Létkörforgás
S mint, ahogyan az évszakok is változnak, pörögnek, néha kavarodnak, úgy lesznek érzéseink is másokká. Néha a tavasz bódító közeledtéből egyenesen a hideg, kemény, koppanós télbe fagynak mozdulataink, s szobrokká dermednek lelkünk szépségei. Nem márványos, míves alkotásokká, csupán spontán göcsörtökké, amelyek az Örökkévaló tekintetét keresik, de meg nem találhatják. Így táncoljuk keresztül életünket is. Néha nagyokat botlunk, rálépünk a parketten mozgó emberek lábaira, lecseréljük táncpartnerünket, más zenét kérünk, mert elvétjük a ritmust, de még ekkor is hajt a vágyakozás a kitárulkozás, a teljesség felé.
Ahogyan újabb pernyeéjszakákat forgat az idő kazaltüze és apró csillagrobbanásokkal kápráztat el az ég, rádöbbenünk, hogy céljaink esetlegesek és semmibe veszők, pótolhatók vagyunk és elesettek, akik fehérbotokkal botorkálnak ebben a létben. Ismereteink kezdetlegesek, érzéseink gyarló módon emberiek, s oly messze kerültünk Angyalaink mosolyától, hogy még egy másik élet sem lenne elegendő megízlelni az őszi levelek fanyar elmúlását, s a rétek zöldjeinek álomnyújtózkodását, mert belső csöndünk soha nem hallottuk meg ebben az őrült robajban, amely keringőkön és tangónkon át szambázott velünk a földalatti mélybe.
Mert mindig szaladunk
Néha olyan jó lenne csak egy picit megpihenni, akár a vándorok, akik a nap végén csak a csillagokra hagyatkoznak, nem szaladni…
Néha olyan jó volna egyszerűen csak lenni…
Furcsa teremtmény az ember…
Ha nincs feladata, kitalál magának valamit, hogy mehessen, cselekedhessen, fontos legyen…
Pedig csak egyetlen dolgot kellene megszívlelni: saját világunkban is néha megfürödni, hogy az új nap ragyogása ne fényévekre legyen, hanem bennük, mert csak így lehet tovább nézni.
Mert vannak orvosok is…
Délután három óra. Belváros. Hajléktalannak tűnő nő elhanyagolt fekete ruhában. Először csak 100 Ft-ot kunyerál cigarettára. Aztán a mobilom szeretné azzal a kéréssel, hogy telefonálnia kell. Majd heves zokogásba tör ki, s megkérdezi, merre van a pszichiátria. Kb. 50 méterre vagyunk a Városi Ideggondozó Intézettől. Fájó tekintet, újabb segélykiáltás… Elkísérném-e? Ha már tele van a belváros, gondolom, nagy bajom nem lehet mellette, így vele megyek. Pontosan megmondja, hogy kihez. Ott aztán, veri az ajtót. Furcsán néznek ránk. Főleg én szenvedek a visszás tekintetek kereszttüzétől. Őt nem érdekli semmi. Már nem…
Kijön az orvos. Nevén szólítja. Ritka, szép hangzású keresztneve van… A nő talán tíz évvel lehet fiatalabb tőlem… Most látom először hátulról a ruháját. Csupa kosz. Az orvos lassan, nyugodtan elmagyarázza neki, hogy ma már nem kaphat újabb injekciókat, de megfogja a vállait, s arra kéri, nyugodjon meg, s beviszi valamiféle váróba. Nagyon emberi. Ebben a mai világban szinte hihetetlenül megértő. Már az utcán vagyok, mikor újra megpillantom a nőt, kezében hatalmas csomag keksszel és egy doboz rostos lével. Ragyogóan süt a nap, szétárad a fény. A nő a püspöki székhely épülete felé indul. Már nem sír. Halkan dudorászik. Nekem meg eszembe jut, hogy bárcsak minden orvos Ember volna, s a másik irányban megyek tovább ugyan, de ez a történet, úgy hiszem, szépséges varázsa miatt örökre velem marad.
Van az úgy, hogy a csönd beszél helyettünk is…
Néha nem kellenek a szavak. Egyszerűbb hallgatni, mert olyan jól esik magunkban elmerülni. Áldott pillanatok ezek, amelyekből a ma emberének egyre kevesebb jut, mert nem mer egyedül maradni saját magával sem, mert kell, hogy szóljon a televízió, harsogjon a rádió, ütemesen verje a számítógép klaviatúráját, beindítsa autóját… Hogy állandóan úton legyen, hogy mindig máshol legyen, de sohasem önmagával kettesben, mert az már olyan lenne, mintha meghalna a lényege is. Villogni kell és bizonyítani, egészen addig megszakadni, amíg a magas vérnyomás, az első átvészelt infarktus vagy agyi katasztrófa, esetenként valamilyen hasonló betegség nem figyelmezteti arra, hogy állj, megállj!
Hova futsz? Miért gondolod, hogy elrejtőzhetsz félelmeid elől? Tulajdonképpen mit mond Neked a csönd? Ülj le és figyeld a vonuló felhőket, az ég kékjét, a pázsit zöldjét, hallgasd a madarak énekét és érezd, ez a Te világod. Az a mindenség, amelyet valaha harmatcseppenként gyűjtöttél magadnak össze, hogy minden egyes napon megöntözd vele bimbózó virágaid, s most nézz mélyen magadba… Ezt akartad, mikoron pici gyermekként, kamaszként vagy fiatal felnőttként a világba indultál, hogy megismerhesd?! Ugye, nem ilyen sivárak voltak álmaid, mint amilyenné ebben a mindennel felszerelt világban a saját életed tetted?
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: M. Fehérvári Judit
