*
Bordáim alá döfött tűrt csönded,
kicsit megült ebben a fészekben,
és nem a boldogság rostjait gomolyítja
tovább, hanem olyanná vált, akár a tölgyek
ökölbe szorult tenyere bensőm raktárában,
nem más már, csak az emberi mulandóság
mozdulatlan szfinxe.
Őriz a fájdalom.
Befejezvén a jelen időt
felnőtt koromban úgy vágytam
a tavaszi erdők kegyelem leheletét,
de csak a száműzött lilaakácok
függönyét libbentette fejszém
és az énekesmadarak is mind
tovaszálltak megriadván a
harangkongásoktól reverendájuk
levetették, nem szól tovább már
egyetlen zsoltár sem, a bizonyosság
igéje kihullott a madárcsőrökből és
maguktól ácsoltak keresztet a fejfák,
mert Isten megzúgatta félhangjait a harmóniának.
Éjfélt ütött az óra.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:26 :: M. Fehérvári Judit
