Jaj!
A nap metsző sugarai előbukkantak imitt–amott a szürkére sikerült égbolt felhői közül, de oly távoliak, oly reménytelenül gyengék voltak, hogy semmit sem melegítettek meg a kinti világból. Kemény februárvégi fagyról árulkodott az ablak jeges mintája az elcsúszott függöny mögül. A fotelban alvóról semmi más nem árulkodott, csak dús fehér hajának fésületlen szálai ágaskodtak túl a fotel magas támláján, jelezve, hogy van valaki a szobában. Arról nem érkezett jelzés sehova, hogy a kintinél dermesztőbb hideg már csak az ő lelkében vacogott.
Korán kelt, mert tudta, hogy lánya és asszonya nem késhetnek el a kórházból, és még sok a tennivaló. A lánya már készülődött. Az ágy szélén ülve, óvatosan tapogatózva talált rá az előre odakészített ruhaneműkre. Margó pizsamában szaladgált fel alá a lakásban, hogy együtt legyen minden, amire Zsuzsinak még szüksége lehet. A legfontosabbakat este bekészítette, de most tette el a mobilt, a gyógyszereket, a lehűtött almakompótot, a mandarint, a vizet, ha útközben inni kellene, és a nylon zacskót, hogy ne sérüljön a taxi huzata, ha jelentkezne a hányinger. Most sebtében összekapta magát is, és gyengéden segítette Zsuzsira a kabátot, sálat, cipőt, kopasz fejére a jó meleg sapkát, mert azonnal itt a taxi. Pontosnak kell lenniük, hogy a vért is levehessék a laborban és ágyba is kerüljön, mire elkezdődik a chemoterápia. Ő ott toporgott az ajtóban, hogy lekísérhesse őket a liften, és elbúcsúzhassanak, de Zsuzsi színtelen hangja megelőzte:
– Hát, szervusz papa, köszönök mindent. – A mondat második felét olyan halkan mondta, szinte lehelte, amit apja már nem is hallhatott meg, mintha szégyellné, hogy egyáltalán kipréselte a száján. Nem fordult felé, nem ölelte meg, csak megkapaszkodott a járókeretben, és átlépte a küszöböt.
Az idős férfit akkora keserűség kerítette hatalmába, hogy alig bírt elvánszorogni a fotelig, hogy belezuhanhasson. Ült meredten, oldalra dőlve, amúgy is keskeny száját úgy préselte össze, hogy a foga is megcsikordult. Az egyébként is kimerítő hetek már meglehetősen megtiporták nyolcvannégy éves lelkét, de az utolsó percek egyenesen öltek.
Hát, elment a gyerek. Kilépett az életéből, és ő tisztában volt vele, hogy utoljára látta. Elment szegényke, elbotorkált, érzelmeiben szinte repült az ő Tiborjához, lelke fogva tartójához. És elkeseredett gyűlölettel hagyta el a szülői házat, amelyben őt hónapok óta gyengéden ápolták, vigyázták a társa helyett.
Az öregember már alszik szerencsére, feje oldalra billen, szája tátva, két karja törzse mellett, kimerült teste egy–egy horkantással jelzi, hogy pihen. Most álmában anyával beszélget, mint az utóbbi időben oly gyakran. Panaszkodik annak az apró termetű vékony, fiatal nőnek, aki legalább negyven évvel fiatalabb nála, aki azóta nem öregszik, amióta, a vonat kereke maga alá gyűrte. Azóta egyszer sem simogatta meg. S ő most úgy vágyakozik arra a simogatásra, mint gyermekként, ha hazajött rendszeresen ismétlődő útjáról, és neki csak az érintés jutott, mert Imre a nagyobb, azonnal elfoglalta helyét az anyai ölben, és nekik többieknek már csak simogatásra tellett.
Anya – lehelte. – Anya, nem gondoltam, hogy ilyen nehéz, ennyire irányíthatatlan, sőt megmagyarázhatatlan az élet! És keserű! Mindenki meghal körülöttem, vagy elhagy! Simogass, kérlek!
Most pillanatra felébredt, de mert érezte, hogy egyedül van még mindig, visszaaludt.
– Anya, látod, ez a lány az én legkisebbem is meghal hamarosan, és tudja is magáról, hogy nem sok van már hátra az életéből. Rohamosan romlik az állapota. Lehet, hogy azért ilyen kemény, ilyen lelketlen. Hogy ingerelheti szegénykét az, hogy mi, öregek itt nyargalunk(!) körülötte, miközben neki a csontja töredezik! Hiszen hozzánk is azért költözött csak, mert Tibornál nincs lift, nem tudná háromhetenként lecipelni a második emeletről, és vissza, hogy eljusson a kezelésekre. Amíg a lába el nem tört ezt mind megoldotta egyedül, mert Tibor soha el nem kísérte kezelésre, sőt nem is vett tudomást a bajáról, merthogy ő nem tudja elviselni a kórházat. Amikor a lába alátört az utcán, akkor is csak meghívta neki a taxit, egyedül ment a sebészetre, kedvese pedig haza, mert az a nyavalyás fel sem ajánlotta a kíséretet. Arról sem vett tudomást, hogy az a szegény láb nem azért tört el, mert megbotlott, hanem azért, mert ott is áttét keletkezett. Egyáltalán, semmiről sem vett tudomást, ami Zsuzsival történt. Ó, anya, nem is lát már! Romlott a látása rohamosan, s néhány nap múlva, ahogy ideköltözött, a fényt sem érzékelte. Megvakult. Igaz, hogy Tibor, amikor mégis meglátogatta a kórházban, megígérte neki, hogy azonnal hazaviszi, amint rendbe jön a lába, de akkor már tisztában volt vele, hogy ez a láb soha nem lesz jobban. Sírt az én szegényem a vállamra borulva, hogy tudja ő, érzi, el fogja hagyni.
Mit mondhattam neki? Mindig is ellenszenves volt nekem ez az alak, de ezt nem hangoztattam. S ez a semmirekellő képes volt felajánlani neki, hogy költözzön az anyjához. Mondván; az a ház földszintes, kimehet a kertbe is, ha akar. Lakjanak együtt. Két vak! Egymásnak kiszolgáltatva. Akikről pontosan ő tudta, hogy alig ismerik egymást. Sem egymás tulajdonságait, sem jó, sem rossz beidegződéseit. Eh! Undorodom! Még jó, hogy ez a balga lélek ezt az ajánlatot visszautasította. Hogy ebben az egyetlen esetben felnőttként gondolkodott. Egyéként megrendítő, ahogyan mindenben osztja Tibor véleményét, s ahogy hízeleg neki. Első hetekben minden szombaton hozott ide ebédeket nekünk is, és el kell ismerni, főzni jól tud, csak olyan volt az egész, mint mikor a hétvégi apuka elviszi a gyereket cukrászdába, s két óra alatt letudja az apaságot. Mellesleg jókat mulattunk Margóval, azon a smucigságon, ahogyan kiporciózta az adagokat. Mindenkinek jutott egy szelet hús, csak Zsuzsinak maradhatott plusz egy szelet – vacsorára. Hallottad volna, ahogyan panaszkodott itt ennek a szegény betegnek, mintha rajta lenne a világ minden terhe. Felment a vérnyomása, tönkrement idegileg a sok izgalomtól, el kell utaznia egy kicsit, hogy meg ne betegedjen egészen. Természetesen el is utazott egy kicsit horgászni valahová, a világ végére. Undorító az egész!
Anya, olyan szép volt ez a gyerek, olyan egészséges. Mi történhetett a testében, hogy ez bekövetkezett? Az a gyönyörű vörös hajzuhatag is kihullott, és az én szegény kislányom nem más már, mint egy hatalmas keserűség, és fájdalom. Nagyon hiányzol most mellőlem, bár már nem szenvedek nélküled, sőt örülök, hogy nem érted meg azt a sok szörnyűséget, ami a te szülötteidet érte. Az rosszabb lett volna neked, mint a vonat roncsolása, mert az csak egy pillanat volt, és mert az anyák nagyon megszenvedik a gyermekeik tragédiáját. Ilusnak is jobb ott, ahol van, semmint ezt végignézze.
Most úgy érezte, hogy valaki gyengéden megsimogatja, megrezzent, és amint kinyitotta a szemét, Margó állt fölötte. Látszott rajta, hogy fáradt, és törődött. Hány óra van ilyenkor? – kérdezte. – Kettő múlt Sanyikám. Gyere ebédelni!
Emléktörmelékek
A konyha hideg volt, Sanyi elfelejtette bekapcsolni a villanymelegítőt, de Margó olyan fáradt volt, hogy szemrehányást sem tett neki ezért, pedig a szokásosnál jobban fázott. Nem beszéltek most, csak az evésre koncentráltak, s mint a haragosok, kerülték egymás tekintetét. Az ablak már bepárásodott a gáztűzhely sütőjéből kiáramló melegtől, és a mosogatóvíz párájától. Az asszonynak csak a háta látszott felé munka közben, ő pedig – mint akit megszégyenítettek –, besompolygott a szobába, hogy ismét lepihenjen. Ledobálta Zsuzsi kihűlt ágyneműjét, és kéjesen helyezkedett el régóta nélkülözött ágyán, amelyet november elején adott át a lánynak, amikor észrevette, hogy a másik, alacsony ágyból nem tud kiemelkedni a járókerettel. Így adta át íróasztalát is a gyógyszereknek, a telefont, mellyel még kapcsolatot tudott tartani a külvilággal, egyben a szobát is, melyben harminc éve aludt. Most mozdulatlanul pihent, élvezte a régen áhított kényelmet, és megállapította, hogy önző az ember, még akkor is, ha öreg. Vagy talán még inkább?
Margó bejött a szobába, leült mellé az ágy szélére, s kérte, hogy csússzon beljebb, mellette szeretne pihenni.
– Soká jöttél haza. Mi tartott ennyi ideig?
– Nagyon sok a beteg Sanyikám. Nem volt korábban Zsuzsi számára ágy. Pontosabban mindben feküdtek. Az infúziót a széken ülve kezdték el neki adni. Ekkor már nagyon elgyötört volt. Addig nem akartam eljönni, míg ágyba nem kerül, s a dolgait el nem helyezem. Most, ne haragudj, elalszom, mert leragad a szemem.
Margó oldalt fordult, térdét rátette az ő két lábára, kezét pedig a mellére. Szeretet áradt belőle.
Ez a szegény nő is jól kifogta velem! – állapította meg magában. – Nem gondolta, amikor mellém szegődött, hogy ápolónői szerepe lesz a családomban, ráadásul nem is engem kell ápolnia. Meg is rendültem, milyen természetesen fogadta, hogy idejönne Zsuzsi. Arra ugyan senki nem számított, hogy ennek az ápolásnak már csak egyetlen vége lehet. Méghozzá milyen!
Folyt. köv.
Folyt. Köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Kertész Éva
