Nagydarab volt a menyasszony, csíntalan, és nem is nagyon fiatal. A vőlegény néhány centivel alacsonyabb, köpcös, és korban hozzáillő. Azt persze nem sejthetem, mennyi idősek lehettek, mert magam csak tíz év körüli lehettem, de azok a menyasszonyok, akiket eddig láttam, légiesek voltak és harmatosak, s ez a jelző erre a párra igazán nem illett.
Nyilván rokonok voltunk a családhoz, mert napok óta készültünk a lakodalomra. Abban az időben vidéken az a szokás járta, hogy a rokonság mindenféle finomságot összesütött, s vitte a vágni való csirkét is, vagy a tyúkot levesnek. A főételt a család állta.
Érdekes, hogy tizenkét éves koromig éltem közöttük, és csak most tudom, mennyi mindent figyeltem meg az életükből.
Szóval, napokig dolgoztunk a süteményekkel, tortákkal, mindenki be volt fogva a kavaráshoz, habveréshez, én természetesen mindenhol jelen voltam, mindenbe belenyaltam, és főszereplőnek éreztem magam a nagy ünnepi készülődésben. Aztán a lakodalom előtti délutánon, már inkább estefelé, fehér vászonkendőkbe kötözve vittük libasorban egymás mögött a különféle finomságokat, elől én a vágni való baromfit. A lakodalmas háznál a leghűvösebb helyiségbe tette le mindenki a maga készítményét, hatalmas fehér vásznakra, hogy másnap, a nagy napon mindenki elé sokféle, sok házból való finomság kerüljön.
Az esküvőre magára nem emlékszem, de azt tudom, mert elmondták később, hogy a jegyespár ekkor már semmit nem tudhatott magáénak, mert a föld és a gazdasági eszközök közül semmi nem volt a család birtokában. Maga a lovas fogat sem. Minden magától, önként bevonult a közösbe, az új házasoknak már csak a ház volt a tulajdonában, amiben laktak. Sőt jóval később azt is megtudtam, hogy az esküvő is azért váratott magára ilyen sokáig, mert a vőlegény csak ebben az időben szabadult Kistarcsáról, az átnevelő táborból. Ide olyanokat vittek, akik rászolgáltak, hogy megtanulják milyen a magyarok istene, ha nem akarták önként aláírni, hogy elajándékozzák, amit a szüleik korábban összegürcöltek.
Tehát, az esküvőre magára nem emlékszem, és az azt követő vacsoráról sem maradt emlékem, csak a következő reggel ugrik be élesen emlékezetembe. A rokonság asszonyai szedték le a maradékokat, a férfiak szállították haza a kölcsönasztalokat, –székeket, az új házasok pedig ott sétáltak a ház apró verandáján. Egy méter széles lehetett a nyitott „veranda”, hossza meg legalább hat méter, amely abból a praktikus célból készülhetett, hogy a bejárati ajtó előtt felfogja az esőt, vagy szelet. Itt ezen az irgalmatlanul keskeny helyen sétált a termetes új asszony meg a férje fel és alá, egymás kezét fogva. Gyermekszememnek olyan idétlen, olyan morbid volt a jelenség, hogy máig nem tudom elengedni. Mellesleg az is érthetetlen a mai napig számomra, hogy ezt a látványt rajtam kívül mindenki természetesnek tartotta.
Érdekes, és ez is csak ma ötlik az eszembe, hogy nem volt ez a nász valami jókedvű egybekelés, csupán kötelességszerű szertartás. Mert így illik. Akkor még nagy becsben tartották a szokásrendet, az illemet.
Arra viszont határozottan emlékszem, hogy azt mondta Károly bácsi valakinek:
– Igyekezni kell, mert a lovat csak kilenc óráig adták ide.
Egy dühös hang rákérdezett:
– Neked, a te lovadat?
Ő pedig azt felelte ismeretlen hangon:
– Azt. Legszívesebben átvágnám a nyakát a szegény párának. De nem a ló tehet arról, ami van.
Aztán másra terelődött a figyelmem. Egy asszony vizet locsolt a száraz, kemény földre. Edényének lyukas volt az alja, abból folyatta vastag sugárban a vizes nyolcasokat az udvarra. Olyan volt az egész, mint sujtás a zekén.
Nagyon száraz, poros nyár volt, és a fekete föld úgy köt, mint a beton, ha öntözik. De most a táncosok felverték a port, a szekerek is megtették a magukét. Locsolni kellett a földet.
Már el is felejtettem, hogy lakodalomban voltunk, pedig nem telhetett el sok idő, valamiért a Községházára tévedtem. Vagy elküldtek valami papírért, vagy valakit kísérhettem és eltévedtem, tény hogy benyitottam egy hatalmas helyiségbe, amelyben többen is tartózkodtak. Nem vette észre senki, hogy benyitottam, és én megrendülten tapasztaltam, hogy Nagy Eszti, a „menyasszony” áll a terem elején. Hatalmas hasa volt, terhessége utolsó időszakában, és mindkét lába combig be volt fáslizva. Törökös mintájú ruhája elől rövidebb volt, arcáról szakadt a víz, s láttam, hogy nagyon elgyötört. Előtte egy apró termetű hatalmasság, aki őt ütötte. Én odafutottam és megfogtam Eszti kezét. Egy ütés szele még engem is elért, de aztán lehullott a hős keze és azt üvöltötte: Hogy került ez a gyerek a helyiségbe?
Nem értettem az egészből semmit, csak, hogy félni kell, és el kell szaladni. Húztam magam után Esztit, és vittem ki az épületből. Haza is kísértem az édesanyjához, és tudom, hogy végig zokogott.
Soha semmi bajom nem történt az esetből, csak otthon mondták, hogy arról, amit láttam, senkinek ne tegyek említést. Nem is volt kinek, mert eljöttem a faluból, csak azt nem értem a mai napig sem, miért verték azt a szerencsétlen terhes asszonyt, amikor már semmije sem volt, már mindenükből kiforgatták őket, és ha nem lett volna családja, a két kislányát sem tudta volna felnevelni. Mert a házassága által lett kulák. Az anyja pedig mindent megtett érte. Valami beszolgáltatásról ordítottak ott vele, de akkor nem tudtam mi az. Már tudom, hogy minden portára kivetették hivatalból, hány tojást, baromfit; hány kiló zsírt, lisztet kell beszolgáltatnia. Ha ezt nem termelte meg a gazdaság, az emberek egymástól vásárolták meg a beadni valót, hogy ne sújtsa őket újabb büntetés.
Azt sem tudom soha megérteni, hogy apró termetű semmi férfiak mi örömet leltek abban, hogy nagy erős embereket üssenek. Hogy ők, a legalja népség, akik dologra sem voltak serények, akiket a szorgos emberek kinéztek maguk közül, mi örömet éreztek abban, hogy másokat megfélemlítsenek. Arról már nem is beszélve, ki az, aki ilyen népségre bízza a hatalom gyakorlását.
És azt sem tudom megérteni, hogy azoknak a leszármazottai, akik kötelezően mindent beadtak a közösbe, miért maradtak mára föld nélkül, miközben olyanok, akiknek pénze volt megfelelő időben, egyetlen összegben vásárolták meg a földet, s lettek „földesurak” azok helyett, akik eredetileg tulajdonosai és művelői voltak annak.
Sok még itt a megválaszolatlan kérdés számomra, pedig már nincs sok időm a válasz megismerésére. S a miértekről még nem is kérdeztem.
2011–04–10
Legutóbbi módosítás: 2011.04.13. @ 15:11 :: Kertész Éva
