Aradi Csabának
– naplójegyzetek –
Életemben kétszer hordtam hosszabb ideig kitűzőt a hajtókámon. 1989/90–ben a koronás címert, amíg hivatalossá nem lett; s 1975–80 között Muray Robi kék égen repülő fehér kócsagját, a magyar természetvédelem hivatalos jelvényét. Akkor ugyanis ott dolgoztam. A munkám ugyan íróasztali volt, de évente néhányszor kiszállásra is kellett mennem. Ezt igyekeztem úgy megszervezni, hogy valami természetélmény is legyen benne. Így jött össze a Lusta–völgy fölötti csodálatos délután, s néhányszor a tavaszi Hortobágy. Ide úgy időzítettem a dolgot, hogy lehetőleg egybeessen a tavaszi szünettel, és akkor éppen kiskamasz fiam is magammal vihessem.
Két emberrel barátkozott össze akkoriban: Aradi Csabával – őt a mai olvasónak már nem kell bemutatni –, és Sas Lacival, a terepjáró vezetőjével. Kellő humorral ő a “Puszta Védett Madarának” nevezte magát, s vadonatújnak igazán nem nevezethető GAZ terepjáróját “Sasfészeknek”. A természetvédelmi munka nekem még két további kolléga őszintén megbecsült barátságát jelentette: dr. Sterbetz Istvánét és Fintha Istvánét.
Ha volt még maradék energiám a nap végére, feljegyzéseket készítettem, s ezekből állt össze ez a műfajilag nem könnyen meghatározó emlékezés. A legrészletesebbek az utolsó, 1979–es éviek, így az adja az emlékezés alapját. A madártani megfigyelések hitelességéért helybeli kísérőink kezeskednek.
*
Debrecen, 1979. április 11.
Húsvéti szünet, lehoztam a fiamat is a kiszállásra, ki tudja, mikor lesz rá újra mód. [Azóta sem volt…] Aradi Csabával úgyis egymásba–szerelmesedtek tavaly.
A rövid délutánra Csaba Trabantjával kiszaladtunk Nagyerdőre. Héját kerestünk, de csak a kitatarozott fészkét láttuk. Csuszkák mászkáltak a fákon, s két igencsak neveletlen, a terepen szó szerint toronyiránt kocogó emberi lény alaposan megijesztett két szerencsétlen őzet. Még teljesen szürkék voltak, meg sem indult a vedlés.
Április 12.
Csaba mára megszerezte a “Sasfészket” a Puszta Védett Madarával együtt. Fiam mindig is élvezte a terepjárózást, hát még Sas Laci vezetési stílusát. Bejártuk a fél Nemzeti Parkot, s jónéhány olyat láttunk, ami nem mindenkinek adatik meg.
[Huszonévesként a fiam aztán néhány évig egy terepjáró büszke tulajdonosa volt. Akkor adta el, amikor családot alapított, mert kellett a pénz a lakásra. Szerintem ezeken a kirándulásokon fertőződött meg a terepjárózás iránti szerelemmel.]
Balmazújvárosi Nagyszik, 9.00–9.30 között
Borult idő. Erős szél van. A Nagyszik egy sekély tó a település szélén. 12 gulipán ácsorog benne egykedvűen, miközben közöttük egy vörösnyakú vöcsök úszkál. Piroslábú– és pajzsoscankók, nagygodák, szárcsák, tőkés–, csörgő–, böjti– és barátrécék, s dankasirályok között egy pályatévesztett heringsirály.
A parton meg vagy 10 széklile – szaladnak, mint szélfútta kis pihegolyók – bíbicek és két szikipacsirta. Miközben Csaba valami madárőrzésre vállalkozó helybeli asszonnyal tárgyal, fiam – a néni őszinte rémületére – békákat fogott. Csaba szerint zöldvarangyot.
Egyébként a békászás Csaba »bűne«, ugyanis ő tanította meg nagy élvezettel és szakértelemmel a fiam ennek a művészetére… Mert művészet ám úgy fogni meg a békát, hogy utána sértetlenül elugrálhasson.
Nyírőlapos, 10.00–10.30 között
Fiam szívszerelme ezúttal elég mogorván fogadott. Változatlanul borult, bár a szél enyhült valamelyest.
A tóban hat pát nyárilúd költ, több, mint korábban; s a gólya is a fészkén ült már. A régi, korhadt fa kidűlt, de elfogadta az állványt helyette. A terepjáró nem zavarta, ám amikor megálltunk, hogy lefényképezzem, idegesen felállt. Így inkább nem csináltam képet, nehogy megfázzanak a tojások. A Kiserdőben rengeteg vetési varjú költ, pedig télen kivágták az erdő egy részét.
Jókedélyű nyulak kergetőztek a réten, és a megfigyelő toronyból két őzet is láttunk. Ez az első nagyvad, amelyet a Pusztán láttam.
Megjött a fecske, a pacsirta, a seregély. Láttunk még bíbicet, nagygodát, vörösvércsét, barázdabillegetőt, szarkát, tőkés– és bőjtirécét, pajzsos– és piroslábú cankót, sordélyt, vörösbegyet.
S volt egy epizód. Fiam a boldogságtól elkezdett száguldozni, mint egy most kiengedett kiscsikó. Gumicsizmában lévén bele–vágtatott a vizekbe, amitől aztán úgy összefröcskölte magát, hogy csurom lucsok lett. Engem meg – dédapai örökség? – az aggodalomtól, hogy megfázik elfutott a méreg, s leteremtettem.
Ekkor Csaba mellém lépett, s csendesen, hogy csak én halljam, így szólt:
– Nyugodj meg, nem lesz semmi baja! Különben is, nincs az a nagy baj, ami megérné, hogy az ember tönkretegye az idegeit, és dühöngésével elégtételt adjon az ellenségeinek…
Ennek a lényegét csak úgy húsz év múlva értettem meg.
Hortobágyi Halastó, 11.00–11.20 között
Mikor elindultunk, Sas Laci javaslatára, legnagyobb örömére fiam ült a jobb első ülésbe. Laci bekapcsolta a fűtést, olyan erőre, mintha télen, a szibériai tundrákon járnánk, és mire megérkeztünk, rakoncátlan kiscsikóm ruhája csontszáraz lett.
Útközben volt egy élményünk, ami fiamat még jobban belebolondította a terepjárózásba. Ugyanis egyszerre ott meredt előttünk a Halastó külső gátja. Nagyjából olyan meredek volt, mint a Nagysom oldala, csak alacsonyabb. Csaba véleménye is az volt, hogy kerülnünk kell.
– Ugyan! – legyintett fensőbbségesen a “Puszta Védett Madara”. – Ezzel a sasfészekkel?!
Érezhetően sértésnek vette az ötletet. Keresett egy kis helyet, hogy nekifuthasson, hátrált, megtúráztatta a motort, és elindult neki a gátnak. Még Csaba is csak meredten nézte. Amikor az első kerekek elkezdtek felfelé mászni az oldalban, Laci hirtelen bevágta a felezőt, ráadta a gázt, és a kocsit szép egyenletesen mászott felfelé az oldalon. Úgy nézhettünk ki, mint légy a falon. Amikor aztán már csak a levegőt láttuk az orrunk előtt, és az első kerekek jelezték Lacinak, hogy fent vannak; hirtelen jobbra húzta a kormányt, s a következő pillanatban ott álltunk a gát tetején vezető földúton menetirányba fordulva, mintha odatettek volna minket egy daruval. Laci elégedetten nyugtázta elismerő (bár valószínűleg nem túl értelmes) szavainkat.
Az idő tovább javulgatott, a szél már csak fújdogált. Láttuk Európa talán legnagyobb kanalasgém–telepét (80 pár), 2 nagykócsagot, szürke gémet, szárcsát, és hatféle récét: tőkés, kanalas, barát, cigány, kontyos és kerce. Ez valami lustálkodó lehet, mert már valahol Skandináviában kéne járnia.
Ohati erdő, 11.45–12.10 között
A borulás is oszladozni kezdett, a szél elállt. Tulajdonképpen nem sok reményünk volt, de bementünk a Homoki–Nagy István által híressé (és némileg tönkre…) tett Kékvércsék erdejébe.
A talajvízszint lassú, de folyamatos csökkenése miatt haldokló erdőben nem sokat láttunk: fácánt, néhány fenyőrigót (fiam azóta is esküszik, hogy Csaba szőlőrigót mondott), s egy csilp–csalp füzikét. Ami az erdő haldoklását illeti, ilyenkor az ember hajlamos kétségbe vonni az egykori vízrendezők szakértelmét és jó szándékát is, pedig biztosan nincs igaza.
Ezen tűnődtem, amikor egyszerre meghallottuk Sas Laci sürgető hangját. Rohantunk ki, bár nem értettük a szavait.
S két az erdőszélen megálltunk égre tekert nyakkal. Hatalmas darucsapat húzott észak felé. Nyolcvanig számoltam…
Aztán két MiG húzott el felettük, s ez megzavarta a darvakat. Sas Laci javasolta, hogy a természetvédelmi őrök felszerelését egészítsék ki légvédelmi ágyúval. Ennyiben maradtunk, bár ott, ahol a golyóspuskát is szűken mérik…
A MiG–ekről jutott eszembe egy pár évvel korábbi beszélgetés, s amíg Tiszacsege felé utaztunk, hogy a csárdában megebédeljünk, fel is idéztem magamban.
Kellemetlen, borult, őszi idő volt. Csabával és Fintha Pistával üldögéltünk hármasban a Nemzeti Park hivatalának egyik szobájában rettentő elkenődött hangulatban, mert nem lehetett kimenni a terepre. Kinézve az ablakon megjegyeztem, hogy mennyi vetési varjú van a környéken.
– Ó – szólalt meg valamelyikük –, ezek csak a hazánkban ideiglenesen tartózkodó szovjet varjak…
Mire a másik:
– De legalább tudod, mikor mennek haza…
Ez a két mondat pecsételte meg igazán barátságunkat. Tudtommal vagy 25 év után, most hozom nyilvánosságra.
Csaba is kinézett az ablakon.
– Jé, egy karvaly! – aztán tovább nézte. – Tévedtem. Motoros repülő.
– Szóval bervely… – vágta rá Fintha Pista.
– Accipiter motoricus – adtam a nagy ornitológust.
Erre elkezdődött a légi járművek ornitológiai azonosítása. A helikopter lett a Buteo rotoricus, a vadászrepülőgép a Falco supersonicus, és ha jól emlékszem az űrhajó az Aquila stellaris. Nagyranőtt, felnőtt kölykök lettünk, s jókat derültünk a továbbiakban minden hülyeségen. A rosszkedvünk mintha elfújták volna.
Jusztusz–Feketerét, 14.30–15.00 között
Tiszacsegén megebédeltünk, utána el kellett menni Tiszafüredre, hogy Csaba hivatalos dolgot is intézzen, majd tettünk egy kanyart Nagyivánba. Ám Szabó Laci bácsi nem volt ott, csak a közben doktorrá vált Kovács Gabi.
A terület szomorú szenzációja az volt, hogy ellopták a “Természetvédelmi Terület” feliratú táblákat. A másik pedig két nyárilúd és egy hamvas rétihéja. Ezenkívül láttunk még bíbicet, vörösvércsét, nagypólingot, kékvércsét, búbosbankát, zöldküllőt és kakukkot. Csaba szerint idén az első.
Hazafelé az autóból még láttunk az barna rétihéját és egy bakcsót, »aki« szakértőink szerint szintén az idei első volt.
Április 13.
Hazafelé a vonatból Karcag tájékán még 10 darut láttunk, fiam vette észre.
De ez már csak ráadás volt. Ám megint sikerült egy napot kilopnom az időből, s olyan hangulatba kerülni, mintha nem is a XX. század utolsó negyedében lennénk. A tavaszi hortobágyi hangulatot meg sem kísérlem leírni, Zsindely Feri bácsi sokkal jobban megírta. Node mikor tudom megjelentetni? [1996–ig kellet »csak« rá várni…]
(Vadásznaplómba írva: 1979. április; átstilizálva Budapest–Sasad 2001.)
A képen: Fiam a Nyírőlaposon
Legutóbbi módosítás: 2011.04.01. @ 10:00 :: Nagy Domokos Imre dr.
