A menny kárpitja megrepedt,
léptei alatt a föld megremeg,
a kövek felfele szállnak –
ezt láttad te!
Hiányzik a fény,
ma elveszett
a hit és a remény –
ezt láttad te!
S ő csak megy,
hogy a végén
hideg ágyából
felkeljen az éjféli nap,
és elvegye a világtól
az árvák könnyeit –
a tiedet is!
Ott állsz az Út mellett,
nem sírsz, nem jajgatsz a többiekkel,
nincs könnyed, se hangod,
mert ahogy
elhaladt előtted,
elvette tőled –
ezt érzed te!
És mások is.
Az arcokon fájdalom-mosoly
félig érte, félig tőle,
s amikor odaér a Hegyre,
az arcokon mosoly,
mert túl látnak a szegeken:
élő az, ki most halált ordít:
elmegy, visszajön, marad –
ezt tudod te!
A hagyományos szerep
a semmibe vész,
a hiányt betölti a vers,
amit a gyászének helyett
szaval az őt kísérő nép –
te is!
És biztonságra lelsz,
mert rájössz,
hogy a vers én vagyok,
mit nekem ő adott,
s bennem él minden szó,
minden gondolat,
hogy betöltse a világot –
téged is!
