Józsi, a mokány esztergályos a huszonötödik évét taposta. Szülei segítségével és saját összespórolt pénzéből takaros házat vett egy faluszéli csendes kis utcában. Azt csinosítgatta, javítgatta, rendbe tette a házhoz tartozó nagy kertet. Esténként gyakran kiült a szőlővel befuttatott teraszra, és gyönyörködött a közeli hegyekre ereszkedő csillagokban. Szerette ezeket a hegyeket, el sem tudta képzelni az életét nélkülük. Ezen az estén is a csillagokat bámulta, és arra gondolt, ideje asszonyt hozni a házhoz. Már jó ideje folyton a szép Katika járt a fejében, igen odavolt a szőke tanárnőért, és úgy érezte, ő sem közömbös a lánynak. No pajtás, mondta magának, holnap a tettek mezejére lépünk.
Másnap, munka után szépen felöltözött, vásárolt egy malomkeréknyi virágcsokrot, és bátortalanul, de mindenre elszántan bekopogott a lány szüleihez. Katika nem lepődött meg, hisz neki sem volt közömbös a csinos barna legény, és rég érezte, hogy sétáik, beszélgetéseik mögött több van, mint barátság. A lány szülei nem leplezett ellenszenvvel fogadták Józsit, de illendőségből meghallgatták a félszeg leánykérést. Biztosak voltak az elutasításban, és döbbenten hallgatták a csendes igent. Módos emberek lévén, egyetlen lányukat egy orvosnak, vagy tanárembernek szánták, s nem egy egyszerű melósnak. Nem szóltak bele Katika választásába, de nem fogadták el a fiút. Józsi mégis úgy érezte,ő a legszerencsésebb ember a földön. Alig egy év múlva boldogan vezette feleségét takaros kis otthonukba. Boldogságukat azonban beárnyékolta, hogy a gyermekáldás elkerülte őket. Más nem is hiányzott életükből, csak egy pici gyermek csengő kacagása. Orvostól-orvosig jártak, és elkeseredve vették tudomásul a végső diagnózist: nem lehet saját gyermekük.
A fiatalember anyósa egyre gyakrabban látogatott el hozzájuk, és sűrűn ejtett el egy-egy sértő megjegyzést a késlekedő gyermekáldás miatt Józsira, nem titkolva megvetését veje iránt. Józsi sosem szólt vissza, ilyenkor a borban keresett vigaszt, és leballagott a kert végén álló ólba, ahol kedvenc állata, Zoli, a bakkecske tanyázott. Borgőzös fejjel neki panaszolta el sérelmeit, és az állat, mintha értette volna gazdája szavait, kedvesen hozzádörgöl?dött.
Józsi gyakran kiengedte a kecskét az udvarra szaladgálni. Egyszer pont akkor jött az anyósa hozzájuk, amikor Zoli önfeledten nyargalászott az udvaron. Amikor az asszony belépett a kapun, a kecske leszegte a fejét, és őrületes trappban nekivágtatott az anyósnak. Józsi kárörvendően mosolygott, de szaladt az állat után, nehogy az kárt tegyen az asszonyban. Mikor azonban megfogta, halkan a fülébe súgta „jól van Zolikám, így kell ezt csinálni!” Ettől a perctől kezdve Zoli „rákapott a szoknyára”, ha szoknyát látott, leszegett fejjel rögtön nekirontott.
Egyik délelőtt a helyi plébános látogatta meg Józsit, szeretett volna valamit megjavíttatni az ügyes vasassal. Megálltak az udvar közepén található kút mellett. A fiatalember elfeledkezett Zoliról, arról, hogy az szabadon nyargalászik. Beszélgettek, és egek, nagy trappolás, s mielőtt egy szót szólhatott volna, a plébános már a kútban kiabált, a kecske pedig elégedetten dörgölődött szeretett gazdája lábához, fejét felemelve ránézett, mintha azt mondta volna: a szoknya, az szoknya!
Legutóbbi módosítás: 2011.04.01. @ 11:16 :: Pásztor Piroska
