Második rész (Amor)
– Szerelmem jól vagy, minden rendben? – simította ki a fiú kedvese arcából szétzilált tincseit.
– Igen, csak nem kapok leveg?t. – Lerane görcsösen szorította Amor kezét, a fiú érezte, reszketett.
– Nyugodj meg, semmi baj. Rendben vagy.
– Igen… csak megöltem! – halálra sápad arccal mutatott a földön vérben fekv? Bergre.
– Ismered ?ket?
– Igen – bólintott Amor -, a szomszéd faluban laknak. Szemét banda, ?k verték meg Szilont tavaly, és a feleségét meger?szakolták. Emlékszel?
– Emlékszem.
– Szilon majdnem belehalt, és szegény Lara, a felesége azóta is… Menjünk innen! – fogta meg Lerane kezét és húzta kifelé a kunyhóból.
Amor feje nagyon vérzett, így elindultak a közelben csordogáló patak felé.
– Amor, mi lesz most? Kik voltak ezek?
A fiú hallgatott, tudta nagy baj lesz. Berg a szomszéd falu elöljárójának a fia, ezért is tehetett meg mindent, olyan kiskirályok voltak. Gazdagok. Mulattak, ettek, ittak és ha kellett valami, vagy valaki, elvették. Sok szóbeszéd volt, sokan elt?ntek. Olyanok, akiknek volt valamijük vagy csak nem tetszett az ábrázatuk. A patak h?s vize a fájdalmat nem, de a fiú elméjét kitisztította.
– Lerane… menekülnöm kell. Azt hiszem már hajnalban, Berg miatt. Az apja a szomszéd falu elöljárója, keresni fogja a fia gyilkosát, a másik kett? is valami rokonuk. Nekem végem.
– Nem hagylak el Amor, veled megyek, öltem érted én is. Érted megyek veled. De el kell búcsúznom apáméktól – gy?ltek könnyek gyönyör? szemébe.
– Nem! Egyedül megyek. Látod? A seb a fejemen… le sem tudnám tagadni.
– Apámék és a te szüleid is megkérdezik majd, mit kerestetek itt, és ez még tetézné a bajt.
– Szeretlek – egyszerre mondták ki, bár Amor vérben, Lerane remeg? testtel, de csókban forrtak össze, egy igaz szerelem forróságával.
Mit érsz, ha öltél? Magadért tetted, de f?ként azért, akiért szerelmet érzel.
Ezekkel a gondolatokkal indultak hazafelé az úton, szótlanul, csendben. Már tudták mindketten, baj van, nagy baj. Amor fájó szívvel vette tudomásul, el kell hagynia a falut, és így Lerane-t is.
A lány érezte, hogy el fogja hagyni, és kezével oly er?sen markolta szerelme kezét, szinte fájt a fiúnak. De nem bánta, hisz lehet, utoljára fogta.
Megérkeztek a lány otthonához, csendben odaosontak a ház egy távoli ablakához.
– Szerelmem, sosem kértem semmit, de most tégy meg nekem valamit, hajnalban elszököm, még szüleimnek sem mondok semmit, hogy így tudjanak tagadni, ha kérdezik ?ket.
– Ki fog derülni – megakadtak a hangok a torkában.
– A késem! Ott maradt a késem! – mint a villám sújtott belé – Berg torkában hagytam.
– Nee! Nem akarom, hogy elmenj, kérlek ne! Itt hagynál egyedül? Szeretlek, elmegyek veled – zokogott keservesen, Amor vállára borulva.
– Nem. És most menj, lassan kel a nap, nekem is mennem kell.
Tudták, se így, se úgy nem lesz jó.
– Kérlek… Maradj! Bújj el nálunk! – tett egy utolsó próbát, hogy maga mellett tartsa a fiút.
– Nem lehet, ezt te is tudod, mennem kell és a késemért is vissza kell mennem.
– Menj, kérlek, menj!!
Még egy csók, és a lány zokogva borult a vállára.
A fiú sietett, Lerane pedig könnyeivel küszködve várt, míg elt?nik alakja a sötétben.
Amor szaladt, bár feje annyira fájt, lassítania kellett.
– Mit tegyek? Mit? Hova menjek? Miért pont minket találtak meg? – Sok kérdésre kereste a választ magában, de a sors keze az, mit irányítani nem lehet.
Megtorpant. A kis háznál fények lobogtak. – Hogy lehetnek itt? – Lassan közelített. Megbújt egy bokorban, hallgatózott.
Ordítoznak, kihúzták a testeket a fényre, fáklyák mindenhol.
A késem! – dobbant meg Amor szíve a látványtól. Oly tisztán hallja:
– Ezt a fegyvert vidd a gazdádnak, itt egy monogram rajta V. A. Biztosan lesz gazdája is. Villad Amor.
A fiú megmozdult, hátrálni kezdet, reccsent egy gally. Felfigyeltek a zörgésre.
– Rohanj Amor! – szólt egy hang. A fiú rohant, kísérték a hangok.
– Valaki ott fut, kapjátok el gyorsan!
Tüdeje fájt, szíve oly gyorsan zakatolt tudta nincs ember, aki megfogja, gyorsabb volt futásban mindenkinél. Rohant és rohant. Már átért az erd?n. Ezt a részt nem ismerte, megállt.
A szomszéd falu fényei. Még most is úgy hallotta, hogy követik, de sehol senki. Alig kapott leveg?t, nekid?lt egy fának, pihent. Fejéb?l újra folyt a vér. Mély a seb.
Indulj! – szólt a bels? hang. Ahogy lépett, valami reccsent. Fém hangja, éles fájdalom. Lábát valami megharapta, de oly er?sen, mintha egy medve szájában lenne a lába. Összeesett, fájdalmában ordított egyet, keze kereste, mi lehet az. Egy csapda, farkas csapda. Hátára feküdt, fájdalma oly er?s volt, hogy elvesztette az eszméletét.
Csendes minden. Amor arra eszmélt, valami meleg kúszik végig az arcán. Vére volt az, lassan végigfolyt, fájdalma, emlékei még jobban szorították a szívét.
Egy másik síkban…
– Az anyádat Zeusz, menj a francba! Miért nem hagysz? Áááá… Úr Isten elaludtam! Zeusz hány óra?
De a kutyája nem válaszolt, csak nézett bárgyú szemekkel és csóválta a farkát.
– Na húzzál innen! Mennem kell. Vesd be az ágyam! – és laza láblengéssel fenéken billentette a h?séges ébreszt?jét.
– Vau-vau…
– Úgy. Verd fel a házat is, még csak az hiányzik. Csitt, mert nem kapsz enni! Gyere Zeusz!
Bontott egy konzervet, és hanyagul kirázta a táljába.
– Egyél!
– Úúú… Ma nem fürdöm, és te vagy a hibás, nem ébresztettél id?ben.
Beszalad a szobába és elkezdett öltözni. Ahogy a zoknijával babrált, hozzáért a lábszárához. Lila. Megérintette és fájdalmat érzett. Egy lila kör…
– Hm… ez mi lehet? Még ez is…
Nem tör?dve vele, magára kapta ruháit és kiszaladt.
– Áááá Zeusz! Gyere gyorsan, ma beadlak Géza bá’nak. Nem jövök haza csak kés?n, még kihalsz nekem és nem lesz, aki ébresszen. Ha-ha…
Ahogy kinyitotta az ajtót az eb, mint a villám, lelépet. Le a lépcs?n, le az emeletr?l. Mire a fiú bezárta az ajtót, h? társa már a bels? udvarban ugatott. Egy sarki bérházban laktak, a fiú egyetemre járt.
– Várj! Zeusz VÁRJ!!! A fene beléd, ha elkaplak neked annyi!
A kutya kiszaladt az utcára és rohant csak rohant…
Folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Mudra Csaba
