Ebben a rezignált, sóhajnyi megszólításban ott a szándék, hogy gondolatainkat egy örök dilemma köré rendezzük, hiszen az örömteli állapot megélése minden ember számára fontos sorskérdés.
Akár pusztán érdeklődés, akár az ösztön könyörtelensége hajt a boldogabb létállapot elérésében, szembetűnő egyfajta hármas tagozódás, melyet már gyermekkorunkban — népmesei motívumként — nagyon megkedveltünk. Amikor a jó tündér, vagy az aranyhal három kívánságot is teljesített, ha kellett.
A morál például a hatalomvágy, a bírvágy és a kéjvágy trigonális szerkezetében mutatja be, hogy csírájukban milyen nehezen megkülönböztető, bár rendkívül veszedelmes, finom határvonalak képződnek a szeretetalapú és a szenvedélyből lobbanó érzelmek között, miközben az egyik fölemel, a másik meg mélybe taszít… markánsan eltérő életutakat nyitva a választás szabadságában.
Az okkult jelenkori gyakorlatában ez a hármasság ravaszul ártalmatlan arckifejezést ölt. A jósaink és jövendőmondóink emberi, megszépítő kíváncsiságként kezelik azt a sablont, amit lényegében hajlamaink alapján, egyoldalúan, szigorúan önérdekeinknek engedve készítünk.
Boldogulás, egészség, intimitások… oly könnyű az uniformizált kérdéseiket felidézni!
— milyen lesz az egészségi állapotom?
— mik történnek a munkahelyemen, hogyan alakul a karrierem?
— mit várhatok a kapcsolatomtól?
A válaszokból pedig a következtetések rögtön adódnak. Minden jussá válik, ha már elérhetem, egyáltalán! Ez nem más, mint a mohóság untig ismétlődő mechanizmusa.
Képezhetünk ettől eltérő, nem elvárásokon nyugvó hármasságot, amely inkább belső értékekre alapoz. Mondhatom-e, hogy a jóság állandó? Legyen igaz. Állíthatom, hogy a szépség változik? Igen. És azt, hogy a szeretet kiárad? Ki ne örülne ennek?
Ilyen mentális beállítottságunkban ránézhetünk megszokott függőségi rendszereinkre és változtathatunk rajtuk.
Viszont a nietzschei, ember fölötti ember mindezeket reaktív tulajdonságként régesrég elvetette, és az aktivitást helyezte e fogalmak, magatartásformák fölé. A boldogságra kincsként tekintve azt megtalálta a végtelen vitalitásban, gyengeségként beállítva a szolidaritást, az elesettek felemelését, dicsőítve a minden tulajdonságában különb, teremtő felsőbbrendűséget. A reaktív — például keresztény — kultúrákra, mint rákos, életellenes szaporulatokra gondolva az „übermens” a legszörnyűbb tragédiákhoz vezető út ösvényét taposta ki a huszadik századi ember számára.
A válaszul kivirágoztatott, ám önnön győzelmére képtelen, minden elemében megvezetett tömegkultúra minőséget föláldozó ellenmozgásában előállt egy tébolyító helyzet! A habzsolásra egyszerűsített, fogyasztói mozzanatokban kikristályosodó ösztönlét a felsőbbrendű ember mítoszát szükségképpen és végleg újra életre galvanizálta, hihetetlenül megnehezítve szépítő szándékaink érvényesülését. Hogy a boldogság legyen számunkra sokkal több, mint röpke kincs.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Meyer József
