem most. Sok dalodat, mert ugye született már több is az álmok hatására?
A férfi ütemesen hintázott előre–hátra.
– Igen – mondta csendesen és merengve nézett a távolba. – Soha nem láttam még igazán őt, csak apró részleteket az arcából, a tovasuhanó alakját. Időnként eszelősen vágyom arra, hogy megismerjem, csak egy pillanatra lássam az arcát és azt gondoltam, ha megéneklem, egyszer majd megjelenik az álmomban teljes valójában.
– Nem láttad? És most, amikor fojtogatta valaki?
– Igen, érdekes, amit kérdezel. Nem, nem láttam. Vagyis mintha láttam volna, de mégsem. Legalábbis nem tudom visszaidézni, pedig elhiheted, sokat gyötörtem az agyamat. Abból is, amikor a vízben fuldoklott, csak a mosolya maradt meg, mert valami különös fény övezte az arcát, mintha sugárzott volna.
Susanne összeszűkült szemmel nézett a férfire és nyújtotta a poharát.
– Kérhetem, hogy hozz még egyet és aztán a dalt is még egyszer?
Erik készségesen elvette a poharat, aztán inkább az üveget is az asszony elé tette, majd felvette a gitárját. Pár pillanatig nézte, ahogy Susanne ízlelgeti az italt, majd végighúzta ujjait a húrokon.
– Fantasztikus volt! – mondta a dal végén az asszony már kissé fátyolos szemmel.
– És azon túlmenően?
Susanne szorgalmasan rajzolgatta a köröket a pohara peremére.
– Erik, én nem vagyok járatos ezekben a dolgokban, amit most mondok az pusztán intuíció. Elképzelhető, hogy valahol valamikor valaki nagyon fontos volt neked, mondjuk egy előző életedben. Amit álmodsz, az talán a tudatalattidban maradt előző életes emlék. Vagy most jutott eszembe, hallottam egy esetet, amikor az ikerterhességben az egyik baba meghalt, s a lelke állandóan zaklatta az élőt. Van, aki legyint az ilyesmire, van, aki hisz benne. Ennyit tudok most mondani.
– Milyen kár! – mondta kissé csalódottan a férfi és felállt. – Jó éjszakát, Susanne, én visszavonulok.
Másnap reggel Susanne láthatóan megviselten érkezett a konyhába. Erik az étkezőpultnál ült, előtte üres kávéscsésze, pirítós–maradék; éppen befejezett egy telefonbeszélgetést.
– Nekem is hagytál, jaj, de jó! – emelte fel a kávéskancsót Susanne. Lehunyt szemmel állva itta az első kortyokat, s aztán telepedett le Erikkel szemben. – Jól vannak?
Erik elmosolyodott, és ellágyulva nézett a kezében szorongatott készülékre.
– Igen. Mínea nyűgös egy kicsit, mert jön egy foga, de amúgy minden rendben van vele. David meg már nagyfiú.
– Kár, hogy csak most jöttem! Legközelebb add át az üdvözletemet Glóriának!
– Örömmel, már csak azért is, mert ő most is üdvözölt téged és azt üzeni, hogy úgy szeretne visszakapni, ahogy elengedett…
Susanne megrázta a fejét.
– Glória nem tudja a legújabb álmomat, de láthatta rajtam, hogy valami nincs rendben.
– Nem tudja? Hogy–hogy nem tudja?
Erik kényszeredetten megvakarta a fejét.
– Ő lelki okokat lát ezek mögött, és mindenáron pszichológushoz akar küldeni. Pár hónapja meg kellett ígérnem, ha lesz még egy álmom, elmegyek.
– Értem, értem – mondta az asszony és újra teletöltötte a csészéjét. – De ha már úgyis szóba került, az este gondoltam valamit.
Erik csúfondáros mosollyal ingatta a fejét:
– Az este?
– Ezt hagyjuk, Erik! Komolyan akarok beszélni veled.
A férfi ültében haptákba vágta magát, még tisztelgett is hozzá.
Susanne türelmesen kivárta, amíg teljes figyelemmel néz rá, akkor folytatta.
– A dalról szeretnélek kérdezni meg egy furcsa mondatodról. Hogy tudatában vagy–e a bennük rejlő összefüggésnek?
Erik előre dőlt, minden idegsejtjével itta az asszony szavait.
– Azt mondtad, tétlenül nézted a fojtogatást, mert tudtad, hogy lehetetlen beavatkozni, ugyanis, amit láttál, az egy másik idődimenzióban történt.
– Így van! – szólt közbe Erik kiszáradt szájjal.
– És mi van dalban? Először azt hittem, nyelvbotlás, azért kértem még egyszer.
Erik csalódott arcot vágott, mire az asszony mentegetőzve legyintett:
– Azért is kértem… Így jobb?
– Mi van a dalban?
– Azt mondod: „Nézem csak, mi eljön – majdan – a jövőben”.
Erik nézett az asszonyra, megrázta a fejét, mintha azzal a helyükre kerülhetnének benne a dolgok.
– Mi a gond vele?
– Hát nem érted? Itt jövőről beszélsz, az álmodban azt érezted, hogy másik idődimenzió. Egyértelmű, hogy most, a jelenben történik a nő életében olyasmi, aminek a jövőbeni következménye lesz a fojtogatás.
A férfi hátradőlt a székén és erősen koncentrált, aztán felugrott és eszelősen elrohant.
Susanne nézett utána megnyúlt ábrázattal, s a tenyerével dörzsölgette a halántékát.
– Most mi rosszat mondtam? – dünnyögte maga elé értetlenül, de Erik abban a pillanatban szélsebesen vissza is érkezett.
Egy papírlapot simított az asztalra:
– Nézzük végig az egészet!
Álmomban
Ne, ne, kérlek, ne kínozz már tovább,
Azt látom régóta, békére nem találsz,
Felém sodort egy lapot a tengeri szél
Úgy érzem, távoli időről mesél.
Hallgatom a szelet: suttogja a neved?
Álmomban látom, mi okozza veszted,
Kiáltanék: kérlek, menekülj, míg lehet,
Vad indulat oltja ki gyenge életedet!
Szenvedésed mily gyötrő kín, látom,
De egy oltalmazó kéz átnyúl a halálon,
És messzire taszít, túl az álom–határon.
Életed pereg előttem égi mozivásznon.
Segítenék, futnék, nyújtanám a kezem,
Homályos képsorok játszanak velem,
Nézem, csak mi eljön – majdan – a jövőben,
Ám csak néma kiáltás telik most tőlem.
Szólnék hozzád, de már nem tudok,
S nem hallod meg szívedben a hangom,
Máshol vagy, máshol jársz előttem,
Egyszer itt, aztán ott! Elveszek az időben.
(Csend)
Elvesztem az időben…
– Susanne! Itt van minden, ahogy mondtad. Ez az álom egy jelzés, hogy segítsek, bírjam rá, hogy ne tegyen meg valamit? De mit?
– Próbáljuk meg visszafelé kibogozni! Az álombéli kapcsolata mi lehet? Házasság, én annak gondolnám.
– Én is.
– Tehát ha a házassága vezetett ide, akkor azt kell megakadályozni, vagy már az első találkozást. Mit gondolsz?
– A házasságkötés előtt… szokás kérdezni, hogy tud–e valaki olyan körülményről, amely akadálya lehet a frigynek. Nem?
– Tőlem kérdezed? Te vagy a házas, nem én. Ő meg esetleg mostanában…
– Azt gondolod, Susanne, hogy most lehet a házasságkötése előtt, s én most… közbeszólhatnék, hogy… állj!
– Úgy valahogy! Közbeszólhatsz egy dallal. Ezzel!
– És ha szerencsém van, meg is hallja.
Susanne felemelte az ujját:
– Ha neki van szerencséje!
A férfi eltöprengett egy picit.
– Igen, igen! Az ő szerencséje momentán fontosabb, az enyém csak másodlagos, de koránt sem mellékes, mert remélhetem, hogy akkor elmaradnak ezek a lélekrágó álmok.
Erik újra a kezébe vette a szöveget, olvasgatta, egy–egy soron hosszan elgondolkozott.
– Nem jó! Így nem jó! Ez a szöveg mit üzen neki? – s hirtelen mozdulattal összegyűrte a lapot, és a szemetes felé dobta.
Susanne felugrott érte és féltő mozdulatokkal kisimogatta.
– Ennél hatásosabbat nem tudsz írni! Ez így sokkoló!… Bár elképzelni sem tudom, hogy melyik irányba kellene üvöltened, hogy meghallja, akinek kell. Hány esküvőre van kilátás a közeljövőben világszerte? Te mit tippelsz?
Vers: Gábor Judit
Folytatás: hétfőn
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Józsa Mara
