A múltból kúpos hegyeket, tejfehér ködös tájakat, delfintengereket kimetsző idő
belénk ágyazta tudatát a létnek: üzeneteket, metaforákat, s magát a
születést, Gaia anyánk most mégis elképedten réved a
semmibe, szoknyájának korcát rég megeresztette
az idő, s sanyarúan veszi észre ő maga is a
változást túlburjánzó indák csúcsain
görnyedt háttal sóhajtja el, hogy
immár Véglegesen eljövendett
a klimax, s hiába halmozta
fel mindazt az
ösztrogént,
mi
tovább
húzhatná
a menopauza
korát, s nem
volna kritikus a
hőhullámok terjedése a
Földön, minek oka nem a
globális felmelegedés, hanem
az öregség közeli volta, s ezért Izzadja
ki ma is minden verítékét, okozva ezzel ár-
és belvizeket, melyek szapora szívdobogásukkal,
és a lázzal ordítják, hogy Véglegesen túlkatalizálta
magát e Glóbusz, s lassan elvész a vakító kék, és a felhők
fölött habzó opálos csillagfény, s a Nap sugarai úgy égetik a világ
hályogosra mart szemeit, hogy maga a Hold is, az elvont csoda krátereire
bomlik széjjel, hogy így adja jelzéseit a Tejútrendszer radarjain túlra is, mikoron
már nem lesz többé sem a nappalokat az éjtől elválasztó semmiféle láncolat,
és Gaia sem, ki lecsókolná Gyermekeiről az idő múlásával képződő ráncokat.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:08 :: M. Fehérvári Judit
