Hangya módra éljük életünket. Lentr?l, a mélyb?l nehéz feljutni a magassághoz, fenséghez, teljességhez. Tesszük a dolgunkat, ki szorgalmasan, ki kevésbé, de mindig egymás mellett megyünk, küzdünk, gyakran hiába. Egymásra vagyunk utalva, harcolunk a magunk igazáért, talán a másoké is fontos nekünk, de mindig az a célunk, hogy eljussunk valahová. A gyengék, a bátortalanok lemaradnak, az er?sek, a jobbak talán útjuk végéhez érnek, de a legtöbbünk az úton marad. Ez a legfontosabb: az út. Útjaink azonban sokszor elágaznak, nem haladnak egymás mellett párhuzamosan. Kitér?ket teszünk, pedig ha egyenesen mennénk, hamarabb célt érnénk. Ritkán nézünk felfelé, csupán magunkba roskadva, a lábunk elé tekintünk, és a kátyúkba belehuppanunk még így is. A csodás természeti képz?dményeket, a felh?ket, a napsugárral borított tájat, az éjszaka fényességét nem látjuk. Lenn ragadunk az árnyékok között, pedig ha feljebb nézünk, a fények megvilágítják múltunkat, jelenünket, s?t, a jöv?nket is. A föld közelében mindig csak az apró részleteket pillanthatjuk meg, a teljesség távoli és ismeretlen el?ttünk. Olyan ez, mint amikor egy nagy tömeg vesz bennünket körül. Nem látjuk vezet?inket, azokat sem, akik lemaradtak. Szinte gúzsba kötve élünk, egy helyben topogunk. Visz az ár, sodródunk. Ha látnánk, ki megy el?l, talán követnénk ?t, talán kilépnénk a sorból és másfelé indulnánk. Ez nem mindig könny?, mert a tömeg szorít, mert egy a világunk. Szürke mindennapjainkból nem tudunk kitörni. Lehúznak, röghöz kötnek szokásaink, kényelmünket többre tartjuk, minthogy er?feszítéseket tennénk, magunkat és környezetünket megváltoztatnánk. Ha figyelnénk arra, hogy a mellettünk lév?kkel egy irányba menjünk, többre jutnánk.
Kövessük a vadludak példáját, akik váltott vezet?kkel repülnek, mert így nem fáradnak el, a hátramaradókat úgy segítik, hogy megvárják, amíg újra utolérik ?ket. Ha valamelyik lúd megsérül, a többi is leszáll vele, és meggyógyítják, miel?tt újra útnak indulnának. Így kellene nekünk, embereknek is élni. Nézzünk fel a csillagos, holdvilágos égre, lássuk meg a napsugárban fürd? fák koronáit, a sziklák felett gomolygó felh?ket. Hallgassuk meg Teremt?nk hívó szavát, aki mindig szeretettel fordul felénk, apró emberi lényekhez. ?, a fenség lehajol hozzánk, felemel magához, mint az édesanya, aki ölbe veszi picinyét, mint az édesapa, aki megtanítja, hogyan érdemes jó célokért küzdeni. Ha követjük az iránymutatást, megtervezhetjük utunkat. Nem süllyedünk el a porban, nyomorúságban, mert segít feljutni a hegyek magasába. Onnan széttekinthetünk, megtapasztalhatjuk mindazt a jót, igazat, szépséget, amit lentr?l nem érzékelhettünk. Hangyák közül így juthatnánk a sasok közé, pici szárnyunk hatalmassá n?het.
A faleveleket – melyek súlya többször annyi, mint a hangyáé – már nem kell cipelnünk, nem roskadozunk többé általunk választott keresztjeink alatt. Olyan magasra repülhetünk, amit addig elképzelni sem tudtunk, amíg ott lenn araszoltunk, hangyaként. Hallgassuk meg szüleinket, amíg még lehet. ?k elmesélik, hogyan éltek, miért fáradoztak. Ha példájukból tanulunk, már nem követjük el azokat a hibákat, amelyek ?ket tévutakra vitték. Barátaink, tanáraink is sokat segíthetnek abban, hogy meg tudjunk változni, ha figyelünk rájuk. Gyermekeink által újabb ismereteket, eszméket sajátíthatunk el. Gondolatviláguk, friss szemléletük gazdagabbá tehet bennünket. Mi tapasztalataink átadásával tehetjük könnyebbé életüket, így kevesebb lesz a kitér?. Legyünk sasok, fiókáinkat tanítsuk meg a magasban repülni, akkor talán kevesebb hangya lesz világukban. Döntsünk minél el?bb, kik leszünk, mert nagy a felel?sségünk!
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Kühne Katalin
