M. Fehérvári Judit : Naplórészletek – tovaröppenő gondolatok az elmúlásról

Nyomtatás

I. Present Perfect Continuous

Estelente már hósziromfehér falakról álmodtam. Néha annyira elragadott a láz, hogy apró kiütések jelentek meg a szemem előtt, s a bőröm alá is befészkelték magukat. Nem éreztem én sem mást, mint az eresz alatt didergő fecskemadarak a nagy viharok idején, mikor megingott fölöttük a tető. Minél inkább összehúztam magam, annál jobban terebélyesedtek a kelések.

Árva madárnak nincsen szárnya sem ezen a földön, de tollait veszítvén a sebekké duzzasztott vakaródzásoktól üszkös testével ugyan hova is röpülhetne?

Onnan föntről, ahová lebegni kényszerített belső tüzem, más dimenziók nyíltak meg előttem. A fák koronáin szerelmetes üzeneteket suttogtak egymásnak a levelek, s midőn egyre inkább kapaszkodtak a jelenbe, nem feledték a rozsdabarna temetések idejét sem, amikor harmattá lesznek belső évgyűrűikben a könnyek, s a sűrűn szaporodó karikák is azt jelzik majd, annyi mindent láttak már, de lehet, nem jól néztek, ezért csak burkolják be jól füleiket, mert mintha ma egy dallammal közelebb kerültek volna a favágók fejszeropogásai, s estükben is hinni kell abban, hogy elodázhatják a gallytemetést… Még ott az erő azokban a kidöntött testekben, még szoknyáik alatt ott duzzadnak a rügyek, s ha nagyon vágyják, képesek elérni a nagy vizeket, hogy cserjeként fakadjanak meg ott is… És újra dalolni fog az erdő… A szólampróbákhoz megvannak a kották, az anyatermészet kódolta hangjegyek, s ha felcsendül a sok ezer mindig egyszólamú gregorián, akár valami imádság, bizton többfokú skálán is mozog, hogy lelkükkel ölelhessék a természet évszázados belső szépségeit…

Én is vágyakoztam ezekre a belső vallomásokra. Néha azt hittem, elég elmondani mindazt, ami bánt, s leomlanak a falak… Mészkődarabok keverednek majd az áradásokkal, s olyan habarcsok tisztulnak fel sajgó sebeimből, amelyek Jeruzsálemet is megtartják most és mindörökké… És ilyenkor oly közel került a horizont, hogy arcon csókolhattam a holdat is… Tévedtem. Az ember azért kevesebb a fáknál, mert nem hordja lelkében az Ég madarainak álmait… Néha megérinti ugyan egy másik hang, amely énekké lesz, csodaszép szerenáddá, s aztán mégsem növekszik virággá, pedig mosolyából úgy vélhetjük, kitárja és megtartja majd az összes szirmait…

Már több hete vérzett az orrom reggelenként, amikor egyáltalán felébredtem… Ha hajóként ring alattad az ágyad, könnyen beleszédülsz a tengeri betegségbe és benne is maradsz… Négy hónapja tartott már az a furcsa állapot, amelyben ringatóztam, s miután a farkast régen elkiáltottam, kórházról kórházra jártam, senki sem foglalkozott már velem… Így születnek valahol a remények… A másokéi. Lehet, hogy a Tied is, aki most olvasod ezt, s azokra gondolsz, akiket egészségesen szeretnél látni… Csak tudod, ami befelé gennyedzik, kifelé ép… Gondolj csak a fákra! Odúik mókusok menedékei, illatukban mégis ott rejlik a koporsók képe is… Ugye, milyen szép ez?! Újjászületik, feléled, s újra növények táptalajává válik a szerves fa… És nem fáj! És reggelente felzúgnak a szólamok, harangjátékká teljesedve és tavasz van… Rügyeiket bontogatják az ágak, s virágerdővé növekednek… S most először újra jól érzem magam.

II. Simple Past

Legínyek es hajadönfőtt lyányok

Az ember egy idő után a jóbul is megúnja a sokat. Sok az, ki nem tud hova lenni dicsőségében. Az ilyen hosszú telekben e veszedelmes időt nem es tudjuk mivöl tölteni. Amíg cúkar van és bor a házban, adomány az, jöhet a lakoma és a fársáng es. Be szerettem valaha a pampuskát, sose vót tűle csömöröm. Új hód idöjén lakodalomba is híttak. Ha kedvem adta elmék vala, még vendígöt is hoztam. Istenesen éltünk. Rígi, letűnt világ vót a’. A dikón papóm leheveredött ebíd után, s mi nagy csöndben néztük lisztös bajszát, s a’ álomtúl kisimult orcáját. A petróleumot se’ gyújtottuk mög. Az ablokban mán nyújtóztak a muskátlik, a ház előtt mög jácintok sokasága vetekedött egymással, melyiknök a hagymája termíkönyebb. Níha purgyé módra meghemperögtünk az árokban, s visongásunkra mégis felébrödt áldásos égi embör nagyapónk. Kapcát tökört a lábai köré, arra mög felrántotta táncos csizmáját, s izibön utánunk erödt. Szerencsénkre az erösz alatt már gyüleköztek a fecskömadarok, s azok szípsígin mindég elámúlt. Majd csörrent a kút lánca, s tudtuk, itatja az aprójószágot, nem vót mán min aggódni. A pitvorba osztán a sárkaparónál elidőzött míg, de nojsz rísön is vótunk, s bemásztunk az ablokokon egyönöst a sutba. Jó melög vót a’ míg ekkortájt es. Tán igaz se’ vót! Pirulásainkban gyönyörködtek a legínyek, s gyüttek is a templomba felettünk szemlét tartani, termetünket, arczainkot bírálgotni.

Szemírmötesen pirultunk es, de fíltünk es a szent arczoktúl, mert mégis középütt vót a Megváltó, ki Jeruzsálömben kiűzte a kufárokat, es elhajtja Szönt hajlika elül azokot, akik azír mennök oda, hogy megcsókolván a kerösztöt vétköiktűl menöküljenök. A napok sorröndje aszt kévánta, hogy mindég érezzük Isten közellétit a Mária Lyányokban es az Úr Katonáiban es egybűl.

(Vegyített tájszólással, ahogyan hajdanán hallottam vala ízes beszédeit a körülöttem élőknek…)

III. Past Perfect

Sokat dohányzom. Véletlenül szoktam rá Moszkvában. Csak bosszantani akartam az ott élőket, hogy lám, nőként a jobb kezemben tartom az utcán a finn Camelt. Apám sokat dohányzott. Tíz éven át volt tüdőrákos. Jól küzdött, nem adta könnyen. Kilenc év tünetmentesen. A tizedikben aztán egy esztendő alatt mindenféle áttétei lettek, de úri ember módjára tűrte ezeket. Néha felszisszent, hogy:”Jaj, de fáj a hátam!”. Sokat öregedett, de a házipálinka fertőtlenítette tagjait, s élt, mert élni akart egészen addig, míg egy napon meg nem szólalt, hogy: „Hívjátok ide Édesanyámat!” Nagyanyám még aznap este megérkezett. Nyolcvanegy évesen, fitten, ahogyan ezt ebben az életkorban illik. Apám csak annyit mondott, hogy „Anyám!”, s elvágódott a szőnyegekkel fedett hajópadlón. Vér zúdult ki a szájából. A mentősök egyszerűen csak kijelentették, hogy:”Szerencséje volt!”

Vajon nekem ennyi tüdőgyulladással a kórtörténetemben mit mondanak majd?!

Talán csak annyit, hogy: „Mi a fenének szívta azt a rohadt bagót, ha tudta, mi vár rá?!”

Van ebben az életben valami fenséges is…

Én soha nem hallom már meg azokat a mondatokat…

M. Fehérvári Judit