El?szó
Nem kell, hogy a valóságtól elrugaszkodjanak az álmaink, történhetnek olyan dolgok is amelyek csak álmainkban. – Miért is?
Vannak néha beteljesült vagy csak hasonló dolgok, amiket felismerünk, de nem merünk bevallani magunknak sem. Megálmodtam?
– Megtörtént?
– Vagy csak hasonló, mit tovább sz?ttem fáradt éjjelen?
Örök kérdés marad mindenki számára, aki az álmai síkjaira merészkedik. Vigyázat, a tökéletesség néha nem szüli meg gyermekét, megmaradnak az álmok, amik ha nem is bántanak, de velünk maradnak, életünk végéig.
Keressük, kutatjuk a saját világunkban, addig a pontig, amíg meg nem ismerjük az élet szebbik és legfájóbb részeit. Álmaink visszatérnek majd, de nem bántanak, hagynak nyomokat, és az élet tökéletességére próbálnak tanítani.
Csak figyeld álmaid, hogy végigjárd saját lelked szülte síkjaid minden jó és rossz szintjét…
Kalandozva tesszük meg a nem éberen megélt óráinkat, álmainkat pedig megkereshetjük a mindennapok végtelen egyhangú tárházában.
Lehetnénk-e egy másik síkon – máskor, más id?ben – életünk csekélynek t?n? éveiben, egy elmúláshoz képest tényleg csak álomsíknyit, csak vissza kell néznünk azokat a képeket, amiket már megéltünk.
Csak egy könyvnyire zsugorodna, pár lapra, vagy csak egy álomsíknyi rövidke éjszakára, talán egy órácskára, annyira, míg végig nem olvasod ezt a pár oldalt. Elgondolkodni mindig lehet, és kell is, egy egyenes álom kell…
Álomsík
Els? rész
A szerelmespár titkos rejtekén egymásba fonódva pihent.
– Lerane?
– Lerane, szerelmem. Szólt a fiú lágy hangon elmerülve kedvese varázsában.
– Amor?
Csípett bele a karjába.
– Hallasz?
– Ébredj, kés? van! Keresni fognak minket!
– Még ne, kérlek, gyere, bújj még hozzám. Érezni akarlak.
– NEEE. Lerane, kérlek.
– Mennünk kell.
Jött a határozott indoklás a törékeny teremtés ajkairól. Ebben a pillanatban kintr?l zörejek, léptek zaja hallatszott.
– Öltözz! – suttogta Amor és felugrott. Menet közben magára kapta gönceit, és az ablakhoz sietett.
Kinézett az aprócska, poros ablakon, amely egy pici kis kunyhóhoz tartozott. A kivénhedt falú zsúpfedeles, idejét jócskán túlélve, büszkén állt az erd? szélén, a semmi kietlen közepén. Távol a falutól, ahol Lerane és Amor szüleikkel éldegéltek. A szülök már régen ismerték egymást. Gyermekeiket, Amort és Lerane-t már réges-régen még kicsi korukban, az ottani szokásokhoz ill?en eljegyezték. Olyan szóbani megállapodás volt ez, ami véglegesnek mondható. Vallás vagy csak szokás? Senki nem tudta már.
Lerane és Ámor, rég szerelmesek voltak. Titkon szerették egymást, fittyet hányva minden szokás és apai-anyai szónak. Törvényt és embert tagadva, titokban folyt közöttük ez a mások számára b?nös kapcsolat, ami nekik annyi gyönyört és boldogságot adott.
– Amor mi az, mondd már! Ki van kint? – kérdezte ijedten Lerane.
A fiú nem szólt, ? is megijedt. Árnyak szaladtak a sötétben. Remeg? keze a késéért nyúlt. Félelme sosem csalta még meg.
Emlékezett, mikor ez az érzés el?ször elfogta.
Még 14 éves lehetett. Egy télen hatalmas hó és hideg. Lóháton, apjával a közeli befagyott tó nádasában vadásztak. Idegen, tiltott területen. Csendben figyeltek. A lovakat kikötötték, lest építettek maguknak, vadkant vártak. A nagy fa árnyékában, etetésre várták a vadat. Apja valahogy álomba szenderült… Amor figyelt tovább, már-már elbóbiskolt ? is, mikor zörgésre, neszezésre lett figyelmes. Abban a pillanatban meglátott két idegent. B?rkabátjuk más volt, mint az övék, vadászok. Lélegzete elállt. Érzése pont ilyen volt, mint most a kis kunyhóban, sejtette, valami baj lesz.
Lassan közel értek. Keze a t?rét kereste. Lábával apja lábába rúgott, ekkor vette észre, hogy apja már ébren van, kését nyugodt, laza tartással a mellén pihentette.
Nem szólt. Amor tudta, ha apja felugrik, neki is ugrani kell, még három lépés.
A les rejteke eltakarta ?ket. A lovak. Egyszerre néztek egymásra, mintha egyre gondoltak volna. Horkantás. A két vadász megtorpant.
Csend, nehéz csend ült a tájra…
– Mi lesz már? – futott végig Amor agyán a gondolat, miközben apját nézte. – Apám elveszünk. Cselekedj!
A vadászok léptek, abban a pillanatban Amor felugrott, egy kiáltás hallatszott, a közelebbi idegen hírtelen megdermedt. Megtorpant. Amor kése szívébe mélyedt. Meglep?dés és a halál képe az, ami Amor arcába nézett.
Egy pillanatra csend lett, apja a háta mögül íjával mellbe l?tte a másik vadászt. A halálnak vesszeje olyan közel húzott el Amor feje mellett, hogy érezni vélte szelét.
Csend. Újra csend, és most ez az érzés, pont olyan, mint akkor.
Amor felemelte kezét. Lerane felugrott, tudta baj van, ebben a pillanatban kivágódott a kis kunyhó ajtaja, egy alak robbant be rajta, a fiút felborítva, mint az ár rontott be, a védekezésre kész Amort a támadó valami bunkóval leütötte.
Csend!
Majd Lerane felé fordult, kiáltott.
– A lány az enyém, be se gyertek, az enyém!
– Ha ha-ha – hallatszott kintr?l még két kárörvend? kacaj.
A visszataszító szagú idegen ráugrott Larenra.
– Segítünk, ha kell, Berg – szólt egy mély hang s nevettek. Larene csak sikoltozott.
– Hagyj, nem érted?
De ruhái szakadtak. Magán érezte az idegen b?zös leheletét. Majd csak az éles fájdalom, ahogy beleharapott a mellébe.
– Te állat! – kiáltotta. – Amor segíts! Amor! Kérlek – nyöszörgött a hatalmas test alatt.
Ez a harapás. A harapás, annyira ismer?s. A múltból.
Igen, a múltból.
Larene kicsi lányka – így hívta édesapja -, kék szemével olyan csodálatosan nézett, hogy megolvasztotta még a legkeményebb szíveket, már pici korában is édesapja legdrágább kincse volt. Azon a napon vásárba indultak. Annyira készült mindenki, de a legjobban Lerane. Már hajnalban fent volt. Els?nek ébredt.
Kiment titokban.
Segíteni akart, etetni az állatokat, hogy mire felébrednek szülei, már induljanak is. Csak segíteni akart, vitte a nehéz fazekat, hogy adjon a kutyáknak enni. Letette az udvar közepén. Nagyon elfáradt.
Iszom – gondolta magában.
És elindult a kútjuk felé, apja mindig mert vizet éjszakára. Úgy mondta, ha besétál egy idegen, vagy vad jószág, hát ihasson, az én udvaromban ne szomjazzon senki sem. Apjának sokszor igaza volt, sok-sok állat be is járt inni a tanyájukra. Anyja mindig mondta, egyszer egy sárkányt találsz itt az udvaron.
Már indult volna sietve vissza, felkapni a fazekat, ekkor morgás állította meg. Egy farkas, éppen evett a fazékból, itt aludthatott az udvarban.
Lerane szép szemeivel figyelte a vadat. Az állat morgott és lehasalt, a kutyák elkezdtek ugatni. Apja felébredt. És morogva, hogy mi a fene lehet az, álmosan elindult és kinyitotta az ajtót.
– Lerane! – kiáltotta szíve minden aggodalmával, amikor megpillantotta a kislányt és a fenevadat. A farkas szinte belesüllyedt a földbe, látszott rajta szinte fél, remeg.
– Lerane!
A hangra a farkas felállt és beleharapott a gyermek karjába. Hirtelen éles fájdalom, Lerane sikított.
– Te állat! – kiáltotta az apa és egy hatalmas követ hajított felé. A farkas elszaladt ijedtében, Lerane csak állt és nézett a rohanó támadója után.
Apja felkapta, felhúzta ingujját. Kereste a véres sebet, de nem találta, csak egy csillag alakú valamit talált, aggódva dörzsölgette.
– Fáj kicsim, mondd, fáj?
– Nem apus. Nem fáj.
– Adott a farkas puszit rá – apja mégis sírt, és ölelte lányát.
Félt… és félt… szerette leányát a mindene volt neki…
– Amor segíííts! – hallatszott egy fájdalmas, er?tlen kiáltás.
Amor erre a hangra eszmélt, felugrott, a vér csípte mindkét szemét, hallotta Lerane hangját, homályos látással felkapott egy széket és hátba vágta vele a támadót, az pedig lefordult a lányról…
– Vigyázz többen vannak – suttogta Lerane, de már látta megcsillanni a fényben Amor kését, ahogy a fiú érte nyúlt, hirtelen felkapta és a berontó támadó éppen elé szaladt. Egy mozdulattal hasította szét a hasát, ügyes küzd? volt, apja a legjobbakkal taníttatta, és fia kiváló harcossá vált. Szép tiszta vágás volt, egy lépés és holtan, hörögve rogyott össze.
Másik támadónál szintén kés, ügyes vágás, nagy kör visszavágás, ismer?s mozdulat.
De az ellenvágás nyakra, elkésett. Amor érezte a penge élén, ahogy fogják az inak, átszelte a torkot, gégét, ereket egész a csontig és majdnem azon is túl. Érezte a forró vért a kezén, ahogy ráspriccelt.
– Vége – sóhajtott és lassan megfordult. – Lerane!!
– Hol vagy?
Csak azt érezte, valaki öleli és sír.
-Jól vagy szerelmem… Lerane?
De a lány csak sírt, zokogott. Ruhái szakadtan lógtak, könnyeit?l alig látott.
Érezte Amor melegét. Ez elég volt…
Észre sem vették, Berg felállt.
Magához tért. Kezében egy székkel, lesújtott Amorra. Ahogy a fiú elterült, a lányt a sarokba lökte.
– Veled majd kés?bb végzek.
Rávetette magát az ájult Amorra, szorította a nyakát.
Berg er?sebb volt, id?sebb nála. Amor érezte a testi fölényt, keze kereste a kését, de sehol nincs semmi, ami segíthetne.
– Lerane! – kiáltotta. – Lerane, segíts!
Kezdett kifogyni tüdejéb?l a leveg?, már érezte lüktet? ereiben a vért.
– Segíts Lerane!
– Megdöglesz te mocsok, a barátaim… te szemét – üvöltötte Berg vérben forgó szemekkel, de ebben a pillanatban nyakából egy penge tört el?. Az utolsó szó a torkán akadt.
Sikolyszer? hang hagyta el a torkát, és lassan elernyedve eld?lt.
Amor leveg?ért kapkodott.
– Amor! – szólt Lerane. – Amor !
– Szerelmem.
egy másik síkban…
Telefon hangos csörgése törte meg a csendet. Egy lány kék szeme nyílott. Álmosan, izzadtan felült.
– A franc beléd! Öt óra – csapott le telefonjára…
Lassan elindult a fürd?szoba felé, ruháit ledobálta és beállt a zuhany alá, megnyitotta a csapot.
– ÚÚÚ a fejem. De fáj. Mint akit elvertek… Ég mindenem…
Arcát a vízsugárba fordította. És ahogy kezét felemelte, a langyos vízt?l fájni kezdett az alkarja. Egy csillag alakú heg.
– Mi lehet ez? Fáj… Mi ez? – kérdezte magától Lerane ijedten. – Hogy került ez ide?
Elzárta a csapot.
– Még a végén elkésem. – De nem hagyta nyugodni ez a talány. – Fáj. Égés? Nem. Harapás. Nem is tudom… magamnak? ÁÁÁ. De hát ez nem kiütés.
– Az álmom! Szinte érzem még az álmom.
Ahogy a cip?jét tisztogatta és táskáját a vállára kapta, eszébe ötlött egy név. – Amor. Hmm, furcsa egy reggel! – gondolta magában, majd alig hallhatóan kimondta:
– Amor… Érthetetlen egy reggel.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Mudra Csaba
