A nyolcórási vonatot szemeltem ki a főváros megközelítésére, ahonnan is a tervek szerint majd toronytársam visz tovább Debrecenbe.
Újfajta készülődési technikát dolgoztam ki aznap reggel: a fejben készülődést. Ez a gyakorlatban az alábbi módon valósult meg: öttől fél hétig az előző nap lefőzött és kellőképp elaromátlanodott kávém fölött könyököltem azon tűnődve, Szolnok megyei származású lévén, mi a fenét keresek a Dunántúlon, több száz kilométerre Debrecentől… majd harminc perc alatt bepakoltam, tusoltam, sminkeltem, hajat szárítottam, még két úristenlekésemavonatot típusú pánikbaesésre is futotta az időből, aztán elindultam a vasút állomásra, büszkén húzva magam mögött a piros gurulós bőröndöcskémet (még hogy mi van benne, Kovács Gyuri… hát minden!), végre utazom.
Menet közben megállapítottam, hogy valószínűleg költöző madarak is lehettek az őseim között, ugyanis a fel-felvillanó városrészletekből úgy tűnt a jó irányba haladok, holott szinte semmit nem láttam a hajamtól, amit mindegy, milyen irányba fordultam, pontosan a képembe fújt a szél. Mivel rúzst is tettem a számra, néhány szál haj rögzült is az arcom elé, hogy a szélcsendes tizedmásodpercekben se bízzam el magam.
Még tíz perce se toporogtam a keleti előtt, amikor is elém penderült egy tisztes családapa kinézetű úr, bizakodva néztem rá, de hogy mosolyogtam, az tuti, és veszettül koncentráltam, hogy értsem, amit mond, mert elsőre nem sikerült kihámoznom a lényeget, abban viszont biztos voltam, hogy pl. Debrecent vagy a Héttornyot még véletlenül sem említette. Érthetetlen… aztán egyszer csak megértettem, szerencsére kiderült, hogy nem a Kovács Gyuri, ellenben jelezte, hogy szívesen elvinne, amennyiben szakmai alapon állok ott. Megnyugtattam, hogy teljesen amatőr módon és alapon állok ott. Mikor lángvörösen visszakászálódott az autójába, loppal végignéztem magamon… Semmi különös. Hülye ez… Na de mégis… Ez hogy jutott eszébe… És mit gondolt, mi van a bőröndben? A domina cuccom? Így aztán a közben megérkező Kovács Gyurira már meglehetősen adóellenőrösen néztem.
Végre úton. Fél óra múlva csatlakoztak hozzánk Hajniék. Két tábla csokinyi út megtétele után már kissé türelmetlenül vizslattam a változatos kinti tájat: sík, sík, bokor, sík, sík, sík, fűcsomó…
Tehát Kovács Gyuri jóvoltából – és sejtésem szerint Moszkvát érintve – megérkeztünk végre Debrecenbe. Először is megkerestük Attilát, aki már az est helyszínén szorgoskodott. Mondta, szálljunk csak ki nyugodtan az autóból, volt ugyan itt egy kutya, de már nincs. Kissé gyanakodva néztünk a rotyogó pörkölt felé, de hát ne vesszünk el a részletekben. Némi logisztikai félreértés okán előbb ki- majd visszapakoltunk Gyuri kocsijába, aztán megkerestük a panziót, ahol Hajniék meg én szobát vettünk ki. Beparkoltunk egy szalagos autó mellé, ja, elfelejtettem mondani, hogy itt ma esküvő lesz, de mire visszajövünk már úgyis vége.
Becuccoltunk a recepcióra, ahol a jelek szerint már régóta nem várt minket a kutya se. Ültünk, álltunk, toporogtunk. Mondom, semmi gond, felhívom őket, a telefoncsörgésre csak felneszel valaki. Elő a mobilom, s hamarosan fel is suttogott a recepció telefonja. Tíz perc néma káromkodás után úgy gondoltam, tettleg utána kell járnom a dolgoknak. Kikövetkeztetvén, hogy a háziak biztos az esküvőzők körül legyeskednek az étteremben, mondtam Hajniéknak, hogy mindjárt jövök. Meg is találtam a panziót az étteremmel összekötő ajtót, nagy lendülettel kinyitottam, s máris az éppen a főasztalnál fotózkodó ifjú pár mögött termettem. Nehéz volna megállapítani, a teremben ki rökönyödött meg jobban. Gondoltam, nem ártana némi magyarázat, ezért imigyen szóltam: upsz… majd ügyesen kihátráltam a szituációból.
Némi további telefonos ráhatásra (találtam egy mobil számot is), végre előkerült egy ünneplői díszbe öltözött recepciós lány, akinek, mivel munkára kényszerítettük, tekintetével kimerítette a szemmel verés tipikus esetét, ijedtünkben gyorsan ki is fizettük előre a számlát, mire ő odafröcsögte, milyen számú szobákban húzhatjuk meg magunkat, ha már odaevett minket a kosz, s kis habozás után mégse vágta hozzánk a kulcsokat, hanem Sanyi t elé tolta.
Aztán Gyuri szálláshelyére mentünk. Az utcán várták kéztördelve, jön-e már. A tulajdonos beinvitálta, még a kocsijával is arrébb gurult, hogy Gyuri kényelmesen beférjen, majd a szobaajtóig kísérte a vendéget minden további jót kívánva… Hümm… De az ? kulcstartóján nem volt cuki piros golyó…
Némi csavargás után Gyuri, aki korábban buzgón nyugtatott bennünket, a közelben vagyunk, közölte, hogy na, hát ötre már biztosan nem érünk oda.
Végül nem öltem meg. Attila jött értünk.
Az est. Ehhez nem lehet hozzászokni. Szövegek, fürkész tekintetek, mosolyok, ajándékok… Aztán egyszer csak megkaptam a Verő-díjat. Persze, tudtam előre, de mégis… olyan hihetetlen volt. Attila kérte, mondjak pár szót reagálásképpen, de javarészt csak makogtam, bár a lényeg azt hiszem, benne volt: nem tudok meglenni a Torony nélkül.
Szeretett Pulajim írásával, az Idával kezdtem. Sajnáltam, hogy nem hallja, na nem azért, mert annyira jó lettem volna, hanem ha ott van, módom lett volna elmondani, írásai most már rendre bejutnak a páncélom mögé.
Folyt az est, próza próza hátán, ami aztán újabb prózákat szült. Bandi gitározott, Zita énekelt, életre keltve, verssé zenélve egy régi, komolytalan firkám.
Amikor épp nem olvastam, a Verő-érmet néztem a szemem sarkából, no meg Ibolykát és Gyurit, akik kétféle ásványvizet is ittak nagy szomjúságukban, az kisüvegesnek meglehetősen erőteljes szaga volt.
A szünet utánra már a legmegátalkodottabb ateisták is összekulcsolták a kezüket… „Uram, jó leszek. Holnaptól nem iszom, nem dohányzom, nem szórom szét a kávézaccot a kuka körül, nem ugatok vissza a szomszéd kutyának, nem dicsérem meg elvtelenül Erzsike néni frizuráját, tartózkodom a parázna gondolatoktól a fűszeres ételektől valamint a ragrímektől, csak hadd egyek már abból a pörköltből végre…”
S lőn pörkölt, lőn medvekolbász… s mert Isten jó, teremtett még süteményeket is, de előbb még a mikrofon elé állította Kovács Lilla Katalint, hogy a maratoni est végén könnyesre röhöghessük magunkat az ő kétbalkezes Halmosán.
Bandi gitározott, Attila gitározott, Tarány Sanyi és Kovács Gyuri is gitározott, aztán Bandi tényleg gitározott, s ahogy koptak a gyümölcslevek, egyre szebben énekeltünk… izé… asszem.
A szobám is kényelmes, hovatovább praktikus volt. A tévé olyan közel, hogy még én is láttam, sőt, nyújtózkodáskor egy-két jelenetben szerepeltem is, s fektemből éppúgy elértem a bejárati ajtó kilincsét, mint az azzal szemközti ablakot. Fürdőszobát jóval tágasabbat mellékeltek hozzá, abban meg is lehetett fordulni, s fogmosás közben se vertem le túl sok csempét a könyökömmel. Hajniék másnap panaszkodtak, hogy náluk nyikorgós volt az ágy. Mondtam, hogy én sajnos ilyet nem tapasztaltam, viszont egész jót aludtam. Reggel tettem egy kósza kísérletet felvenni a kapcsolatot a háziakkal, s ha már… akkor kieszközlök magamnak valami kávét, de a jelek szerint akkorra még nem pihenték ki az előző nap fáradalmait, reménytelenül álltam egy nullaegész öttized zuhanykabin társaságában a recepciónál… sehol senki…
Néhány órával később csendesen, hogy senkit ne zavarjunk, betettük a kulcsokat a pult mögé, és lábujjhegyen távoztunk.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.10. @ 22:22 :: Nagy Horváth Ilona
